Írás

Kicsi a feje, nagy az orra,
Ráncos az arca, kócos a haja.
Vékony a keze, nagy a hasa,
Csak a sört szereti, sok a baja.
Nem lát jól, nem izmos a válla,
Mindene ropog, főleg a háta.
Furcsa a feneke, szőrös a lába,
Az ülőkét sem hajtja soha hátra.

Elkezd beszélni, rám is mosolyog,
Érzem, valami megváltozhatott.

Aranyos a feje, szép nagy az orra,
Kedves az arca, túrni való a haja.
Édes a keze, cuki a hasa,
A sört szereti? Legyen ez a legnagyobb baja!
Nem lát. Na és? Jó puha a válla,
Ropogtatom, mindenem a háta.
A feneke... kerek... Férfias a lába,
Az ülőkét meg én sem hajtom soha hátra!

Az apró kis karcolatok a plexiben megannyi kristályként szórták szét az épp arra bóklászó fénysugarakat. Lendületes hurkok, ákombákomok karcolva, festve, vésve; modern korunk emocionálisan túlfűtött, ám diszgráfiás barlanglakóinak keze nyoma mindenütt. Egy lenyomat, mely az ablakon át nézve beleég az elsuhanó tájba – kékbe, zöldbe, égbe, földbe – míg végül önnön intarziánkká válik.
Mert hát egy ablaknak mindig két oldala van...

(2012-01-28)

Örök,
Szűnni nem akaró körök
Miket járok.
Kihalt lövészárok
Valami világok peremén.
Együtt indultunk még
Te meg én
S most lelkek cserepén
Át gázolva kéz a kézben
Botorkálunk a sötétben
Ahol a nedves agyag
Mint idő és anyag
Omladozva dől ránk.
Az égen fura narancs őrláng
Mutatott utat -
La Luna, a csalfa.
Még meg sem vagyunk halva
De már alulról szagoljuk az ibolyát…

(12-09-04)

A reptér felé vezető út mellett nőttem fel. Egyszerűsített mondat, mert nagyanyám lakott ott, az Úz utcában, ami a Gorkij és a Gyömrői között van, még ma is ez a nevük, jártam ott tavaly nyáron. Ma csak azért, mert Csongi ajándékáért mentem ki Ferihegyre. Mehettem volna a kertek alatt is, úgy rövidebb, de urasan akartam, a gyorsforgalmin. Direkt nem siettem, hogy legyen időm az élményekre.
   Odafelé a Köki volt az első a sorban. Kamaszkorom koncert előtti találkozói innen indultak. Aztán később, ha munkába Lőrincről érkeztem, akkor innen gyalogoltam be a metróhoz. 15 perc séta. Randa egy falanszter volt ez a metrómegálló, a fröccsöntött űrkikötő a Saci gyerekszobabútorra hasonlított leginkább. Húgyszag és csövesek, koszlott aprópénzes boltok - ez is elmúlt, most egy másik kor falanszterét építették fel, meghagyva a peremkerület lepusztult hídját, a rozsdát is, mellé tervezve az áruházcsarnokot.
   Aztán a másik emlékpont a Felsőcsatári úti aluljáró. A sráfolás, a málló beton ugyanaz, ugyanúgy. Gyerekkoromban ez az első aluljáró volt, a másodiknál lakott Mama. Emlékszem, igen ritkán, ha apámmal a gyorsforgalmin mentünk, mindig féltem ebben az aluljáróban, hogy baleset ér minket. A második ilyen szerkezetet átépítették alulból felüljáróvá, amikor csinálták, nagyon bosszantó volt. Részben a teherkocsiforgalom miatt, részben mert akkor éreztem először, hogy elvesznek, lerombolnak valamit végérvényesen az emlékeimből. Hiszen innen, a Steinmetz kapitány úti aluljáró mellől néztük minden évben az augusztus huszadiki tűzijátékot, Mamával és Gabival átrohanva az úttesten a korlát mellé, felülve a betonszegélyre. Bizsergető volt, nem csak az, hogy kiválóan, bár picikében láthattuk a programot, inkább, hogy mindkét oldalról autók robogtak el mellettünk, szinte centikre. Mama bulis nagyi volt, de ezt csak most tudom, akkor ez így volt normális nekem.
   Ferihegy 1-es terminált, azaz a repülőteret, hisz gyerekkoromban nem volt másik, bezárták, csak elhajtottam mellette. De az emlék megvan. Javarészt bicajjal tekertünk Gabival ki oda, letámasztottuk egy oszlophoz - láncot sose vittünk, minek, senki se lopott biciklit - aztán felmentünk a teraszra és órákig néztük a fel- és leszálló gépeket. Nem zavartunk senkit, nem zavartak el, sőt, egyszer még valami üdítőt is ittunk az étteremben, hogy még hitelesebb legyen a fejbenmesénk. Mert Gabival mindig képzelettörténeteket játszottunk el, általában valami bűnözőset. Aldo Moro meggyilkolása után például ő lett a sztár, kitaláltuk, hogy lehetett, aztán tovább szőttük a sztorit. De voltak másfélék is, pideonés, csupatis (lásd: Kántor nyomoz), hogy a legfontosabbakat említsem. Aztán később busszal mentünk ki, itt cigiztünk először, játszottuk a nagyvilági főcsőt, álmodoztunk. Ebben az is segített, hogy Mama a nyugdíja mellett dolgozott egy ideig Ferihegyen a konyhán, így mindig valami csuda dolgot hozott haza: hol téliszalámit, hol fura sajtokat, hol rétegelt lemezre hasonlító struktúrájú kék-fehér, lila-fehér, vörös-fehér rétegzésű műanyag tálakat, hol kiskanalat, szóval valami meglepetés mindig akadt. Mindegy volt, hogy mi, mert benne volt az utazás szaga.
   Ferihegy kettőről már csak felnőtt élményeim vannak, és most újra látva ezt a légikikötőt, hát, be kell valljam, Várna jutott róla eszembe, nagyjából annyira tűnik kültelkinek ez a reptér a többi európaihoz képest. Kicsi, szerethetetlen, értelmezhetetlen, és érződik a seft, a lehúzás szaga. Borzalmasan szégyelnivaló hely.
   Gyorsforgalmi út. Gyerekkorom álomvilágával kötött össze ma este, már ezért megérte autóba ülnöm, nem beszélve Csongi kedves ajéndékáról. Ha újrakezdhetném, pilóta lennék.

Olvasom a könyved, és közben a számítógépem frissíti magát, itt ülök előtte, de nincs mód a beavatkozásra, csak egy kék csík fut balról jobbra lassan, ez mutatja az idő múlását és ez az egész öt órán át is eltarthat, így a könyv által indult gondolataimat kézzel kell leírnom neked, ami szokatlan, mert a kényszeríráson kívül, bevásárlólista, pár soros üzenet, levelet talán húsz éve is már, hogy utoljára saját kezemmel írtam, és az is eszembe jutott, hogy gépek által gyorsabb, és olvashatóbb az írás, de mennyire más volt levelet írni, kapni, és olvasni, várni rá, vagy csak váratlanul, hogy ez hogy elveszett, és hogy verset írni például csak írógéppel tudtam, az a tempó volt jó épp, és írás közben a tempó mennyire fontos, mert ha lassú a technika, elvész a gondolat súlya és struktúrája.
   Olvasom a könyved, nem először húzol be általa a világodba, és rájöttem, hogy mi a bajom ezzel, hogy passzívan csak olvasni nehéz, olyan, mintha zenét hallgatnék és nem szabadna énekelni rá, és az is eszembe jutott, hogy beleírok a könyvedbe és ha kész vagyok, visszaadom neked, de a könyvet nem nekem adtad, ezért nem rontom el a saját őrületemmel ezt, és erről eszembe jutott, hogy te vajon szoktál félni?
   Ülök a gépnél és tudom, hogy a frissítés azért tart ilyen sokáig, mert tele van mindennel, és hogy miért őrzök képeket, miért nem dobok ki dolgokat, hogy nekem szabad-e valaminek a sorsa felől döntenem véglegesen, és ez olyan érzés Kati, amivel az is felvetődik bennem, hogy ti honnan szereztétek a szabadságotokat, mert ha végiggondolom, akkor én ezt belül nagyon fontosnak, éltetően fontosnak tartom, és mondom is mindenkinek, hogy a szabadság a legfontosabb, de mondom és nem élem, nem érzem, és amikor a repcemezőről írsz, vagy vonatról, repülőről, akkor érzem, hogy a magány szabadságáról írsz, amiről én csak olvastam, de sose éltem meg, pedig ismerem a magányt, de ha a magány jár, akkor a szabadság miért nem? Negyvenöt éves múltam és félek, hogy mi lesz jövőre, és rémesen naturalisztikusan tudok félni, hogy kell ezt jól csinálni, Kati?
   Szégyellem magam, ha kell, de reálisan végiggondolva az a helyzet, amiben vagyok, annak jó és szép, aki mindezt tudja úgy csinálni, hogy közben ki tudja kapcsolni az agyát. De hogy kell ezt csinálni? Ahogy a számítógépen is, az életben is egyre gyűlik a holmi, a hordalék, és nem tudom, hogy egyáltalán nekem minderre szabad-e gondolnom, vagy akkor cselekszem helyesen, ha amennyire lehet, kizárom magam ebből és teszem a dolgom, csak tudod Kati, régen zenéltem, írtam, fotózni akartam, mert úgy éreztem, hogy mondani akarok, hogy mutatni akarok, és ma látom, hogyan szűnik meg a forgás, és hogy a Zsolt jó ember, és fontos, amit csinál, amit vállal, de mindeközben Zsolt mellett is mennek el a dolgok, és azt nem tudom Kati, hogy lesz-e erőm, hitem és időm arra, hogy egyáltalán bármit is csináljak, amit huszonöt éve akartam, hogy lesz-e értelme, és ha ez akkor kérdés lesz, hát Kati, ez akkor most is kérdés, és ha ez most kérdés, akkor ez azt is jelenti, hogy gondolni se kéne rá, hanem tenni a dolgom, ahogy eddig, csak az a helyzet, hogy nem tudok nem gondolni, hiszen igen sok mindenben csak a gondolás maradt, mert a terheket megköti a helyzetem.
   Félre ne értsd, ez nem valami nyavajgás, magam sem tudom egzakt módon megfogalmazni, hogy miért neked írom ezt, hiszen ha beszélgetünk is, akkor is hallgatni szoktam, azt jól lehet, mert ti sziporkáztok, és ez jó, szóval nem tudom, miért épp most, miért kézzel, miért neked, és az is lehet, hogy ez az egész úgy baromság, ahogy van, csúnya is lett, lehet, hogy el se tudod olvasni, hiszen húsz éve nem kellett kézzel írnom és elszoktam tőle. Most megyek, és olvaslak tovább.

Lábjegyzet: az írás Baricz Kati Szeretteim című könyvének olvasása közben született.

Állás. Akinek nincs, annak kell. Akinek van, annak másik kell. Nem is tudom, hogy mit mondjak. Sajnos vagy szerencsére, de nekem jelenleg nincs. A pénztárcám szempontjából sajnos, a munkakörülmények szempontjából szerencsére. 
Persze én léptem ki, ami lássuk be manapság meglehetősen merész vállalkozás. Sokkal több a munkanélküli, mint a munkalehetőség. Az ember ne válogasson. 
Ahogy azonban fentebb írtam, akinek van az nem elégedett vele. 
Olyan kis apróságok zavarják, hogy a 10 órából 4 re van bejelentve. Mindennapos helyzet, nem kéne fennakadni ezen. Ahogy azon sem, hogy a létszám néha nem is annyi, mint a munka megkövetelné. Előfordul. Sokszor. Semmi baj, majd megoldjuk. Mondja a főnök. 
Aztán ott van a túlóra. Lehet vállalni és lehet nem vállalni. Előbbi néha előfordul. Utóbbi is. Persze utóbbi esetben vagy tényleg nem maradunk munkaidőn túl és akkor az egy rossz pont, vagy nem vállaljuk, de mégis maradunk. Hát volt már rosszabb is. 
Néha előfordul, hogy a gépek és szerszámok nem megfelelőek, urambocsá' nem is működnek. A dolgozó azonban ne csak szorgos legyen, hanem kellően kreatív is. Hidalja át az adódó problémákat. Persze a problémák is szorgosan adódnak. „Megoldjuk!”. 
A fő, hogy a legfőbb dolog, a fizetés jön. Valamikor. Egyszer csak. Persze lehet sajnálni a vállalkozót. Hiszen fájhat a feje, hogy miért nem utalnak neki amiért mi olyan keményen megdolgoztunk, hiszen ha ő nem kapja meg, hogyan is tudna nekünk a saját pénzéből fizetni. 
Az ember persze gonosz, hogy ezen kis apróságok is képesek bosszantani. Sőt! Egyenesen képes eme kicsinységek miatt rossz szájízzel dolgozni, hogy ne mondjam lassan és kevés lelkesedéssel. 
Pedig örülnie kéne, hogy van munkája. Például amikor az éjszaka közepén kapja a telefont, reggel hamarabb kell(ene) bejönni egy órával. Amúgy is csak a lusta ember alszik sokat, ráadásul özönlik a pénz is a túlórázás miatt. 
Az ember azonban nem csak gonosz, de hálátlan és rosszindulatú is. Ahelyett, hogy örülne, folyton csak megjegyzéseket tesz, hergeli a többi jámbor dolgozót és nem átall önként és dalolva felmondani, hogy ezzel is nehéz helyzetbe hozza a munkaadóját, akinek a megélhetését köszönheti. Azt, aki kenyeret ad a szájába. 
Ilyen ez a mai világ. Becsüljük meg, hogy dolgozhatunk. Elvégre ez a helyzet ma: több a munkanélküli, mint a munka. 
Előbbiek táborát gyarapítom jómagam is. Ne ítéljetek el nagyon.

Ha orvoshoz mentek, jó ha figyeltek, hogy az ún. ambuláns lapot kérjétek el. A betegjogok erőteljes megnyirbálása, hogy ezt már csak a beteg kérésére kötelező kiadni. Az ambuláns lapon van rajta, hogy melyik orvos, mikor, mit gondolt az akkori állapotodról, milyen gyógyszert, milyen terápiát javasolt, hová küldött esetleg tovább. Ha ez nincs, igazolni sem tudod, hogy ott jártál. Ez az érem egyik oldala.
   Az Állami Egészségügyi Központban voltam sajnos komoly betegség miatt műtéten. Valamilyen okból szükségem van a teljes betegdokumentációra. Az összes papírt gyűjtöttem, mivel mindig kérik az előzményeket, ha másik intézménybe megyek, oda vinnem kell magammal az összes addigi leletet. A lényeg, hogy egyetlen egy papír hiányzott, egyetlen egy lelet. Ahhoz, hogy egy ki nem adott ambuláns lapot megkapjak 2012 decemberében, a következőt kellett tennem az ÁEK-ban. Írásos kérvényt kellett benyújtanom az Orvosszakmai Irodában. Ez egy ügyfélszolgálat. A tarifa a következő: 1-30 oldal között a leletek papíralapú átadása 3.800 Ft. Sikoly! Ha így kéred, 30 napon belül készül el. Önnön szívem markolászása. Azonnali kiadásra nincs lehetőség. Káromkodás. Van lehetőség sürgősségi eljárásra. Ez azt jelenti, hogy 3 munkanapon belül kinyomtatják neked a leletet, de ezért további 2.080 Ft-ot kell fizetned. Mivel egy beteg ritkán tud egy hónapot várni egy leletre, lett légyen azért, mert egy másik orvossal szeretné megvizsgáltatni magát, vagy akár igazolnia kell, hogy ott járt, ezért gondoljatok bele, hogy 1 oldalas leletért is minimum 6880 Ft-ot kell fizetni. Ha a leleteid száma meghaladná a 30 oldalt, úgy az alapáron felül oldalanként 106 Ft-ért nyomtatják azt ki.
   No. Nem hiszem, hogy kommentálni kéne ezt. A lényeg: orvostól úgy ki nem jövünk, hogy ambuláns lapot ne kérnénk. Ha nincs papír, szüljön egyet. Ha bedöglött a nyomtató, nyomtasson a nővérke egy másik rendelőben, de addig ki nem jövünk, míg ingyen, azonnal nem kapunk egy ambuláns lapot. Azt aztán szépen beszkenneljük vagy lefényképezzük, és egy dossziéba tesszük, amit bármikor megtalálhatunk.