Sosem lettem hivatásos felnőtt.
Mint a vásári komédiások,
kik az ekhós szekéren zötyögve
varrogatják jelmezeiket,
durva kocsmaasztalon,
sörfoltos pergamenre
álmodják a díszleteket,
hogy aztán a királylány ruhája
zsákvászonból legyen,
a zöld füvet meg kékre fessék
a papír díszleten,
mert nem volt,
csak egyfajta festék,
ám a darab előtt
rohangálnak körbe,
- Hol a kalpagom, a kardom,
kezdődik az előadás,
bolondok háza ez
és nem színház!
Aztán félrerántják a függönyt,
és a gyertyák fényében
ott áll a délceg főhős,
foltos gatyában, kard és kalap nélkül,
de lelkéből mosolyogva,
a vásári népet megbabonázva,
mint valami illuzionista.
És illúzió a játék,
hisz nincs igazi díszlet,
igazi kellék, igazi puska,
szőke hajnak
meg szalmát aggat magára
a dívaként lépő
fiatal fruska.
A nép meg nevet,
meg néha sír is
és tapsolnak kedvükre,
a végén meg néhány garast vetnek
a ceremóniamesternek,
aki arról ábrándozik,
hogy egyszer nem ő lesz a jegyszedő,
a kellékes, a súgó, és öltöztető,
hanem igazi színházban, igazi közönség előtt
vastapsra hajlong már előadás előtt.
De aztán színészeit nézve,
kik a rozoga deszkákon
a nézőknek pózolnak,
pedig már csak részeg koldusok
vigyorognak és tapsolnak,
könny szökik a szemébe;
ha elhagyná a társulatot,
oda lenne a bűbáj, oda a varázs,
ezért soha nem lesz hivatásos,
hanem marad ócska,
de boldog vásári komédiás.