Tudod, engem most már az sem érdekel,
ha elhagysz, mert legalább akkor majd azt képzelem,
hogy itt lehetnél, mikor ilyen nap van.
Megmondjam, milyen nap van?
Megmondom, hogy olyan, amikor az ember nem csinál semmit,
csak áll a hóesésben, a hó meg csak csillog a lámpa fényében,
meg játszik is egymással, mert fújdogálja a szél,
meg ahogy lépsz, ropog a lábad alatt,
és egy kutya is ugat valahol,
meg a harang is megszólal,
de mintha picit halkabban, kedvesebben, mint máskor
és tudod, hogy bent forró tea vár,
de mégsem mész sehová,
mert az egész életed havazik rád
és csak sírni volna kedved,
olyan keserédesen, akár a grapefruit...
Még az elemzés előtt mondanám, hogy van nekünk egy olyan kategóriánk, hogy szorgalmi, és oda várjuk mi a verseket is. És kérném, hogy tiszteljük meg a verset is meg a képet is annyira, hogy különválasztjuk a kettőt és beküldjük a verset szorgalmira, a képet meg ahová szántuk. De ezek a képillusztrációs-versillusztrációs cuccok nekem nem nagyon jönnek be, sőt nagyon nem jönnek be. Olyan hangulata van az egésznek, mintha egy mankó lenne, mintha amit nem tudok elmondani a képpel, azt elmondom a verssel. Bocsánat, hogy ezt mondom.
A kép egy téli tájképet mutat, valószínűleg valahol a Dunántúlon, valahol a klasszicista és a parasztbarokk közötti major vagy gazdasági épületnek a felületénél jár az alkotó és mint egy turistaképet elkészíti ezt a fotót. Kicsit perspektivikus, mert hátrafelé halad az egész, én ezt vagy épített környezetre, vagy szorgalmira áthelyezném, mert nem érzem azt, hogy olyan erős lenne a személyes attitűdje. Kérném, hogy a csend házi feladatot ismételje. Amúgy egy téli turistaképnek a kép önmagában elfogadható, de nincs benne a személyesség, a Gábor története, azon kívül, hogy azt tudjuk, hogy ő szeret kirándulni és szeret a világban is körbenézni. (szőke-hegyi)
Egy szerfölött rejtélyes eset (20) című műsoromhoz ezt a képet választottam illusztrációnak.