Mint valami régi barát,
úgy köszön rám az Isten.
Kaláccsal s borral kínálom
miközben leül a padra,
az öreg hárs alatt
egy álmos nyári délután.
Tör a kalácsból,
iszom én a borból,
morzsa a szája szélén,
vércsepp az ajkamon.
Hát rég láttuk egymást – mondja ő,
- az elfelejtett rokon – hebegem én.
Szemében látom magam,
csecsemőként, ordítva,
illatos mező közepén.
Emlékszel? – kérdezi ő,
- elfelejtettem rég – habogom én.
Aztán gyermek vagyok újra,
templomban, Karácsony estén.
Miközben a jászlat nézem,
mellém áll egy angyal,
végigsimít fejemen,
s hogy jó fiú,
csak szemével mondja.
Ki ez a néni? – mutatok rá,
- nincs ott senki – felelik,
csak nagyapám bólogat,
s a fülembe súgja;
ő a Karácsony angyala.
Nemsokára temettük is;
tétován intett és
elsétált az eget simogató
jegenyesor felé.
Hogy van a nagyapám? – kérdezem
s mielőtt válaszolna,
- a nagymamám, a mamikám,
az édesapám s az István?
Kutyám is volt, nem is egy,
a Pajtás, meg a... na, hogy is hívták?
- folytatom én, de vállamra teszi kezét,
- finom a kalács – mondja
- s tölts a borból nekem is!
Mint a jó fiú,
engedelmesen döntöm a kancsót,
de megreped a pohár
s a vér szétterül az abroszon.
Bocsánat – mondom, de
nincs már mellettem senki
s a terítő, közepén a folttal
mintha lepel volna,
Jézus arcát festve a borral.

Párnámra anyám könnye hull,
szememre kendő kerül,
ágyam szélére az orvos helyett
egy mosolygó angyal ül...