Mint valami régi barát,
úgy köszön rám az Isten.
Kaláccsal s borral kínálom
miközben leül a padra,
az öreg hárs alatt
egy álmos nyári délután.
Tör a kalácsból,
iszom én a borból,
morzsa a szája szélén,
vércsepp az ajkamon.
Hát rég láttuk egymást – mondja ő,
- az elfelejtett rokon – hebegem én.
Szemében látom magam,
csecsemőként, ordítva,
illatos mező közepén.
Emlékszel? – kérdezi ő,
- elfelejtettem rég – habogom én.
Aztán gyermek vagyok újra,
templomban, Karácsony estén.
Miközben a jászlat nézem,
mellém áll egy angyal,
végigsimít fejemen,
s hogy jó fiú,
csak szemével mondja.
Ki ez a néni? – mutatok rá,
- nincs ott senki – felelik,
csak nagyapám bólogat,
s a fülembe súgja;
ő a Karácsony angyala.
Nemsokára temettük is;
tétován intett és
elsétált az eget simogató
jegenyesor felé.
Hogy van a nagyapám? – kérdezem
s mielőtt válaszolna,
- a nagymamám, a mamikám,
az édesapám s az István?
Kutyám is volt, nem is egy,
a Pajtás, meg a... na, hogy is hívták?
- folytatom én, de vállamra teszi kezét,
- finom a kalács – mondja
- s tölts a borból nekem is!
Mint a jó fiú,
engedelmesen döntöm a kancsót,
de megreped a pohár
s a vér szétterül az abroszon.
Bocsánat – mondom, de
nincs már mellettem senki
s a terítő, közepén a folttal
mintha lepel volna,
Jézus arcát festve a borral.

Párnámra anyám könnye hull,
szememre kendő kerül,
ágyam szélére az orvos helyett
egy mosolygó angyal ül...

Tudod, engem most már az sem érdekel,
ha elhagysz, mert legalább akkor majd azt képzelem,
hogy itt lehetnél, mikor ilyen nap van.
Megmondjam, milyen nap van?
Megmondom, hogy olyan, amikor az ember nem csinál semmit,
csak áll a hóesésben, a hó meg csak csillog a lámpa fényében,
meg játszik is egymással, mert fújdogálja a szél,
meg ahogy lépsz, ropog a lábad alatt,
és egy kutya is ugat valahol,
meg a harang is megszólal,
de mintha picit halkabban, kedvesebben, mint máskor
és tudod, hogy bent forró tea vár,
de mégsem mész sehová,
mert az egész életed havazik rád
és csak sírni volna kedved,
olyan keserédesen, akár a grapefruit...

Még az elemzés előtt mondanám, hogy van nekünk egy olyan kategóriánk, hogy szorgalmi, és oda várjuk mi a verseket is. És kérném, hogy tiszteljük meg a verset is meg a képet is annyira, hogy különválasztjuk a kettőt és beküldjük a verset szorgalmira, a képet meg ahová szántuk. De ezek a képillusztrációs-versillusztrációs cuccok nekem nem nagyon jönnek be, sőt nagyon nem jönnek be. Olyan hangulata van az egésznek, mintha egy mankó lenne, mintha amit nem tudok elmondani a képpel, azt elmondom a verssel. Bocsánat, hogy ezt mondom.
   A kép egy téli tájképet mutat, valószínűleg valahol a Dunántúlon, valahol a klasszicista és a parasztbarokk közötti major vagy gazdasági épületnek a felületénél jár az alkotó és mint egy turistaképet elkészíti ezt a fotót. Kicsit perspektivikus, mert hátrafelé halad az egész, én ezt vagy épített környezetre, vagy szorgalmira áthelyezném, mert nem érzem azt, hogy olyan erős lenne a személyes attitűdje. Kérném, hogy a csend házi feladatot ismételje. Amúgy egy téli turistaképnek a kép önmagában elfogadható, de nincs benne a személyesség, a Gábor története, azon kívül, hogy azt tudjuk, hogy ő szeret kirándulni és szeret a világban is körbenézni. (szőke-hegyi)

Régi tavaszokra gondolok,
hol volt szerelem és bor,
ki mondja meg,
hol halok meg és mikor?

Nagyon jónak gondolom a szereplőválasztást, a helyzetválasztást, a hintát, a padot, az őszt. Nagyon jó a hangulat, a kardigán, az ingeknek, és mindennek, ami a képen látható. De. Úgy gondolom, hogy egy portréfotózásnak mindegy, hogy ezt a család leckére küldtem be, de az emberi alaknak vannak ritmikái, ritmusai, a váll, a hát gyönyörű ívei, az idősödő test belesimul, belenyugszik ebbe a hintaágyba. Az sejthető, hogy valamilyen kis motívum, egy társ vagy egy fátyol, kendő, itt a jobb alsó sarokban megjelenik. Egy kicsit úgy van most komponálva és vágva a kép - azért azt el kell mondani, hogy az emberi alakok képzőművészeti megközelítéséről, hogy ez az alak balra nyit, balra mutat az alak, a haj dekorációja, minden balra kéri a levegőt. Ehhez képest jobbra egy picit fönt a szőlők, a hát mögötti résznél nyitott. Ha így vágom a jobboldali résznél, akkor azt mondom, hogy ennek nem álló, hanem fekvő formátumú képnek kellene lennie, ahol valami miatt a hinta felé nyitnunk kellene balra. Nem tudom, hogy mi lehet ott, nem látom, ha valami zavaró motívum miatt komponáltad így ezt a képet, akkor énszerintem egy másik beállítást kellett volna keresni a géppel, ahonnan ez a levegő létrehozható. Most azért nincsenek rendben a képi ritmusok a kereten belül, mert az emberi alak fotózása egy szabályrendszert igényelne, és ez itt nincs betartva. Tisztességesen körül van járva, hagyva van mindenütt szalonképesen, csakhogy az az érzelmi kapcsolat, ami a modell és a fotós között van, és érzékelhető és a modell jól fényképezhető, ez az elmélyülés, ez az átélés nem jelenik meg a fotón, és nem azért, mert számodra nem fontos, hanem mert nem mondtad ki magadnak, hogy mi az az üzeneted, amit szeretnél küldeni. Abból kell kiindulni, hogy ez a kép a világ legjobb képe kell, hogy legyen, és ez egy másik érzés megkeresésénél is ottvan. Ez azt is jelenti, hogy lehet, hogy a képnek nem mindig kell 100 %-osan szalonképesnek lenni, hanem lehet formabontó is. Mert neked fontos az a modell, az az emberi történet, amire te felnézel, ami neked nagyon sokat jelent, ebben a stílusban a kardigán, a kék ing, a hátrafésült haj, ebben ott van egy korszak, a 60-70-es évek, a bölcsesség, és ezt meg kellene fogalmazni kompozícióban is, itt, a hévégi nyaralóban, a kertben, és ehhez a motívumokat bele kell emelni a keretezésbe. Tehát bátrabban kérem hogy a család leckéhez fogj hozzá. Én szeretem ezt a képet, és a modellt is tisztelem, így megvan a két disznó, de azt kérem, hogy a család leckére legyél szíves ismételni. (szőke)
értékelés:

Tulajdonképpen az Estiskolán láttunk olyanfajta próbálkozásokat ahol az árnyképpel, tehát a lenyomatainkkal, fénytani viszonyokkal foglalkoznak az alkotók, és itt is egy ilyen két komponensű feladatot küldött be az alkotó, ahol az árnyak az emberi alakokra utalnak. Ahol együttesen látható a két árnyék és szépen jobbra van komponálva, az a kép önállóan is megállná a helyét - és van egy B verzió, ahol a két emberi alak külön válik. Talán a címválasztásokat a – Veled vagy nélküled – a két kategóriát nem érzem olyan drámainak és nem érzem olyan adekváltnak mint ahogy szét vannak választva a képek. A második képnél a nélküled kategóriát azt én drámaibbnak fogom föl, mint amennyire két emberi alak egymás mellett áll. A második képnél egyszerűen csak azt érzem, hogy két ember kicsit távolabb, de aránylag közel áll egymáshoz és lefényképezték magukat ezen a mezőn, vagy ezen a szabad területen. Én azt mondanám, hogy ezek a képek működnek akár a portré arc nélkül kategóriájában is. Én igazából átemelném ezt a képet oda a család kategóriájából és kérnék Gábortól egy másik alkotást, amennyiben ez pedig a portré arcnélkülben megjelenik, akkor én véleményem szerint a két képre megvan a három disznó. (szőke)
értékelés:

Nem tudom, mi a szerelem…

Talán az őrült, vad szex,
talán ha meghúzom a copfodat,
talán csak egy pillantás,
talán ha simítom a combodat,

talán ha szöges szókkal bántasz,
talán ha szemeidből méz csordul,
talán csak egy villanás,
talán ha egy harang megkondul,

talán ha gyermekké vetkőztetsz újra,
talán ha fizetek érted,
talán csak egy látomás,
talán ha szenvedek érted,

talán ha homlokomba költözöl,
talán ha kékké hazudom az eget,
talán csak egy lángolás,
talán ha szaladok veled,

talán titkolt szavaid csendje,
talán ha illatodra vágyom,
talán csak egy lázadás,
talán ha megmozdulsz az ágyon,

talán ha fénylő nyaraidba rejtesz,
talán ha nem fáj hazugságod,
talán csak egy ajándék,
talán ha érintésem vágyod,

talán ha némán tűrjük az időt,
talán ha hó zuhog könnyeinkre,
és nem csak a halálig hull
az ezüst lelkeinkre...

Mégsem tudom mi a szerelem...

Ha akarod Kovács,
elmesélem neked a szobámat. Az én szobám mindig nagyon rendetlen. Az én szobám csak akkor nem rendetlen, ha eljön a nagymamám és kitakarítja, vagy ha elhozok egy szeretőmet. Ha elhozok egyet, akkor azért én szoktam rendbe tenni.
   Az én szobám nagyon komplikált. Mert ha pl. le akarsz ülni az íróasztalhoz, mint most az előbb én, akkor egy csomó ruhát át kell raknod az ágyra, meg egy határozott mozdulattal helyet is kell csinálni, kb. A/4 + 2 könyöknyit. Ha azonban az ágyba akarsz feküdni, amit az előbb odaszórtál, most vissza kell tenned, és mivel minden csak szórva van, egy csomó ruha, könyv, füzet, spray, kötőtű és félbe maradt kötés leesik a földre, és amikor már minden leesik a földre, lefekvés előtt nem tudsz odamenni a radiátorhoz a törülközőért. Ha pedig nem tudsz odamenni, újat kell elővenni a fürdőszobában, amit aztán befelé magadon hagysz, mert szégyenlős vagy az apukád előtt – s kis idő múlva a szobában semmi sem látszik a törülközőktől. Ha semmi sem látszik a törülközőktől, az azért baj, mert akkor reggel nem tudod, hogy hol a matekfüzeted, és akkor gyorsan beteszed helyette a fizikát – ami történetesen kilátszik. Na és ha ez sokszor így van, a végén nem tudod, hogy melyik füzeted micsoda, mert az egyik végében Ady-elemzés van, a másikban számoljuk ki a derékszögű háromszöget.
   Manapság azonban egészen új problémák adódtak.
   Nekem Kovács, volt egy egészen picike sárga vödröm, amiben tartottam a szemetet. Na nem rohadt kelkáposztát, hanem papírokat. (Mert a szobámban csak akkor eszem, ha az a nagymamám van itt, amelyik most itt van, meg akkor sem rohadt kelkáposztát.).
   Az öcsém meg elment makkot szedni. Az öcsém nem hivatásos makkot, hanem csemetének való makkot szed, mert a csemete – ha már a makkból kinőtt -, pénzbe kerül.
   Az öcsém imádja a sárga vödrömbe szedni a makkot, következésképp a szobámban mindenütt szerelmes levelek, tampondobozok, spirálfüzetlapszélek, elhasznált papírzsebkendők, meg csokipapírok vannak.
   Az ablak mellett van egy polc, amin virágokat tenyésztek. A virágaimat azért én tenyésztem, mert mindet egészen pici korában kaptam. A kaktuszok a kedvenceim. A keresztanyám azt mondja, hogy aki szereti a kaktuszokat, az vénlány. Lesz. Én azért nem leszek vénlány, mert én hozzád fogok menni feleségül kaktuszostól, pedig tudom, hogy te most nem akarod, hogy hozzád menjek feleségül – főleg kaktuszostól.
   Tegnap volt a szobámban sült banán is, mert azt akartam, hogy gyorsan érjen meg, és ő meg nem akart gyorsan megérni, és a radiátoron inkább megsült. Tegnap óta tudom, hogy nem szeretem a sült banánt.
   Van még egy falam, nem nagy, csak egy csíknyi, amit beragasztottam újságpapírral, és egy csomó érdekes dolgot raktam rá. Van például egy fénykép, amin a nimfomániás barátnőm megy a barátjával, és nincs fejük, vagyis van, mert utólag rajzoltam egyet-egyet. Aztán vagyok én a kollégiumi wc-ben, amint dohányozom. Jó, mert nem látszik semmi más, csak én, meg a fehér csempe, és olyan, mintha diliházban lennék. Fölötte a kollégiumi kirúgató papírom, meg a zárójelentésem a gyomormosásról, meg alatta egy felirat, amin fejjel lefelé azt olvashatod, ha szeretkezni akarsz velem, vedd le a zoknidat, mert én semmi mást nem utálok jobban, mint zokniban szeretkezni.
   Még nagyon sokat mesélhetnék neked a szobámról, de ha csupára mindent elmesélnék, úgy semmi érdekes nem lenne, amikor téged elhozlak bele.
   Tudom Kovács, hogy néha hülye levelet kapsz tőlem, de néha én magam sem tudom, mit, miért teszek, s minden percben mást és másért. Tudom, hogy kinövöm, de félek, hogy nincs türelmed kivárni. Soha még jó nem származott abból, hogy én szerelmes lettem valakibe.
   Ma, amikor hazajöttem, Bo Derek feküdt az ágyamon, s tört magyarsággal elmondta, hogy úgy érzi, kiöregedett, s inkább öngyilkos lesz – attól azonban fél, hogy valami román parasztasszonyba száll át a lelke, ezért elindult, hogy megkeresse a világ legjobbját, aki méltó arra, hogy testében hordozza szegény Bo elfáradt lelkét. Így jutott el hozzám, miután a fürdőablakból végignézte múltkori ominózus vetkőzésem, s most itt esdekel, hogy vegyem át a stafétát. Természetesen nem alacsonyodtam le, erre bánatában nekiállt maszturbálni, de élvezni már kitettem a teraszra – látni sem bírom az ilyesmit. Nemrég ment el (...), azt mondta, akkor inkább plasztikai műtét, ő is megvárja, míg felnövök.
   Én soha nem akarok felnőni, mert akkor gyereket kell szülni, meg mindig rendet kell tenni a szobámban, mert ha jön valaki, akkor mit szól. A szeretőim miatt nem azért szoktam rendet tenni, mert mit szólnak, hanem mert a földön van az ágy, és senki sem szeret kazettákon és könyveken aludni.
   Jó nekem, hogy írhatok neked, jobb, mint beszélni, mert úgy látod az arcom. Zavarban vagyok az arcomtól, mert egy csomószor észrevettem az emberek reakcióiból, hogy nem az van benne, amit gondolok, vagy éppen túlságosan is az.
   Majd eljössz velem úszni? Volt egy barátom, aki szűz volt, és nagyon szép teste volt. Egyszer, csak úgy beszélgetés közben hirtelen megkérdeztem tőle ugyanezt, s ő mélységesen meg volt döbbenve, hogy most mi van? Otthagytam, mert belehalt volna, ha megmondom, hogy azért akarok vele úszni, mert olyan szép teste van.
   A te tested Kovács, semmiben nem különbözik az átlagtól, mégis olyan megmagyarázhatatlant csinál velem, mint még senki. Azért eljössz velem úszni, igaz?