Egyetlen, poros ketrecben vergődött az Élettel, Reményt nem vesztve. Napjai nagy részét annak a Gondolatnak szentelte, hogy miképpen szabadulhatna ettől a kíméletlen magamutogatástól... Napkeltétől napnyugtáig kétlábúak tömegei csodálták csíkos büszkeségét, ritka fehérségét, persze csakis ő érezte, hogy a külső csillogó fehérség egy kopott, belső feketeséggel párosul. Mindennek következtében a Valóság fölé emelkedve sóhajtozta nyomorult életét, másképp az egész elviselhetetlenné vált volna számára. Elhitte, hogy megváltozhat Minden körülötte.
   Épp az Állatok Királyát kerestem türelmetlenül, amikor a Fehér Szépség gyönyörű hatalmas, melankólikusságot idéző szemeibe pillantottam. Mintha attól félne, hogy kinevetem kiszolgáltatottságáért, mintha szívéből kicsordulna a sok fájó kérdés... Felelősnek éreztem magam azokért a fel nem tett, lelket rázó kérdésekért és a levegőt súlyosan szennyező, kimondhatatlan válaszokért.
   Még soha nem láttam ilyen érdekes TigrisArcot. Csak feküdt ott azon az élettelen fatörzsön, élettelen életkedvvel, élő fájdalmat sugározva felém... még most is cseng a füleimben az a képzelt sikoly amely halk beletörődöttségben torkollott. Hosszú évek megfeszített munkája koncentrálódott dagadó izmaiban, szépségében, valaha. Szerettem volna megérinteni, cirógatni, hozzásimulni, szerettem volna Varázslóvá varázsolni, vasárnapról maradt nyugalommal, mégis, dühöm az egekig kapaszkodott.
   Bár csodás szépsége mozdulatlanul hagyta, hogy magamba szívjam minden szomorúságával egyaránt, mégis pillanatok szikrái közepette elmosódott előttem e látvány. Valami sós folyt végig a bőrömön, barázdákat vésve arcom fájdalmaiba. Könnyes szemekkel és földbe gyökerezett lábakkal álltam a poros rácsok előtt, csak hallgattam a Csendet, ami magával rántott egy Másik Világba... meghaltam egy kicsit, mint ahogy azt a fekete csíkos, hófehér élettöredék minden életpillanatában teszi.
   Nagyot szisszent néha, máskor meg a pofiján Rettenetes Fájdalom vonaglott. Faggattam volna - mi történt veled? - azt felelte volna - úgysem értheted! Becéztem, simogattam volna de csak üres arccal bámultam felé, csupa merő szív lettem, azt gondoltam magamban halkan; NE HALJ MEG KÉRLEK! Pedig tudtam, lassan-lassan elkészül az Élettel.
   Fellegekbe veszett elmém elkalandozott, anélkül, hogy a szempilláimat is megmozdítottam volna. Körös körül nagy lett a Csend, aztán ijesztő Hangtalanság, sejtelmes Mozdulatlanság. Mozdulatlanság, Csend. Cseng a Csend. Csak a Gondolatok élnek, egymás szemébe nézünk, egymás szeméből olvasunk.
   Aztán széles Kedve támadt, felült elegánsan, megtörte a Csendet! Visszalökdöstem lehetetlenségbe fajult gondolataim, de egy szót sem tudtam kihúzni kegyelmességéből. Soha nem látott állatok formájában, gomolygó fellegek gyülekeztek. Szomorú szemében Szent Szépséget éreztem.
   Megörökítettem ezt a Pillanatot azt a pillanat előtti Pillanatot, mielőtt graciőz hófehérségét már csak egy felhő fodros formaságában fedezhetném fel.