Olvasom a könyved, és közben a számítógépem frissíti magát, itt ülök előtte, de nincs mód a beavatkozásra, csak egy kék csík fut balról jobbra lassan, ez mutatja az idő múlását és ez az egész öt órán át is eltarthat, így a könyv által indult gondolataimat kézzel kell leírnom neked, ami szokatlan, mert a kényszeríráson kívül, bevásárlólista, pár soros üzenet, levelet talán húsz éve is már, hogy utoljára saját kezemmel írtam, és az is eszembe jutott, hogy gépek által gyorsabb, és olvashatóbb az írás, de mennyire más volt levelet írni, kapni, és olvasni, várni rá, vagy csak váratlanul, hogy ez hogy elveszett, és hogy verset írni például csak írógéppel tudtam, az a tempó volt jó épp, és írás közben a tempó mennyire fontos, mert ha lassú a technika, elvész a gondolat súlya és struktúrája.
   Olvasom a könyved, nem először húzol be általa a világodba, és rájöttem, hogy mi a bajom ezzel, hogy passzívan csak olvasni nehéz, olyan, mintha zenét hallgatnék és nem szabadna énekelni rá, és az is eszembe jutott, hogy beleírok a könyvedbe és ha kész vagyok, visszaadom neked, de a könyvet nem nekem adtad, ezért nem rontom el a saját őrületemmel ezt, és erről eszembe jutott, hogy te vajon szoktál félni?
   Ülök a gépnél és tudom, hogy a frissítés azért tart ilyen sokáig, mert tele van mindennel, és hogy miért őrzök képeket, miért nem dobok ki dolgokat, hogy nekem szabad-e valaminek a sorsa felől döntenem véglegesen, és ez olyan érzés Kati, amivel az is felvetődik bennem, hogy ti honnan szereztétek a szabadságotokat, mert ha végiggondolom, akkor én ezt belül nagyon fontosnak, éltetően fontosnak tartom, és mondom is mindenkinek, hogy a szabadság a legfontosabb, de mondom és nem élem, nem érzem, és amikor a repcemezőről írsz, vagy vonatról, repülőről, akkor érzem, hogy a magány szabadságáról írsz, amiről én csak olvastam, de sose éltem meg, pedig ismerem a magányt, de ha a magány jár, akkor a szabadság miért nem? Negyvenöt éves múltam és félek, hogy mi lesz jövőre, és rémesen naturalisztikusan tudok félni, hogy kell ezt jól csinálni, Kati?
   Szégyellem magam, ha kell, de reálisan végiggondolva az a helyzet, amiben vagyok, annak jó és szép, aki mindezt tudja úgy csinálni, hogy közben ki tudja kapcsolni az agyát. De hogy kell ezt csinálni? Ahogy a számítógépen is, az életben is egyre gyűlik a holmi, a hordalék, és nem tudom, hogy egyáltalán nekem minderre szabad-e gondolnom, vagy akkor cselekszem helyesen, ha amennyire lehet, kizárom magam ebből és teszem a dolgom, csak tudod Kati, régen zenéltem, írtam, fotózni akartam, mert úgy éreztem, hogy mondani akarok, hogy mutatni akarok, és ma látom, hogyan szűnik meg a forgás, és hogy a Zsolt jó ember, és fontos, amit csinál, amit vállal, de mindeközben Zsolt mellett is mennek el a dolgok, és azt nem tudom Kati, hogy lesz-e erőm, hitem és időm arra, hogy egyáltalán bármit is csináljak, amit huszonöt éve akartam, hogy lesz-e értelme, és ha ez akkor kérdés lesz, hát Kati, ez akkor most is kérdés, és ha ez most kérdés, akkor ez azt is jelenti, hogy gondolni se kéne rá, hanem tenni a dolgom, ahogy eddig, csak az a helyzet, hogy nem tudok nem gondolni, hiszen igen sok mindenben csak a gondolás maradt, mert a terheket megköti a helyzetem.
   Félre ne értsd, ez nem valami nyavajgás, magam sem tudom egzakt módon megfogalmazni, hogy miért neked írom ezt, hiszen ha beszélgetünk is, akkor is hallgatni szoktam, azt jól lehet, mert ti sziporkáztok, és ez jó, szóval nem tudom, miért épp most, miért kézzel, miért neked, és az is lehet, hogy ez az egész úgy baromság, ahogy van, csúnya is lett, lehet, hogy el se tudod olvasni, hiszen húsz éve nem kellett kézzel írnom és elszoktam tőle. Most megyek, és olvaslak tovább.

Lábjegyzet: az írás Baricz Kati Szeretteim című könyvének olvasása közben született.