Ülök a vonaton és őt nézem. Az előbb ő tette ugyanezt, én elkaptam pillantását – melyet azóta lesütött – s én most csak „visszanézem”. Sovány testalkat, egyszerű ruházat – elsőre volt menyasszonyomra emlékeztet. Kissé bumfordi kézfejei fagyástól vagy forrázástól vörösen pihennek kötött pulóverén. Rövid, borzos hajának színe a rozsda és a gesztenye elegye, mely pillanatnyi ünnepi pompát csempész a kopott-fakult utastér monotóniájába. Frissen van festve, biztosan most, a hosszú hétvége előtt mosta be magának, hogy jobban tessen. Karikás szemeit néha lopva rám emeli – meleg szürkészöld tócsák csillannak a fáradtság odvaiban. Mikor oldalvást fordítja fejét, hogy tekintetét a vonatablak tükröződésein át felsejlő éjszakai fényekbe fúrja, határozottan kis verébre emlékeztet.
   Miért van az vajon, hogy annyi ember hasonlít arcvonásaiban, mozgásában, állatokra, hogy ha kicsit elbambulunk a metrón vagy a vonaton… újrafókuszálásnál könnyen előfordulhat, hogy furcsa, kedvesen ijesztő lények – feltehetőleg valami őrült tudós lakatlan szigetéről megszökött gigászi mutáns ember-állatok – között találjuk magunkat, kik kérdőn emelik ránk bús pillantásukat?
   Amott egy ázott veréb fúrja tollazatába fejét és mereszti kimerültségtől vörös szemeit az éj búgó semmijébe; mellette kettővel egy hörcsögszerű tömi magába az ünnepi asztalról megmaradt péksüteményt. Maga elé mered, arcán halvány mosoly, ám tekintete tompán koppan az előtte levő ülés szürke fejtámláján. Boldogan zörög kezében a nejlonzacskóval, és gondolatban valahol egészen messze jár. Zizegés, keresés, sajtos masni, megvan, daruzás, behelyezés, vissza zacskó – közben folyamatos őrlés és a faforgácsként röpülő hájas tészta. Már csak pár darab árválkodik a zacskó alján és én már percek óta ezt a pillanatot várom… Zizegés, keresés, keresés… aztán egy alig hallható cuppanással – mint hüllőknél – hirtelen felpattan szemein a víz- és valóságálló hártya. Riadtan vádló pillantása persze egyből engem talál meg – mintha bármi közöm lenne a sós aprósütemények véges előfordulásához – pofazacskója még mindig tömve, ám a rágás már lassulóban, arca és bundája pedig csupa-csupa morzsa…
   Kissé odábbról újságzörgés – mely mögül nagy, sötét, méltóságteljes madár feje kezd kibontakozni. Mozdulatlanra meredve várom. Kormoránnak hiszem és ez gyermekkori izgalommal tölt el, mert hát Tüskevár meg minden, de hát ebben az évszakban, és ily távol természetes életterétől… Fülsüketítő csörgéssel hull ölébe a magyarnemzet és…ááh…marabu…fúj!

Karácsony másnapja van, és mi itt zötykölődünk ebben az elátkozott terráriumban vissza a Nagyváros betonrácsai közé – a veréb, a hörcsögfiú, egy rohadt marabu és én…

(2011-12-25)

Hozzászólások

32
Értékelem!

...én köszönöm.
Nagy kérdés mindig, hogy vajon működik-e, "átjön-e" a kép, vagy elmaszatoltam.

32
Értékelem!

Köszi. Ez jólesett.
Csak kezek, meg szemek, mégis összeáll.

Új hozzászólás