Írás

Megszűnni látszik tér és idő
Mi vagyunk a kezdet és a vég.
Elfojtott vágy morajlik, tör elő,
Eszem vaskorlátját törve szét.

Szív nélkül növesztünk szárnyakat,
Így élni, lebegni volna jó...
A szó elszáll, emléke megmarad.
Nem más, víz tetején papírhajó.

Szeretném!
   Akarom!
      Kell!
         Legyen!

Töredék időt mért ránk a sors...

Belémerülni nincs időnk...
   Úgyis elsüllyed, mert papírhajó.

Szerelem...
E hét betűért képesek vagyunk túlélni, szenvedni, meghalni.
Agymosás, mely az egekbe emel, hogy aztán a pokolba taszítson.
Villámcsapás, mikor megpillantod, pír lessz az arcodon, tagadod.
Agy és test kettéválik, nem éred fel épp ésszel.
Mintha részed lenne, lelked egy darabja. Magadénak akarod tartani. Körötted akarod, hogy keringjen. Óvjon, védjen, tápláljon.
Ne keresd az okát, hogy miért pont most és miért pont ő. Ha az észt beleviszed, már elmúlik a varázs.
És ha mégis elmúlik... úgy érzed... véged.
Aztán szépen lassan túléled, mert jön egy másik...
Egy másik arccal, egy másik hanggal, egy más illattal.
Az érzés ugyanaz, csak te leszel más.

Különös dolog az élet...
A szél odafújja a magot, ami aztán megered, és fává cseperedik.
Eső áztatja, nap süti, szél tépázza.
Elmenne szebb, békésebb tájra. Magjában hordozza az otthoni táj képét.
De mégis ittmarad, dísze lesz a tájnak. Gyökerei már idekötik, ehhez a vidékhez. Itt él tovább...
Akkoris, ha néha fáj.

Mai mese. Egyszer volt, hol nem volt, élt országunkban egy ember egy kisvárosban. Egy olyan rendszerben, ahol nem bálványokat kellett imádni, hanem a hazát kellett védeni, szolgálni. Ennek az embernek született egy lánya, akit az apa hitetlensége szerint nem, a köz hite szerint viszont titokban meg kellett keresztelni. Telt, múlt az idő, a lányból asszony lett, az asszonyból elvált nő. Aztán eljött egy új szerelem, és megszületett a lánya. Amikor a kislány hat hetes lett, az anyára műtét várt.
   - Rutinműtét - mondta az orvos, fél óra és már karjában foghatja a csöppséget. De ahogyan ez egy modern mesében lenni szokott, nem így alakult.
   A műtét tényleg fél óráig tartott, de nem sikerült. Újra visszatolták a műtőbe, még fél óra, de ez sem hozott eredményt. A fájdalmat el lehet viselni, ha van, aki az ágyunk mellett áll, és fogja a kezünk. Ha csak egy ember is... a szeretet nagy erő. De azt, amikor az orvos az ajtófélfának dőlve azt mondja - Már nem tudom, mit csináljak... - Azt már nem. A szó nyers ereje megölte a nőben a reményt.
   És ekkor a történet kettéválik. Az egyik szín a rideg kórházi osztályon, a másik a más világban játszódik tovább.
   Főhősünk teste feküdt az ágyon, de ez már csak a test. Sápadt az arc, csukva a szem. Csak egy test, amit az orvostudomány akkori állása szerint Meg Kellett Menteni!
   A lélek kiszált ebből a mozdulatlan burokból. Kívülről nézte magát. Mint egy tükör, ha belenézünk, hogy kicsinosítsuk magunkat a mának. A test erőtlenül feküdt. De a lélek élt, szálni vágyott.
   Még távolból hallotta, amint valaki azt mondta - kóma. Gyorsan műtőbe! Fogy az idő! Elveszítjük!
   De a lélek ezt már nem akarta hallani. Ezek csak hangok voltak, érzések, múltak. Megszünt tér és idő. Minden könnyű volt, légnemű. Lebegett a semmi és minden gyönyörű világában. Új világ, felfedezni vágyta. Színek, hangok, illatok, érzések keveredtek. A múlt színei, hangjai, illatai, érzései. Kislány volt ismét, felszabadult, gondtalan. Mint mikor az ember hintában fekve bámulja az eget. Azt akarta, ne legyen vége soha a kirándulásnak.
Aztán folyosó következett, sötét, rideg világ. Sok-sok ajtóval.
   - Vajon hová vezet? - kérdezte, de már vitte az új útra lába. Tétován lépdelt, szinte összenyomta a sötét folyosó nyomasztó magánya. Egyedül érezte magát. De ez az egyedünlét nem hasonlítható össze a földi félelemmel.
   - Menni kell előre - gondolta és már repítette is az ismeretlen megnyugvás felé szárnya. És ekkor a folyosó végén tündöklő, még sohasem látott ragyogás jelent meg. Be akarok menni érzése támadt. Hívta a fény...
   De talán, hogy mégegyszer lássa arcát... talán csak egy hang a jelenből, amit már elfeledni vélt ebben a sulytalan lebegésben, az kényszerítette, hogy belenézzen egyik ajtó üvegébe. És ott visszatükröződött valami. Valami, aminek láttán eltűntek a szárnyak, és a láb futni vágyott. Vissza, vissza arra a rideg kórházi , fertőtlenítőszagú osztályának, arra az intenzív szobai fehérhuzatú ágyába, ahonnan elindult a történet. Abba a világba, amiben még feladata van, ahol visszavárja a család, a barátok és a hathetes gyermeke.
   A tudata kitörölte az ajtó visszatükröződésének emlékképét. Talán, hogy megvédje valamitől, amit itt a földön nem lehetne megérteni. Csak ott, abban a pillanatban, ahol majd eltűnünk a fénybe.
   A hit a szívünkben él, ha elismered, ha nem. Nem kell hozzá prédikátor, nem kellenek hozzá bálványok.

Sosem lettem hivatásos felnőtt.
Mint a vásári komédiások,
kik az ekhós szekéren zötyögve
varrogatják jelmezeiket,
durva kocsmaasztalon,
sörfoltos pergamenre
álmodják a díszleteket,
hogy aztán a királylány ruhája
zsákvászonból legyen,
a zöld füvet meg kékre fessék
a papír díszleten,
mert nem volt,
csak egyfajta festék,
ám a darab előtt
rohangálnak körbe,
- Hol a kalpagom, a kardom,
kezdődik az előadás,
bolondok háza ez
és nem színház!
Aztán félrerántják a függönyt,
és a gyertyák fényében
ott áll a délceg főhős,
foltos gatyában, kard és kalap nélkül,
de lelkéből mosolyogva,
a vásári népet megbabonázva,
mint valami illuzionista.
És illúzió a játék,
hisz nincs igazi díszlet,
igazi kellék, igazi puska,
szőke hajnak
meg szalmát aggat magára
a dívaként lépő
fiatal fruska.
A nép meg nevet,
meg néha sír is
és tapsolnak kedvükre,
a végén meg néhány garast vetnek
a ceremóniamesternek,
aki arról ábrándozik,
hogy egyszer nem ő lesz a jegyszedő,
a kellékes, a súgó, és öltöztető,
hanem igazi színházban, igazi közönség előtt
vastapsra hajlong már előadás előtt.
De aztán színészeit nézve,
kik a rozoga deszkákon
a nézőknek pózolnak,
pedig már csak részeg koldusok
vigyorognak és tapsolnak,
könny szökik a szemébe;
ha elhagyná a társulatot,
oda lenne a bűbáj, oda a varázs,
ezért soha nem lesz hivatásos,
hanem marad ócska,
de boldog vásári komédiás.

Mint valami régi barát,
úgy köszön rám az Isten.
Kaláccsal s borral kínálom
miközben leül a padra,
az öreg hárs alatt
egy álmos nyári délután.
Tör a kalácsból,
iszom én a borból,
morzsa a szája szélén,
vércsepp az ajkamon.
Hát rég láttuk egymást – mondja ő,
- az elfelejtett rokon – hebegem én.
Szemében látom magam,
csecsemőként, ordítva,
illatos mező közepén.
Emlékszel? – kérdezi ő,
- elfelejtettem rég – habogom én.
Aztán gyermek vagyok újra,
templomban, Karácsony estén.
Miközben a jászlat nézem,
mellém áll egy angyal,
végigsimít fejemen,
s hogy jó fiú,
csak szemével mondja.
Ki ez a néni? – mutatok rá,
- nincs ott senki – felelik,
csak nagyapám bólogat,
s a fülembe súgja;
ő a Karácsony angyala.
Nemsokára temettük is;
tétován intett és
elsétált az eget simogató
jegenyesor felé.
Hogy van a nagyapám? – kérdezem
s mielőtt válaszolna,
- a nagymamám, a mamikám,
az édesapám s az István?
Kutyám is volt, nem is egy,
a Pajtás, meg a... na, hogy is hívták?
- folytatom én, de vállamra teszi kezét,
- finom a kalács – mondja
- s tölts a borból nekem is!
Mint a jó fiú,
engedelmesen döntöm a kancsót,
de megreped a pohár
s a vér szétterül az abroszon.
Bocsánat – mondom, de
nincs már mellettem senki
s a terítő, közepén a folttal
mintha lepel volna,
Jézus arcát festve a borral.

Párnámra anyám könnye hull,
szememre kendő kerül,
ágyam szélére az orvos helyett
egy mosolygó angyal ül...

Egy éjszaka, mikor Bocsesz nem tudott elaludni, azon gondolkodott, milyen jó is az, mikor meg tudunk bocsátani egymásnak, és nem kell már másnap azon törni a fejünket, hogy mit is fog szólni a másik. Eszébe jutottak a szép emlékek, mikor még tanulatlan, hebehurgya kiskutya volt és nem volt fontos senki, csak ő maga. Az emlékek sorban jöttek és jöttek. Eszébe jutott, hogy, hogy szaladgált, kérkedve az új nyakörvével, hogy az állatok megbocsátottak neki, aztán eszébe jutott, hogy milyen szép volt az erdő, mikor megismerhetett új barátokat, és a kacsás kaland is előjött, amin mosolygott egy jót, mert hát itt még vizes is lett.
   Ahogy a kalandok és emlékek szép csendben végigvonultak a szemei előtt, egyszer csak mély álomba merült. Álmában egy szép réten szaladgált, és a barátai mind ott voltak, akiket megismert az elmúlt időszakban. Játszottak, nevetgéltek, sokat szaladgáltak, egyszóval remekül érezték magukat, egészen amíg Bocsesz meg nem botlott egy tuskóban. A megbotlás sajnos nagyon fájdalmasan érintette, mert nagyot esett és a lába is nagyon fájt, miatta. Viszont azt vette észre, hogy a barátai csak nevettek, és nevettek, mert úgy gondolták, ez nagyon jó kis móka. Veled is előfordult, hogy valakit kinevettél, aki bajban volt?
   Bocsesz nagyon meglepődött és nem értette, csak érezte, hogy nagyon rosszul esik ami körülötte folyik. Fájdalmában sírni kezdett, de annyira keservesen, hogy a többi állatnak, egyből az arcára fagyott a hahotázás. Nem értették, hiszen azt gondolták, hogy nagyon jó kis móka ez az egész.
   - Miért sírsz Bocsesz? - érdeklődött csőrös, a kacsa.
   - Azért, mert fáj, ahogy viselkedtek, én bajban vagyok, ti meg kinevettek, mégis, hogy gondoljátok ezt?
   - Hát bocsáss meg kérlek nekünk, hiszen nem gondoltuk, hogy ez neked annyira fáj. Azt hittük, csak bolondozol , de most már tudjuk, hogy nem erről van szó. Annyira sajnáljuk! Igazán! – mondták az állatok egyetértésben.
   - No, jól van, semmi baj, szipogott a kiskutya. Megértem, hisz velem is előfordult már ilyesmi.
   Ezek után már sajnos ő csak nézni tudta, az állatok játékát, mert a lába továbbra is fájt, de a kicsi szívében békesség volt, hiszen tudta, hogy minden rendben lesz. Ez volt az első alkalom, mikor tőle kértek bocsánatot és nem neki kellett valami miatt mentegetőzni.
   Az álom tovább folytatódott egészen reggelig, s nagyon jól szórakoztak benne. Reggel, mikor felébredt, boldogan nyugtázta, hogy a lábának semmi baja és már szaladt is az ajtóhoz, hogy kicsi gazdái kivigyék sétálni. Azt hiszem, ma is olyan dolgot tanulhatott Bocsesz, ami mindenképp a javát szolgálja, igaz csak álmodott, de az álomban minden olyan valóságos sokszor! Aludjatok ti is jól és álmodjatok, vidám és színes dolgokról! Ja, és mindig nézzetek a lábatok elé, hogy nehogy úgy járjatok mint Bocsesz!

A Fehér Tigris

Egyetlen, poros ketrecben vergődött az Élettel, Reményt nem vesztve. Napjai nagy részét annak a Gondolatnak szentelte, hogy miképpen szabadulhatna ettől a kíméletlen magamutogatástól... Napkeltétől napnyugtáig kétlábúak tömegei csodálták csíkos büszkeségét, ritka fehérségét, persze csakis ő érezte, hogy a külső csillogó fehérség egy kopott, belső feketeséggel párosul. Mindennek következtében a Valóság fölé emelkedve sóhajtozta nyomorult életét, másképp az egész elviselhetetlenné vált volna számára. Elhitte, hogy megváltozhat Minden körülötte.
   Épp az Állatok Királyát kerestem türelmetlenül, amikor a Fehér Szépség gyönyörű hatalmas, melankólikusságot idéző szemeibe pillantottam. Mintha attól félne, hogy kinevetem kiszolgáltatottságáért, mintha szívéből kicsordulna a sok fájó kérdés... Felelősnek éreztem magam azokért a fel nem tett, lelket rázó kérdésekért és a levegőt súlyosan szennyező, kimondhatatlan válaszokért.
   Még soha nem láttam ilyen érdekes TigrisArcot. Csak feküdt ott azon az élettelen fatörzsön, élettelen életkedvvel, élő fájdalmat sugározva felém... még most is cseng a füleimben az a képzelt sikoly amely halk beletörődöttségben torkollott. Hosszú évek megfeszített munkája koncentrálódott dagadó izmaiban, szépségében, valaha. Szerettem volna megérinteni, cirógatni, hozzásimulni, szerettem volna Varázslóvá varázsolni, vasárnapról maradt nyugalommal, mégis, dühöm az egekig kapaszkodott.
   Bár csodás szépsége mozdulatlanul hagyta, hogy magamba szívjam minden szomorúságával egyaránt, mégis pillanatok szikrái közepette elmosódott előttem e látvány. Valami sós folyt végig a bőrömön, barázdákat vésve arcom fájdalmaiba. Könnyes szemekkel és földbe gyökerezett lábakkal álltam a poros rácsok előtt, csak hallgattam a Csendet, ami magával rántott egy Másik Világba... meghaltam egy kicsit, mint ahogy azt a fekete csíkos, hófehér élettöredék minden életpillanatában teszi.
   Nagyot szisszent néha, máskor meg a pofiján Rettenetes Fájdalom vonaglott. Faggattam volna - mi történt veled? - azt felelte volna - úgysem értheted! Becéztem, simogattam volna de csak üres arccal bámultam felé, csupa merő szív lettem, azt gondoltam magamban halkan; NE HALJ MEG KÉRLEK! Pedig tudtam, lassan-lassan elkészül az Élettel.
   Fellegekbe veszett elmém elkalandozott, anélkül, hogy a szempilláimat is megmozdítottam volna. Körös körül nagy lett a Csend, aztán ijesztő Hangtalanság, sejtelmes Mozdulatlanság. Mozdulatlanság, Csend. Cseng a Csend. Csak a Gondolatok élnek, egymás szemébe nézünk, egymás szeméből olvasunk.
   Aztán széles Kedve támadt, felült elegánsan, megtörte a Csendet! Visszalökdöstem lehetetlenségbe fajult gondolataim, de egy szót sem tudtam kihúzni kegyelmességéből. Soha nem látott állatok formájában, gomolygó fellegek gyülekeztek. Szomorú szemében Szent Szépséget éreztem.
   Megörökítettem ezt a Pillanatot azt a pillanat előtti Pillanatot, mielőtt graciőz hófehérségét már csak egy felhő fodros formaságában fedezhetném fel.

Megint erősebb volt a nagy szám és a naivitásom az óvatosságnál. Pedig a legutóbb is megfogadtam - miután felépültem és megint tudtam járni egyedül és egyéb apróságokat művelni, amik úgy jól esnek néha - hogy többször nem kötök bele barbárokba a kocsmában. No persze a múltkor sem gondoltam, hogy kötözködés lesz belőle, én csak aziránt érdeklődtem tőle, hogy ugyan mivégre hord akkora kardot, hogy kétlépésenként belebotlik, és ritka esetlenül néz ki, ahogy a kétméteres termetével és nagy, szőrös bundában, balettre emlékeztető mozgásokkal próbálja visszanyerni az egyensúlyát. Hát tehetek én arról, hogy zokon vette? Ha őt nem zavarta volna, akkor nem törte volna össze a csontjaim felét, hogy értékes ékszereket kelljen megint lopnom majd, amivel kifizethetem a gyógyító papot, és most nem kellett volna megint itt ülnöm egy ócska, vizezett sör mellett, mikor úgy utálom a sört, azt lesve, hogy a hiú kalmár mikor jön, hova megy, hogy követni tudjam. És persze nem állnék most itt megint egy hozzám képest toronymagas barbár előtt, aki aziránt érdeklődik, hogy mégis hogy gondoltam azt a kérdést a cobolyprém ágyékkötőjének a méretéről. Hát, mintha nem tudná, persze lehet, hogy tényleg nem érti, egyiküket sem az eszéért fogják elrabolni, lehet, hogy egy kétszeresen összetett mondat már kifog az agytekervényein és csak annyit fogott fel belőle, amitől megsértődhetett és megverhet, hiszen a sörön kívül semmi mást nem szeretnek annyira, mint a verekedést. Sajnos azt is hiába közöltem vele, hogy úriember nem verekszik gyengébbekkel, legnagyobb bánatomra sem az úriemberségről, sem a fair playről nem tudta, hogy éppen eszik-e vagy isszák.
   Általában azért el tudok iszkolni a hasonló helyzetekből, ha már kicsi vagyok, legalább valami hasznom legyen belőle, ha van terem, nem nagyon tudna egy ilyen barom utolérni, de néha a tömeg olyan hangulatban van, hogy vért akar látni, és nem törődik azzal, hogy kiét, nem számít az ok, csak összetömörülnek, és lehetetlen meglógni. Mint most is; hiába néztem körbe, mindenütt csak söröskorsókkal hadonászó kezek, a hőségtől izzadó testek és vigyorgó arcok néztek vissza... egy félelfnek sosem könnyű az emberek között, de ha még ráadásul kicsi és látszólag védtelen is, akkor könnyen ki tudom hozni belőlük az állatot pusztán a létezésemmel is. Én tolvaj vagyok, abból a jobbak között tartanak számon, de verekedni csak akkor szoktam, ha nagyon muszáj, barbárokkal szemben meg aztán végképp nincs esélyem. Jól megáldottak az istenek a nagy számmal, aki ekkora, mint én, az tanuljon már meg végre hallgatni,vagy legalább ne magánál kétszer nagyobb alakokba kössön bele... az első ütésétől repültem vagy öt méter, és csak azért annyit, mert az ember, akinek nekivágódtam fel se vette az ütközést, gyakorlatilag visszapattantam róla. Hogy eltört-e az állkapcsom, arra nem is figyeltem; ha most nem is, később úgyis el fog – innentől a cél a túlélés, és még az se lesz könnyű. Vártam a következőt, de nem jött… felnéztem, és leesett az állam – ami ezekszerint mégse tört el – a barbár tőlem két lépésnyire állt, bután nézve a mellkasában álló késpengére, amíg el nem dőlt, mint egy kivágott fa. Még jó, hogy nem rám dőlt, eltemetett volna, pedig ezt inkább vele kellett megtenni ekkorra. A dobókés röppályájának másik végpontján egy jelenség állt. Érdekes, a kocsma egyszeriben milyen csendes és nyugodt hely lett... mindenkit csak a söre és a vacsorája érdekelt, az ajtóban álló elfre már csak a legbátrabbak, rám már hála az isteneknek senki nem figyelt.
   Nem akarsz inkább velem jönni Illyre, kérdezte az ezüstszínben szikrázó alak, és én továbbra is leesett állal csak bólintani tudtam... egy igazi elf, ráadásul magaself, járt az agyam tovább, soha még nem is láttam a fajtájából senkit sem, nemhogy beszéltem volna eggyel és még a nevem is tudja... hisz még a félelfek is levegőnek néznek, mintha nem is léteznék, sokáig nem is értettem a dolgot, aztán egy félbolond mágus mondta el már sok évvel azután, hogy utoljára próbálkoztam náluk, hogy az elfek között az olyan örökletes betegségeket hordozók, mint én is, a faj szégyenének számítanak, tisztátalannak tartják, kitaszítják őket. Nem tudott sokat az én nyavalyámról, de annyit igen, hogy ne számítsak még a félefek hosszú életére sem. A foltok a bőrömön sosem okoztak gondot, csak látványosak, jelzik azonnal, hogy mi vagyok, mást ami tünet lett volna még nem éreztem. Amióta ezt tudom, nem keresem az elfek társaságát, távol tartom magam az elfnegyedtől, igaz az emberek se fogadtak be soha, de ilyesmire már nem is számítok... amióta anyám meghalt, és ez igencsak régen volt, még gyerek voltam akkor, azóta nem volt senki, aki... nem, nem szeretett volna, ezt nem vártam el soha a világtól... csak legalább elfogadott volna, mint egy rokon vagy egy barát. Magamnak kellett megküzdenem a megélhetésért egy ellenséges világban, ahol a legtöbb amit kaphattam, a közöny volt. Közben az elf felsegített a földről – hozzámért, nem derogált neki megérintenie a bőrömet, ezt el se hiszem, ilyen csak a mesékben van – és a kocsma közönségére ügyet sem vetve tovább, elindult kifelé.
   Gyorsan utánaszaladtam, és követtem az ajtón kifelé, de igazából fogalmam se volt, hogy hozzá merjek-e szólni, vagy mit csináljak… nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy mit kell tenni ha jótevőkkel találkozik a magamfajta, ilyen nem szerepelt a praxisomban eddig. Az elfnegyedbe tartottunk, és ahogy közeledtünk a Mithrilkapu felé, úgy kezdtem aggódni. Vajon tudja-e, vagy érdekli-e, hogy én ott nemkívánatos vagyok? Rámnézett, mint aki hallja a gondolataimat, és elmosolyodott. Furcsa volt látni, ahogy a maszk résében megjelenik a mosoly árnyéka, de megnyugodtam tőle; gyanítottam, hogy még az elfek se nagyon mernék feltartóztatni, hogy kidobjanak a negyedből – amíg mellette vagyok, addig jó, utána meg meglátjuk. Mit akarhat vajon tőlem, a kocsmából semmi és senki más nem érdekelte, mintha tudta volna, hogy oda kell jönnie értem. Valószínűleg tudta is, olyannak néz ki, mint aki nem véletlenül tesz dolgokat. Tolvajra lehet esetleg szüksége, de azért realistán nézve vannak nálam jobbak is ebben a műfajban, és ettől még egyetlen elf se fordulna pont hozzám, a kitaszítotthoz. Én is az vagyok, hallottam a választ immáron a fejemben, és megdöbbenve néztem rá... majd elmesélem, ez hosszú történet, és itt vagyunk már, ide jöttünk. A Yavenna fogadó az elfnegyed legjobb ilyen helye, természetesen soha nem jártam még a közelében sem, még mindig nem voltam benne biztos, hogy beengednek-e oda, akárha vele is... de bemehettem, és mintha egy másik világba léptem volna. Az elfnegyed kívülről nem sokban különbözik a város többi, más fajok lakta részeitől, így sosem gondoltam volna, hogy a háztömb belsejében kis erdő, patak bújik meg, a szobák a fák köré vannak építve, sosem voltam még Riuleanban, de azt mondják ott ilyen a táj… ahogy beljebb mentünk gyakorlatilag már nem fáradtam azzal, hogy a leesett államat keresgéljem, hisz lépésenként láttam valami olyan csodát, amit még soha életemben, én, az utcán felnőtt, árva tolvajgyerek...
   Nem hazudtam neked, én is kitaszított vagyok, felelt a kimondatlan kérdésemre, mihelyst a szobába értünk, és vacsorát rendelt kettőnknek, csak én kivívtam, hogy féljenek tőlem, tiszteljenek, és hogy senki ne merje a státuszomat még említeni sem. Feltéve persze, hogy nem zavarom őket sokáig, és ez nem is áll szándékomban. Szükségem van rád egy küldetéshez, amiért neked tekintélyes mennyiségű pénz járna, akár új életet is kezdhetsz belőle, ha az a vágyad… a mélytüzű szempár itt olyan erősen nézett az enyémbe, hogy szinte égetett, éreztem benne a szavak súlyát, egy döntés mélységét, amiről még azt se tudtam, micsoda, de fájt látni, de ezt eldöntheted majd később is mondta, erről lenne szó... a dolog kockázatos volt mindkettőnk számára, és még mindig nem értettem, hogy miért választott annyi tolvaj közül pont engem, majd idővel megérted, jött a válasz, és csak ekkor esett le, hogy végig egy szót se szólt egyikünk sem, hanem az elménk beszélgetett, igen, neked is megvan hozzá a tehetséged, tanulnod kellene, és nem csak ezt. Holnap este megyünk, legyél ott, fejezte be kurtán-furcsán a beszélgetést, remegett a hangja, szinte kilökött az ajtón, és ahogy visszanéztem, a csodás, ezüstszín alak, már láthatóan összerándult, mi a baj, kérdeztem volna, de az ajtó becsapódott, holott hozzá sem ért, most menj el, sikoltotta az agyamba egy szörnyű hang, és én mitagadás berezeltem tőle, olyan gyorsan futottam kifelé a negyedből mintha kergettek volna, ami valószínűleg meg is történt volna, ha nem sietek, és még a nyomorúságos szobámban is azon törtem a fejemet, hogy ez most mi volt, és mire számítsak holnap...
   De a másnapból semmi nem lett, az éjszaka közepén törték rám az ajtót,első látásra cca. tucatnyi ember, és ugyan a fejem alatt tartott tőrt belevágtam egyikükbe, de egyszerűen túl sokan voltak, esélyem se volt. A szememre kendő került, a fejemre zsák, összekötöztek, és vittek, sokáig, mintha kivinnének a városból, de még éreztem a város bűzét, az egyetlen érzékem, ami elfhez, na jó félelfhez méltóan működött, átok többnyire, de néha hasznosnak bizonyult, most is azonnal megéreztem, amint közelértünk a nekropoliszhoz, és úgy istenigazából elkezdhettem rettegni... ide élők nem nagyon jártak, aki mégis, nem sokáig. Más, normálisabb helyeken a temetők nyugodalmas helyek, ahol a holtak békét lelhetnek, de itt, ebben az átkozott városban zombik, élőholtak, vámpírok és hasonlók lakhelye volt, ahová senki nem temettette el már szeretteit, akiknek jót akart... Hamarosan már föld alatt haladtunk, de a hullaszag érdekes módon megszűnt, és amikor ledobtak a földre, már tudtam, hogy csak keresztülmentünk rajta, és most valahol a falvárosban lehetünk, amiről szintén csak hallottam eddig, de nem is nagyon ismertem olyant, aki járt volna ott. Hja, akinek élőholtak őrzik a kapuját… ez nem az én szintem, felettem van ez az egész, gondoltam, és igazam volt, azt akarták tudni, amit az elf mondott este, de azt nagyon és nyomatékosan, úgyhogy hamarosan eszembe jutott, hogy lehet, hogy a barbár mégiscsak jobb választás lett volna, ezek kifinomultan ütöttek, kegyetlenül, és fájdalmasan, hisz tudtam én, hogy előbb-utóbb beszélni fogod, de mégis, életemben először megmakacsoltam magam, a fenébe is, semmit se tudok róla, miért nem mondom el nekik, amit akarnak, akkor még az is lehet, hogy életben hagynának, persze úgy komolyan ebben azért nem hittem, úgyhogy mindegy is, most már annyira mindegy, gondoltam, ahogy elkezdett halványulni bennem a lélek, ez egy hirtelen vég lett, erre nem számítottam...
   Halk, de annál hamisabb éneklésre ébredtem fel, holott inkább valami másvilágszerűt reméltem, hátha az jobb lesz, ennél csak jobb lehet bármi, nem is álltam neki leltározni a sebeket, túl sok volt, túl fájdalmasak, nem akarom én ezt, hagyjon békén már a világ… én is voltam így vele, hallottam a hangját belül, miközben tovább énekelt, eljutsz egy pontra, amikor minden tényleg mindegy, és ott, és csak ott tudsz dönteni a sorsod felől. De te még nem jársz ott… mit tudsz te rólam, fortyantam fel, sose láttál még, én se téged, mit akarsz tőlem valójában? Esélyt adok neked, jött a válasz, először is arra, hogy lábra tudj állni – valóban, szinte észre se vettem, ahogy a fájdalom múlt, és a sebek összezáródtak, hallottam már az elfek gyógyító mágiájáról, de még sosem volt hozzá szerencsém – aztán, hogy tovább tudj menni.
   Gyere, szólt, talán ekkor először hangosan, és én fel tudtam ülni, állni, és szótlanul követtem... tudtam, hová megyünk, az előző este elmondottakat akárha beleégették volna az agyamba, a puccos belsővárosi utcán szinte meztelennek éreztem magam az ócska ruháimban, de a hátsó ajtó nyitva volt, és innentől már csak zárak és csapdák voltak, ezeket ismertem, ez megszokott terep volt, bár a tét akkora, mint még soha, idegesen gondoltam bele, hogy ha ezt bejelentettem volna a céhnek, és meg is csinálom, akkor tuti megkaptam volna a mestertolvaj rangot, de ez már késő, csak sikerüljön... gyorsan dolgoztam, óvatosan, de sietve, időre be kellett érnem, mert addigra ő is ott lesz, elvonni a figyelmet, hát, ez kétségtelenül megy neki, gondoltam, rá figyelnek, ő egy jelenség, el is szégyelltem magam, alig ismerem, csak jót tett még velem, és irigykedek rá? Pedig biztosan nem véletlenül kitaszított és a maszkot se valószínű, hogy csak farsang alkalmából hordja. Megvan! A zár megadta magát, és újabb ajtóval kerültem beljebb, egyre magabiztosabban haladtam befelé, csak kifelé is menjen, már közel járok, és ő is ott van már a szalonban, legalábbis hőn remélem, és lefoglalja a márkit testőrségestül, őröstül, amíg én megküzdök a zárakkal, naná hogy őt tartják veszélyesebbnek, de konkrétan nem gyanakszanak rá, párbajt akar, azzal ellesznek egy darabig, lökj egy nemes orra alá egy becsületbeli ügyet, és nem fog eszébe jutni, hogy mi van éppen a szigorúan őrzött lélekkarddal, amit mondjuk amúgy se tudna használni, de irtóztatóan büszke rá, hogy neki ilyenje van. Hopp, egy őr. Illetve kettő, ezeket nem vonzotta el a kinti látványosság? A picike tűket én találtam ki, én reszelgettem őket otthon, álomméreggel voltak bekenve, és pár méteren belül elég veszélyes voltam velük, bár nem öltek, de ez kevésbé is volt feltűnő, az őrök gyakran alszanak el szolgálatban, én meg mindig összegyűjtöttem a kis dobótűimet utólag.
   Az utolsó ajtó, és bent vagyok, csak most vigyázzak, imádkoztam, istenek, ha vagytok, most lessen ide valamelyikőtök, ezt itt már jó lenne megúszni, izzadtam, küzdöttem, a zár bonyolultabb volt mint bármi, amit eddig láttam, érzésre dolgoztam, csak reméltem, hogy menni fog, közben rettegtem, hogy rám ne nyissa valaki az ajtót, hogy sikerüljön, most már elhittem, hogy sikerülhet, igaza volt az elfnek, merni kell magasra nézni, nem járhat az ember, meg a félelf sem lehajtott, lesunyt fejjel, mert akkor mások is annyira értékelnek csak, mint én magamat. Furcsa gondolatok… az elf egy szűk nap alatt több folyamatot indított el bennem, mint addig az évtizedek összesen… ha ez sikerül, még mindig az adósa leszek, nem pénzzel, de … nem is tudom mivel, majd kiderül, de most… és igen, a zár felpattant, a torkomból meg kishíján kitört a diadal hangos kiáltása, de még idejében visszafogtam magamat, bár mint kiderült, nem is kellett volna, ebben a pillanatban jelent meg az elf, a külső szoba másik – csukott – ajtaján keresztül, lebukva a repülő tőrök elől, elegánsan átlépve a botlódrótot, lesöpörve magáról az ajtó törmelékét, és gyere, nincs időnk, követnek, felkapta a szobában lévő egyetlen tárgyat, a hosszúkás fadobozt, ez aztán az időzítés,épp csak most sikerült megoldanom a zárat és már itt is van, és most futás, kiáltotta, és futottunk, ugrottunk, néhol kicsit kaszabolta az őröket, olyankor csak lestem, mert még életemben nem láttam senkit így kardot forgatni, nem volt szüksége a segítségemre, csak követtem, és amikor kiértünk az utcára, egy akkora fekete ló jött vágtatva, hogy majdnem elfértem volna a lábai között, de az elf könnyedén ugrott fel a nyergébe, és – pillanatra villant bele az agyamba, hogy most itthagy, prédának, hisz láthatóan tolvaj törte fel a zárakat – de már nyúlt értem, és a ló meg se érezte a súlyomat, szégyen-gyalázat, tudom, de félelfhez is méltatlanul nem tudok lovagolni, mire kiértünk a városból, kész voltam, összetört a ló, szétrázott, feldörzsölt ott, ahol a legjobban fáj.
   Egy kiserdőben állt meg nem messze, a tisztáson patak folyt át, a napsütésben, a tavaszi erdőben valódi meseszerű látványt nyújtott az ezüst csillogásával, tényleg nem tudsz lovagolni sem, kérdezte mosolyogva, és én csak vállat vontam, amit tudok, magamtól tanultam meg, soha a városon kívül nem jártam még, lovam se volt soha, minek? A világ nagyobb ám, mint a te városod - és néhol még jobb is tette hozzá halkan, elgondolkodón - akarod látni? Nincs más választásom, feleltem, a városba nem mehetek vissza a mai nap után. Hosszan nézett rám, fürkészően azokkal a fantasztikus, égő szemekkel... te mit akarsz tenni, az a kérdés. Nem az, hogy mit lehet. Velem jöhetsz, egy darabig mindenképpen. Tanulhatsz, tőlem és másoktól akár. Veszélyes lesz, és én is veszélyes vagyok – egy pillanatra felborzongott bennem a tegnapi őrült sikoly emléke – de izgalmas és jót tenne neked. Vagy visszamehetsz a városba, ugyanaz úgyse leszel már soha, mint azelőtt. Bejelentettem a mestervizsgádat egyébként, mondta mellékesen, és én csak bámultam rá, sokáig, teljesen összezavarodva… miért, csak azt mond meg? Hirtelen megkeményedett a hangja, már-már fenyegetően rántott közelebb magához, arra neked kell rájönnöd, ha nem teszed, mindegy is. Dönts. A pénzedet a Yavennai szobámban hagytam, néhány tárggyal együtt, amik jól jöhetnek neked. Neked kell elmenned érte. Elfordult, a tüzet piszkálta, elmondott mindent, amit akart, a döntés az én kezemben volt. Én sem szóltam sokáig, a kérdések nem voltak fontosak már, már csak egyvalamit kellett mondanom, és nagy nehezen azt is sikerült kinyögnöm egy idő után… köszönöm. Bólintott, értette. A szemei még egyszer összekapcsolódtak az enyémmel, majd lórakapott és elment. Találkozunk még, visszahangzott az agyamban búcsúszó helyett.

Copyright by: Nádasdy Nóra – Quicksilver – 2008. november 19. – Oroszlány

Egy szép, napsütötte reggelen Bocsesz, és két kisgazdája Borka és Csengő, elindultak a közeli kiserdőbe, túrázni. Bocsesz rendkívül izgatott volt, mert hát, még nem igazán járt az erdőbe, azt sem tudta, hogy néz ki az erdő. Te tudod, milyen növények és állatok élnek egy erdőben?
   Azt Bocsesz is tudta, hogy sok fa lesz, meg bokor, de fogalma sem volt róla, hogy milyen állatok lakják a közeli kiserdőt. Ide-oda ugrándozva, néha előreszaladva indult neki az erdőnek, és még nem is sejtette, milyen nagyszerű kalandban lesz része.
   Ahogy sétált kicsi gazdáival, Bocsesz, egyszer csak furcsa, idegen szagokra, lett figyelmes! A szagok idegenek voltak a számára, de ugyanakkor nagyon vonzóak is. Nem tudta miért de úgy érezte, az orra inkább vezeti, mint a saját akarata! Borka és Csengő hiába kiabált neki, azt hiszem, ő már rég nem hallotta őket, hanem mint a szél, úgy rohant az ismeretlen, idegen szagok irányába!
   - Hohó, hova szaladsz te csöpp gombóc -, hallotta a füle mellett, és láss csodát, egy fülesbagoly szállt fel mellette a fára.
   - Bocsánat, de nem vagyok gombóc, hanem van tisztességes nevem is, Bocsesznek hívnak és nem tudom hova szaladok, de nagyon szeretem ezt a szagot amit követek - válaszolta, - de egyébként téged hogy hívnak és milyen fura madár vagy, neked füled is van?
   - Ugyan már, Bocsesz, azok csak tollpamacsok és örvendek, hogy megismerhetlek, egyébként -engem Uhumnak hívnak, és itt lakom a kiserdőben!
   - Bocsánat, de akarsz velem jönni Uhum?
   - Uhum! Ami annyit jelent bagoly nyelven, hogy igen, nagyon szívesen!
   Így, Bocsesz már nem egyedül ment tovább, hanem Uhummal, a bagollyal! Ahogy így kettesben mendegéltek, egyszer csak keserves sírásra lettek figyelmesek! Az egyik mogyoróbokor aljában egy kicsi, foltos őzikét pillantottak meg!
   - Bocsánat, de ki vagy te, és miért sírsz? – érdeklődött Bocsesz illedelmesen.
   - Berkenye vagyok az őzgida, és azért sírok, mert elvesztettem a mamámat!
   - Ugyan már, ezért nem kell sírni, hisz nemrég megtanultam, hogy ha összefogunk, és szeretjük egymást, akkor minden problémát meg tudunk oldani! Ne aggódj, mire a nap lemegy, a mamád is meglesz! - mondta. - Akarsz velünk jönni? Ő a barátom Uhum!
   - Természetesen! Szíves örömest veletek megyek Bocsesz, csak találjuk meg a mamámat! – azzal neki indultak!
   Uhum, a bagoly a fák fölött szállva meglátta, Furfangot a rókát, aki épp kergetett valakit, hát ahogy jobban megnézi, mit lát? Nem mást kergetett Furfang, mint Kelbimbót a kisnyulat! Uhum, hogy segíteni tudjanak, gyorsan leszált és a tudomására hozta a többieknek, hogy mit látott.
   - Gyorsan cselekednünk kell - mondta Bocsesz és azzal, mint a nyíl kirohant a tisztásra és ugatni kezdett ahogy csak kifért a torkán!
   Furfang, a nem várt hangzavartól úgy megijedt, hogy egyből felhagyott Kelbimbó üldözésével, és mint aki ott sem volt, egyszerűen köddé vált! Kelbimbó nagyon hálás volt Bocsesznek amiért segítettek neki.
   - Nagyon köszönöm Bocsesz, és Uhum! Nem is tudom, mi lett volna ha ti nem vagytok! – hálálkodott.
   - Nincs mit Kelbimbó, de ha már így összetalálkoztunk, nem láttad véletlenül Berkenye mamáját? - érdeklődött a nyuszinál.
   - Hát, ha az a jóságos őzmama az, aki a kicsi gidáját keresi, akkor igen, láttam, nem messze innen, a patakparton. Nagyon meg volt ijedve, hogy elveszett az ő egyetlen kicsi gidája! Te lennél az? – kérdezte Berkenyétől.
   - Igen, én vagyok, és tudom is, merre kell keresni! Gyertek utánam!
   Azzal a kiscsapat útnak indult és olyan helyeken jártak, ahol Bocsesz csak ámult-bámult. Völgyeken, keskeny utakon, átvágva a kis dombon. Te jártál már erdőben? És mi jót láttál ott?
   Aztán egyszer csak meghallották őzmama hangos kiáltásait, aki már nagyon közel volt hozzájuk! Mikor meglátta Berkenyét, nagy örömre derült és csak ugrándozott, vidáman, mert már nagyon el volt szomorodva, hogy soha nem lesz meg az ő kicsi gidácskája! Volt már olyan, hogy te is elcsatangoltál anyától, vagy apától?
   Látod, végül, minden jóra fordult, és Berkenye megtalálta a mamáját, Bocsesz járt az erdőben, és új barátokra lelt, és még a kicsi gazdái is rátaláltak, mert a nagy vigasságban meghallották Bocsesz ugatását! Így ér véget a mai mese, vigyázzatok, és figyeljetek mindig egymásra, hogy ne keveredjetek, veszélyes helyzetekbe! Legközelebb, ismét újabb kalandban lehet részed Bocsesszel!

Egy szép, napsütötte reggelen Bocsesz, és két kisgazdája Borka és Csengő, elindultak a közeli kiserdőbe, túrázni. Bocsesz rendkívül izgatott volt, mert hát, még nem igazán járt az erdőbe, azt sem tudta, hogy néz ki az erdő. Te tudod, milyen növények és állatok élnek egy erdőben?
   Azt Bocsesz is tudta, hogy sok fa lesz, meg bokor, de fogalma sem volt róla, hogy milyen állatok lakják a közeli kiserdőt. Ide-oda ugrándozva, néha előreszaladva indult neki az erdőnek, és még nem is sejtette, milyen nagyszerű kalandban lesz része.
   Ahogy sétált kicsi gazdáival, Bocsesz, egyszer csak furcsa, idegen szagokra, lett figyelmes! A szagok idegenek voltak a számára, de ugyanakkor nagyon vonzóak is. Nem tudta miért de úgy érezte, az orra inkább vezeti, mint a saját akarata! Borka és Csengő hiába kiabált neki, azt hiszem, ő már rég nem hallotta őket, hanem mint a szél, úgy rohant az ismeretlen, idegen szagok irányába!
   - Hohó, hova szaladsz te csöpp gombóc -, hallotta a füle mellett, és láss csodát, egy fülesbagoly szállt fel mellette a fára.
   - Bocsánat, de nem vagyok gombóc, hanem van tisztességes nevem is, Bocsesznek hívnak és nem tudom hova szaladok, de nagyon szeretem ezt a szagot amit követek - válaszolta, - de egyébként téged hogy hívnak és milyen fura madár vagy, neked füled is van?
   - Ugyan már, Bocsesz, azok csak tollpamacsok és örvendek, hogy megismerhetlek, egyébként -engem Uhumnak hívnak, és itt lakom a kiserdőben!
   - Bocsánat, de akarsz velem jönni Uhum?
   - Uhum! Ami annyit jelent bagoly nyelven, hogy igen, nagyon szívesen!
   Így, Bocsesz már nem egyedül ment tovább, hanem Uhummal, a bagollyal! Ahogy így kettesben mendegéltek, egyszer csak keserves sírásra lettek figyelmesek! Az egyik mogyoróbokor aljában egy kicsi, foltos őzikét pillantottak meg!
   - Bocsánat, de ki vagy te, és miért sírsz? – érdeklődött Bocsesz illedelmesen.
   - Berkenye vagyok az őzgida, és azért sírok, mert elvesztettem a mamámat!
   - Ugyan már, ezért nem kell sírni, hisz nemrég megtanultam, hogy ha összefogunk, és szeretjük egymást, akkor minden problémát meg tudunk oldani! Ne aggódj, mire a nap lemegy, a mamád is meglesz! - mondta. - Akarsz velünk jönni? Ő a barátom Uhum!
   - Természetesen! Szíves örömest veletek megyek Bocsesz, csak találjuk meg a mamámat! – azzal neki indultak!
   Uhum, a bagoly a fák fölött szállva meglátta, Furfangot a rókát, aki épp kergetett valakit, hát ahogy jobban megnézi, mit lát? Nem mást kergetett Furfang, mint Kelbimbót a kisnyulat! Uhum, hogy segíteni tudjanak, gyorsan leszált és a tudomására hozta a többieknek, hogy mit látott.
   - Gyorsan cselekednünk kell - mondta Bocsesz és azzal, mint a nyíl kirohant a tisztásra és ugatni kezdett ahogy csak kifért a torkán!
   Furfang, a nem várt hangzavartól úgy megijedt, hogy egyből felhagyott Kelbimbó üldözésével, és mint aki ott sem volt, egyszerűen köddé vált! Kelbimbó nagyon hálás volt Bocsesznek amiért segítettek neki.
   - Nagyon köszönöm Bocsesz, és Uhum! Nem is tudom, mi lett volna ha ti nem vagytok! – hálálkodott.
   - Nincs mit Kelbimbó, de ha már így összetalálkoztunk, nem láttad véletlenül Berkenye mamáját? - érdeklődött a nyuszinál.
   - Hát, ha az a jóságos őzmama az, aki a kicsi gidáját keresi, akkor igen, láttam, nem messze innen, a patakparton. Nagyon meg volt ijedve, hogy elveszett az ő egyetlen kicsi gidája! Te lennél az? – kérdezte Berkenyétől.
   - Igen, én vagyok, és tudom is, merre kell keresni! Gyertek utánam!
   Azzal a kiscsapat útnak indult és olyan helyeken jártak, ahol Bocsesz csak ámult-bámult. Völgyeken, keskeny utakon, átvágva a kis dombon. Te jártál már erdőben? És mi jót láttál ott?
   Aztán egyszer csak meghallották őzmama hangos kiáltásait, aki már nagyon közel volt hozzájuk! Mikor meglátta Berkenyét, nagy örömre derült és csak ugrándozott, vidáman, mert már nagyon el volt szomorodva, hogy soha nem lesz meg az ő kicsi gidácskája! Volt már olyan, hogy te is elcsatangoltál anyától, vagy apától?
   Látod, végül, minden jóra fordult, és Berkenye megtalálta a mamáját, Bocsesz járt az erdőben, és új barátokra lelt, és még a kicsi gazdái is rátaláltak, mert a nagy vigasságban meghallották Bocsesz ugatását! Így ér véget a mai mese, vigyázzatok, és figyeljetek mindig egymásra, hogy ne keveredjetek, veszélyes helyzetekbe! Legközelebb, ismét újabb kalandban lehet részed Bocsesszel!

Egyszer volt, hol nem volt élt a nagyvárosban egy kiskutyus kinek a neve Bocsesz volt. Hogy miért hívták Bocsesznek? Na ez egy jó kérdés! Talán azért, mert mindig mindenért bocsánatot kért. Gyakran hanzott el tőle, hogy Bocsánat, így a kisgazdája ráragasztotta a Bocsesz nevet. Egy napon, Bocsesz elindult sétálni és hogy hogy nem, betévedt az állatkertbe, ahol rengeteg állatot látott, amik igencsak furcsán mutattak Bocsesz szemében. Szerinted milyen állatokat láthatott Bocsesz az állatkertben? Igen, igazad van, látott elefántot, zsiráfot, zebrát, oroszlánt, kismajmot és sok sok szebbnél szebb állatot!
   Ahogy sétálgatott ott az állatkertben, egyszer csak meglátott egy gyönyörűen szépséges csengős nyakörvet. A kiscsengő rajta igencsak szépen csillogott, és nagyon megfogta a tekintetét. Ahogy ott nézegette, egyre inkább vágyott rá. Ez a vágyakozás annyira erős volt benne a csengős nyakörv után , hogy elkezdett pitizni érte az eladó bácsinál, aki egy nagybajuszos öregúr volt! Annyira szépen kérte, hogy az öregúrnak megesett a szíve rajta és nekiadta!
   Bocsesz, nagyon büszke volt, hogy neki van a legszebb csengős nyakörve, és ezen felbuzdulva tett még egy kört az állatkertben. Minden állathoz odament és büszkén, kérkedve mutogatta! Odament az elefánthoz, és azt mondta neki:
   - Bocsánat elefánt, látod milyen szép csengős nyakörvem van, nincs is szebb és jobb dolog a világon ennél!
   - Látom Bocsesz, de hidd el, tudok ennél szebb és jobb dolgot a világon! - felelte
   - Bocsánat, de mi lehet ennél szebb és jobb dolog? – kérdezte fölényesen Bocsesz.
   - Hát a mogyoró! Annál jobb dolog nincs is a világon, és az őserdő fái! - válaszolta az elefánt
Hát, Bocsesz nem volt megelégedve a válasszal egyáltalán, és foghegyről odamondta, hogy: te tudod elefánt! Aztán tovább állt.
   Elérkezett a zsiráfhoz, és itt is ugyanúgy kérkedett mint az elefántnál, azt mondta neki:
   - Bocsánat zsiráf, látod milyen szép csengős nyakörvem van, nincs is szebb és jobb dolog a világon ennél!
   - Látom Bocsesz, de hidd el, tudok ennél szebb és jobb dolgot a világon! - felelte a zsiráf.
   - Bocsánat, de mi lehet ennél szebb és jobb dolog? – kérdezte fölényesen Bocsesz.
   - Hát a füves szavannák és a zöld legelők! - válaszolta.
   Ahogy meghallotta mindezt Bocsesz, még büszkébb lett és fölényesen ezt mondta:
   - Haha ha, ugyan már, a fű nem lehet értékesebb, és szebb ennél a szép csengős nyakörvnél! - majd tovább ment.
   Eljutott az oroszlánhoz, aki már hallotta Bocsesz hírét, és meg kell hogy mondjam nektek, nem nagyon örült a kiskutyának.
   - Bocsánat oroszlán, látod milyen szép csengős nyakörvem van, nincs is szebb és jobb dolog a világon ennél!
   - Látom Bocsesz, de hidd el, tudok ennél szebb és jobb dolgot a világon! - válaszolta az oroszlán.
   - Ugyan mi lehet ennél szebb és jobb dolog? – kérdezte fölényesen Bocsesz   
   - Hát a jó szaftos hús, és az, hogy én lehetek az állatok királya!
   - Bocsánat, de nekem biztosan nem és szerintem akkor is az én nyakörvem a legszebb dolog a világon! - válaszolta az oroszlánnak
   De, lássatok csodát, ahogy ezt kimondta, abban a pillanatban egy kismajom föléugrott és levette a nyakából a csengős nyakörvet. Bocsesz nagyon szomorú lett és sírva szaladgált egyik állattól a másikig. Szerinted melyik állatokat kérdezte meg Bocsesz, hogy hol lehet a csengős nyakörve? Igazad van, megkérdezte az elefántot, a zsiráfot, a zebrát, de még az oroszlánt is, de egyik sem volt hajlandó segíteni neki, mert nagyon csúnyán bánt velük Bocsesz. Míg hogy hogy nem, elért a rozmárhoz, akinek megesett a szíve rajta.
   - Miért sírsz Bocsesz? – kérdezte.
   - A kismajom elvitte a szép csengős nyakörvemet! – válaszolta szipogva Bocsesz.
   - No, várj csak egy kicsit, mindjárt megoldjuk a problémád!
   - Bocsánat Rozmár, de nem nagyon hiszem én ezt!
   - Nem is azért mondtam neked, de tudod, van sokkal fontosabb dolog is a világon, mint a kis csengős nyakörved!
   - Ugyan mi lehet az? – kérdezte a kiskutya.
   - Hát ugyan már, tudod te az, hát a szeretet és az összefogás! –mondta a rozmár és abban a pillanatban felment a kifutója tetejére és elkiáltotta magát!
   - Állatok, ki látta Bocsesz kutyus nyakörvét?
   Sajnos az állatok nem örültek a kérdésnek és nem is akartak segíteni, egészen addig, míg meg nem hallották Bocsesz keserves sírását:
   - Bocsánat állatok, nagyon sajnálom, hogy kérkedtem nektek, bocsássatok meg nekem!
   És képzeljétek, mi történt, abban a pillanatban, ahogy mindezt meghallották az állatok, egyből tanakodtak egyet és szóltak a kismajomnak, aki szíves örömest visszahozta a csengős nyakörvet!
   Bocsesz, megköszönte, és ugrálva szaladt végig az állatkertben és mindenkinek köszönetet mondott és megígérte, hogy soha többet nem fog kérkedni!
   Itt a vége gyerekek, holnap, ha eljön az este ismét egy nagyszerű kalandban lehet részetek Bocsesszel!

Egyszer volt, hol nem volt élt a nagyvárosban egy kiskutyus kinek a neve Bocsesz volt. Hogy miért hívták Bocsesznek? Na ez egy jó kérdés! Talán azért, mert mindig mindenért bocsánatot kért. Gyakran hanzott el tőle, hogy Bocsánat, így a kisgazdája ráragasztotta a Bocsesz nevet. Egy napon, Bocsesz elindult sétálni és hogy hogy nem, betévedt az állatkertbe, ahol rengeteg állatot látott, amik igencsak furcsán mutattak Bocsesz szemében. Szerinted milyen állatokat láthatott Bocsesz az állatkertben? Igen, igazad van, látott elefántot, zsiráfot, zebrát, oroszlánt, kismajmot és sok sok szebbnél szebb állatot!
   Ahogy sétálgatott ott az állatkertben, egyszer csak meglátott egy gyönyörűen szépséges csengős nyakörvet. A kiscsengő rajta igencsak szépen csillogott, és nagyon megfogta a tekintetét. Ahogy ott nézegette, egyre inkább vágyott rá. Ez a vágyakozás annyira erős volt benne a csengős nyakörv után , hogy elkezdett pitizni érte az eladó bácsinál, aki egy nagybajuszos öregúr volt! Annyira szépen kérte, hogy az öregúrnak megesett a szíve rajta és nekiadta!
   Bocsesz, nagyon büszke volt, hogy neki van a legszebb csengős nyakörve, és ezen felbuzdulva tett még egy kört az állatkertben. Minden állathoz odament és büszkén, kérkedve mutogatta! Odament az elefánthoz, és azt mondta neki:
   - Bocsánat elefánt, látod milyen szép csengős nyakörvem van, nincs is szebb és jobb dolog a világon ennél!
   - Látom Bocsesz, de hidd el, tudok ennél szebb és jobb dolgot a világon! - felelte
   - Bocsánat, de mi lehet ennél szebb és jobb dolog? – kérdezte fölényesen Bocsesz.
   - Hát a mogyoró! Annál jobb dolog nincs is a világon, és az őserdő fái! - válaszolta az elefánt
Hát, Bocsesz nem volt megelégedve a válasszal egyáltalán, és foghegyről odamondta, hogy: te tudod elefánt! Aztán tovább állt.
   Elérkezett a zsiráfhoz, és itt is ugyanúgy kérkedett mint az elefántnál, azt mondta neki:
   - Bocsánat zsiráf, látod milyen szép csengős nyakörvem van, nincs is szebb és jobb dolog a világon ennél!
   - Látom Bocsesz, de hidd el, tudok ennél szebb és jobb dolgot a világon! - felelte a zsiráf.
   - Bocsánat, de mi lehet ennél szebb és jobb dolog? – kérdezte fölényesen Bocsesz.
   - Hát a füves szavannák és a zöld legelők! - válaszolta.
   Ahogy meghallotta mindezt Bocsesz, még büszkébb lett és fölényesen ezt mondta:
   - Haha ha, ugyan már, a fű nem lehet értékesebb, és szebb ennél a szép csengős nyakörvnél! - majd tovább ment.
   Eljutott az oroszlánhoz, aki már hallotta Bocsesz hírét, és meg kell hogy mondjam nektek, nem nagyon örült a kiskutyának.
   - Bocsánat oroszlán, látod milyen szép csengős nyakörvem van, nincs is szebb és jobb dolog a világon ennél!
   - Látom Bocsesz, de hidd el, tudok ennél szebb és jobb dolgot a világon! - válaszolta az oroszlán.
   - Ugyan mi lehet ennél szebb és jobb dolog? – kérdezte fölényesen Bocsesz   
   - Hát a jó szaftos hús, és az, hogy én lehetek az állatok királya!
   - Bocsánat, de nekem biztosan nem és szerintem akkor is az én nyakörvem a legszebb dolog a világon! - válaszolta az oroszlánnak
   De, lássatok csodát, ahogy ezt kimondta, abban a pillanatban egy kismajom föléugrott és levette a nyakából a csengős nyakörvet. Bocsesz nagyon szomorú lett és sírva szaladgált egyik állattól a másikig. Szerinted melyik állatokat kérdezte meg Bocsesz, hogy hol lehet a csengős nyakörve? Igazad van, megkérdezte az elefántot, a zsiráfot, a zebrát, de még az oroszlánt is, de egyik sem volt hajlandó segíteni neki, mert nagyon csúnyán bánt velük Bocsesz. Míg hogy hogy nem, elért a rozmárhoz, akinek megesett a szíve rajta.
   - Miért sírsz Bocsesz? – kérdezte.
   - A kismajom elvitte a szép csengős nyakörvemet! – válaszolta szipogva Bocsesz.
   - No, várj csak egy kicsit, mindjárt megoldjuk a problémád!
   - Bocsánat Rozmár, de nem nagyon hiszem én ezt!
   - Nem is azért mondtam neked, de tudod, van sokkal fontosabb dolog is a világon, mint a kis csengős nyakörved!
   - Ugyan mi lehet az? – kérdezte a kiskutya.
   - Hát ugyan már, tudod te az, hát a szeretet és az összefogás! –mondta a rozmár és abban a pillanatban felment a kifutója tetejére és elkiáltotta magát!
   - Állatok, ki látta Bocsesz kutyus nyakörvét?
   Sajnos az állatok nem örültek a kérdésnek és nem is akartak segíteni, egészen addig, míg meg nem hallották Bocsesz keserves sírását:
   - Bocsánat állatok, nagyon sajnálom, hogy kérkedtem nektek, bocsássatok meg nekem!
   És képzeljétek, mi történt, abban a pillanatban, ahogy mindezt meghallották az állatok, egyből tanakodtak egyet és szóltak a kismajomnak, aki szíves örömest visszahozta a csengős nyakörvet!
   Bocsesz, megköszönte, és ugrálva szaladt végig az állatkertben és mindenkinek köszönetet mondott és megígérte, hogy soha többet nem fog kérkedni!
   Itt a vége gyerekek, holnap, ha eljön az este ismét egy nagyszerű kalandban lehet részetek Bocsesszel!

Aznap, mikor a hajnal vörösre festette az eget, Bocsesz nagyon korán kelt és csak kaparta az ajtót, mert ki akart menni. Kisgazdája Csengő kiengedte az udvarra, de azt nem tudta, hogy Bocsesz az előző napokban igazi bányásznak csapott fel és egy óriási lyukat vájt a kerítés alá, ahol kényelmesen átfért!
   Így abban a pillanatban, ahogy kiengedték, a harmatos fűben egyenest a lyukhoz szaladt és már át is bújt a túloldalra. A kerítés másik oldalán egy tó állt, ahol a reggeli fények igazi aranyhidat festettek a víztükörre, a partján, meg 4-5 vadkacsacsalád aludt. Bocsesz nem törődött az alvó néppel, hanem inkább élvezte, hogy felzavarhatja őket. Hangosan csaholva szaladgált körbe és azt kiabálta:
   - Felkelni lusta népség! Itt a reggel! Milyen dolog már ilyenkor is csak aludni?!
   A kacsák, nagy ijedelmükben, hirtelen nem is tudták merre szaladjanak, de volt köztük egy bátor, aki egyenesen Bocsesz felé ment és rászólt...
   - Milyen dolog már az, hogy korán reggel itt zargatsz minket?!
   A kiskutya hirtelen megállt és meglepetten figyelt a kacsa szavaira, aki tovább folytatta a mondókáját!
   - Mégis mit gondolsz magadról, hát nem szégyelled magad, itt kiabálsz és nem hagyod pihenni a népem!? Vannak itt egészen pici kacsák is, akik nagyon megijedtek, mikor végigszáguldoztál mellettünk.
   Bocsesz, most már behúzott farokkal mondta:
   - Bocsánat, igazán nem akartam én senkit megbántani, de olyan szépen süt a nap, és annyira jó illatok vannak, hogy teljesen magával ragadott! Egyébként Bocsesz a nevem, kiskutya vagyok, aki néha igencsak bohókás tud lenni, kérlek nézzétek ezt el nekem!
   - No jól van, engem Csőrösnek hívnak és itt élek a tó mellett. – mondta a kacsa.
   - És mivel foglalatoskodtok napközben, ha szabad megtudnom? - érdeklődött a kutyus most már illedelmesen.
   - Hát, miután felébredtünk, tollázkodunk, ami annyit jelent, hogy szépen megigazgatjuk a tollainkat, megmosakszunk, így frissek és repülésre is készek leszünk. Utána megyünk enni, tulajdonképpen az egész napunk pihenésből és evésből áll!
   - És mit esztek? - érdeklődött Bocsesz.
   - Hát füvet, magokat, vizinövényeket.
   - De van mikor egész nagyokat pancsolunk, mert hát nagyon szeretünk úszkálni és a vizet locsolni.
   - Azt én is szertetem nagyon, mondta Bocsesz és azzal se szó, se beszéd beugrott a vízbe. Csak arról felejtkezett el, hogy a tó gyorsan mélyül, így fuldokolni kezdett. Keserves vonyításba tört ki és ha Csőrös nem lett volna a közelben akkor azt hiszem, nagy baja esett volna Bocsesznak! A kacsák pillanatok alatt ott termettek és gyorsan a szárazpartra tették az elázott kiskutyát.
   - Bocsássatok meg, nem akartam semmi galibát okozni - pihegte a kutyus.
   - Nincs semmi baj, de ígérd meg, hogy legközelebb nem leszel ilyen óvatlan!
   - Rendben van, megígérem!
   Ezután a kaland után Bocsesz még sokáig beszélgetett a kacsákkal, majd mikor alkonyodni kezdett, szépen hazament. Otthon Bori és Csengő is már nagyon várta. Megfésülgették kócos bundáját és már ment is aludni puha kis kosarába!

Jó éjszakát nektek is gyerekek, aludjatok jól, és álmodjatok nagyon szép és kedves dolgokról!

Aznap, mikor a hajnal vörösre festette az eget, Bocsesz nagyon korán kelt és csak kaparta az ajtót, mert ki akart menni. Kisgazdája Csengő kiengedte az udvarra, de azt nem tudta, hogy Bocsesz az előző napokban igazi bányásznak csapott fel és egy óriási lyukat vájt a kerítés alá, ahol kényelmesen átfért!
   Így abban a pillanatban, ahogy kiengedték, a harmatos fűben egyenest a lyukhoz szaladt és már át is bújt a túloldalra. A kerítés másik oldalán egy tó állt, ahol a reggeli fények igazi aranyhidat festettek a víztükörre, a partján, meg 4-5 vadkacsacsalád aludt. Bocsesz nem törődött az alvó néppel, hanem inkább élvezte, hogy felzavarhatja őket. Hangosan csaholva szaladgált körbe és azt kiabálta:
   - Felkelni lusta népség! Itt a reggel! Milyen dolog már ilyenkor is csak aludni?!
   A kacsák, nagy ijedelmükben, hirtelen nem is tudták merre szaladjanak, de volt köztük egy bátor, aki egyenesen Bocsesz felé ment és rászólt...
   - Milyen dolog már az, hogy korán reggel itt zargatsz minket?!
   A kiskutya hirtelen megállt és meglepetten figyelt a kacsa szavaira, aki tovább folytatta a mondókáját!
   - Mégis mit gondolsz magadról, hát nem szégyelled magad, itt kiabálsz és nem hagyod pihenni a népem!? Vannak itt egészen pici kacsák is, akik nagyon megijedtek, mikor végigszáguldoztál mellettünk.
   Bocsesz, most már behúzott farokkal mondta:
   - Bocsánat, igazán nem akartam én senkit megbántani, de olyan szépen süt a nap, és annyira jó illatok vannak, hogy teljesen magával ragadott! Egyébként Bocsesz a nevem, kiskutya vagyok, aki néha igencsak bohókás tud lenni, kérlek nézzétek ezt el nekem!
   - No jól van, engem Csőrösnek hívnak és itt élek a tó mellett. – mondta a kacsa.
   - És mivel foglalatoskodtok napközben, ha szabad megtudnom? - érdeklődött a kutyus most már illedelmesen.
   - Hát, miután felébredtünk, tollázkodunk, ami annyit jelent, hogy szépen megigazgatjuk a tollainkat, megmosakszunk, így frissek és repülésre is készek leszünk. Utána megyünk enni, tulajdonképpen az egész napunk pihenésből és evésből áll!
   - És mit esztek? - érdeklődött Bocsesz.
   - Hát füvet, magokat, vizinövényeket.
   - De van mikor egész nagyokat pancsolunk, mert hát nagyon szeretünk úszkálni és a vizet locsolni.
   - Azt én is szertetem nagyon, mondta Bocsesz és azzal se szó, se beszéd beugrott a vízbe. Csak arról felejtkezett el, hogy a tó gyorsan mélyül, így fuldokolni kezdett. Keserves vonyításba tört ki és ha Csőrös nem lett volna a közelben akkor azt hiszem, nagy baja esett volna Bocsesznak! A kacsák pillanatok alatt ott termettek és gyorsan a szárazpartra tették az elázott kiskutyát.
   - Bocsássatok meg, nem akartam semmi galibát okozni - pihegte a kutyus.
   - Nincs semmi baj, de ígérd meg, hogy legközelebb nem leszel ilyen óvatlan!
   - Rendben van, megígérem!
   Ezután a kaland után Bocsesz még sokáig beszélgetett a kacsákkal, majd mikor alkonyodni kezdett, szépen hazament. Otthon Bori és Csengő is már nagyon várta. Megfésülgették kócos bundáját és már ment is aludni puha kis kosarába!

Jó éjszakát nektek is gyerekek, aludjatok jól, és álmodjatok nagyon szép és kedves dolgokról!