Munkák | Látszótér

Szűrés

Sok ismerősömtől kaptam már hiteles beszámolót arról, hogy milyen munkanélkülinek lenni. Aztán sajnos volt alkalmam megtapasztalni a saját bőrömön is. Legegyszerűbben talán a haldoklás folyamatához lehet hasonlítani, persze nem kisebbítve ezzel a valós haldoklás fájdalmát és gyászmunkáját. Viszont ebben az esetben is meghal valami, vagy valaki: a dolgozó énünk, a lelkesedésünk, a reményünk, és még folytathatnám a sort. Némi optimizmusra adhat okot a valós haldoklással szemben, hogy ki lehet törni ebből a halott állapotból, nagyon sok embernek sikerült is, de persze sokaknak nem.
Sajnos a halál elfogadhatatlan tény a nyugati kultúrában a mai napig, rettegünk tőle, menekülünk előle, és semmi esetre nem akarjuk elfogadni a tényt. Ennek talán az egyik legfőbb oka az lehet, hogy míg az ősi kultúráknak a szerves részét képezte a halál tudata és a gyász, ezáltal pedig mintát is tudtak erre adni a következő generációnak, addig a nyugati kultúrában ez szinte tabu, és teljesen hiányzik. Ugyanilyen a munkanélküliség is. A rendszerváltás előtt ez majdhogynem ismeretlen fogalom volt, hiszen akkor nem szabadott annak lenni, ma viszont nagyon is könnyű belekóstolni. Ugyanúgy félünk és rettegünk tőle, beszélni szégyellünk róla, de sajnos még mindig (vagy már?) nincs adekvát vagy biztos minta a kiútra.
De először lássuk, hogy milyen szakaszokból is áll a haldoklás, és munkanélküliként miként nyer új értelmet. Kübler-Ross szerint a haldoklás folyamatában egymást követő jellegzetes pszichológiai szakaszok különböztethetőek meg, amelyeken mindenki végigmegy, a haldokló és a hozzátartozó is. Ezek a szakaszok persze nem feltétlen sorrendben jelennek meg, és van, akinél nem is mindegyik jelenik meg. De a lényeg, a haldoklás ténye adott. Jelen esetben behelyettesítettem a halál vagy haldoklás szót a munkanélküliséggel, és hát láss csodát, teljesen értelmes így is.

1. Tagadás

Hát ez a kezdeti időszak. Amikor az ember munkanélkülivé válik. Vagy frissen, az egyetem kapujából kilépve, vagy hosszabb-rövidebb munkaidő után. Az első reakció a tagadás, melynek pszichológiai funkciója az énvédelem, a meg nem történtté tevés, a realitás kétségbe vonása. A szubjektív élményvilágban ilyenkor már létezik a munkanélküliség gondolata, de nem akarjuk észrevenni. Az nem lehet, hogy nem találok munkát rövidesen. Úgyis lesz munkám 1-2 héten belül. Tulajdonképpen nem is munkanélküli vagyok, hanem olyan, mintha hosszabb szabadságra mentem volna. Amit amúgy is megérdemeltem már. Most végeztem az egyetemen, végülis még mindig olyan, mintha diák lennék.
És jönnek a kötelező viselkedésformák: a fokozott aktivitás (minden nap takarítok, eddig úgysem volt rá időm; végre elutazhatok a szüleimhez, nem köt a hülye munkahely), a hitetlenkedés (de hiszen én színjeles tanuló voltam, mi az, hogy nem kapkodnak utánam, ez nem lehet; de hát én voltam a legjobb az irodában, ez biztos valami tévedés lesz), és a bagatellizálás (tulajdonképpen nem nagy ügy, majd úgyis lesz valami... valami mindig van).

2. Düh, harag, agresszió

A düh hátterében nagyon egyszerű ok áll: "miért éppen én?” Sajnos (vagy nem) úgy vagyunk programozva, hogy minden tény és észérv ellenére hiszünk a világ igazságosságában. A munkanélküliség viszont egy rohadt igazságtalan és tehetetlen állapot, érthető tehát a düh. Mikor látjuk, hogy dilettánsokat, hozzá nem értőket és ostoba, teljesen alkalmatlan embereket hamarabb és készségesen alkalmaznak, mint minket. Mikor századszorra is beigazolódni látjuk, hogy nem a tudás és a tehetség a döntő, hanem a sógor-komaság. Mikor a legrosszabbul teljesítő kolléga kísér ki minket az ajtóhoz, magában ujjongva, hogy nem ő volt a "szerencsés". Mikor hamarabb felveszik valahová azt az egyetemi évfolyamtársunkat, akiről nemhogy nem gondoltuk, hogy munkája lesz, hanem szívünk szerint eltiltottuk volna a szakmától. És sokáig még hiszünk abban, hogy helyreáll az univerzum egyensúlya, a kókler lelepleződik, minket pedig mellőzöttségünkért bocsánatot kérve vesznek fel álmaink munkahelyére.
Aztán telnek-múlnak a hetek-hónapok, és kezd világossá válni, hogy ez sosem fog megtörténni, és persze csak még dühösebbek leszünk. És elkezdünk gyűlölni mindenkit. Mindenkit, akinek van munkája és mégis panaszkodik. Akinek van munkája, és jól is keres. Akinek van munkája, jól is keres, és mégis panaszkodik. A kukkoló nénit a negyedikről, a BKV ellenőrt, a hangosan játszó gyerekeket az utcán, a mosolygó embereket, a szomorú embereket, mindenkit. De természetesen ez még messze nem a lejtő legalja.

3. Alkudozás

Ez egy viszonylag rövid szakasz, bár a munkanélküliség miatt kiszélesedett és töredezett időben elég nehéz megbecsülni, hogy mi hosszú és mi rövid. Ekkor jutunk el arra a pontra, hogy tudomásul vesszük a tényeket, azt, hogy nem áll vissza az univerzum rendje, hogy nem lehet tartósan dühösnek lenni, és hogy a számlák mindentől függetlenül csak jönnek. Éppen ezért kezünkbe vesszük a sorsunkat, és megpróbáljuk mi helyre állítani a mérleget. Célokat tűzünk ki, melyek sokszor irreálisak, és felajánlásokat teszünk. Most majd még jobban keresek munkát. Most majd bevetem az utolsó tartalék energiámat, levetkőzöm a maradék önérzetem, és szívességet kérek, ha kell, az ellenségemtől is. Most majd jobban odafigyelek minden lehetőségre, és ha kell, takarítónak is elmegyek, sőt, még a meki is szóba jöhet.
Nem ritka, hogy végiggondoljuk eddig életünket, rossz cselekedeteinket, mulasztásainkat. Lám, ez mind azért történik, mert olyan negatív voltam eddig. Ha rámosolygok a világra, előbb-utóbb az is visszamosolyog rám. Biztos a múltban elkövetett szemétségeim miatt kapom ezt, hát viselem a következményeit. Segítenem kellett volna a mellettem ülő, könyörgő és kétségbeesett évfolyamtársamnak (akinek mellesleg, talán épp ezért, már van munkája) a zh közben. Nem kellett volna kibeszélnem a kollégám, mert büdös a szája. Vétkeztem, és most megbüntettek. De ezután sokkal jobb ember leszek, és meg is lesz a gyümölcse!

4. Depresszió

De mégsem változik semmi. Hiába próbáltuk meg a lehetetlent, hiába kíséreltünk meg túllépni az árnyékunkon, hiába küldtük el szinte minden lehetséges és kevésbé lehetséges helyre az önéletrajzunkat. Semmi, nothing, ??????. Kimerültek a raktárak: az energia, a remény, a vágy. Ekkor jön hát a depresszió, ami tulajdonképpen egy elővételezett gyászreakció: önmagunkat gyászoljuk. Feladjuk a küzdelmet, és elismerjük, hogy győzött a munkanélküliség, győztek a szerencsés kibaszott dolgozó emberek, győzött a sors. Elkezdjük feladni a szerepeinket is. Már nem mérnök, titkárnő vagy szociológus vagyok; már nem barát, barátnő és haver vagyok, nem vagyok már senki, csak A munkanélküli. Nem vagyok jó semmire, sehova sem kellek, és teher vagyok a szeretteimnek, a munkanélküli központnak és az államnak.
Sokan ekkor hozzák meg a végső döntést, azaz azt, hogy feladják a munkakeresést. Ez még az autonómia érzetét adja, vagyis azt, hogy valamiről én dönthetek, és nem mások döntenek rólam. Van, ami még az én irányításom alatt áll, amiért még én vagyok felelős, ha már minden más kicsúszott alólam. Látszólag ez egy irreális elhatározás, ugyanakkor megnyugtató is: nem azért nincs munkám, mert én nem kellettem sehova, hanem mert már nekem nem kell a munka. Mert már oly mindegy, hogy nem is érdekel.

5. Terminális depresszió, belenyugvás

Ez egy végállapothoz kapcsolódó depresszió, ami egyfajta belenyugvással jár. Ez utóbbi érzés pedig onnan fakad, hogy véglegesen és megmásíthatatlanul elfogadtuk azt, ami ellen olyan, de olyan erősen ágáltunk, amire olyan dühösek voltuk, és ami ellen annyit küzdöttünk: a munkanélküliséget. Teljes mértékben feladjuk a reményt, hogy valaha is kilépünk ebből, és újra teljes, produktív tagjai leszünk a társadalomnak. Mi már nem hagyunk több nyomot.
   Gyakran előfordul ekkor, hogy feloldjuk az érzelmi kötődést a környezetünktől. Már nem osztjuk meg az érzéseinket, a bánatunkat a környezetünkkel, még a hozzánk legközelebb állókkal sem. Kívülről ekkor tűnhet a legidegesítőbbnek és -kétségbeejtőbbnek a személy. Csak ül, és nem csinál semmit. Már munkát sem keres, hát az eszem megáll. Tele van a tévé meg az internet is álláshirdetésekkel, de ez már dél előtt fel sem kel. Hetek óta nem hív, nem keres, pedig aztán ráér egész nap. Az ok viszont nagyon egyszerű: csak szégyelljük az állapotunkat és nem akarunk mások terhére lenni. Nem akarjuk látni a szeretteink szemében a sajnálatot és a csalódottságot, hogy mégsem váltottuk be a hozzánk fűzött reményeket. Hogy hiába végeztük el az egyetemet, mégsem tartunk sehol. Hogy hiába haladtunk feljebb a ranglétrán, most mélyebben vagyunk, mint valaha. Hiszen megkapjuk ezt saját magunktól is, minden nap.
   És hogy mi a vége ennek a folyamatnak? Hát azt hiszem két lehetséges út van. Vagy beleragadunk a legutolsó stádiumba, és elfogadjuk, hogy nekünk már nem jut és nem is jár jobb. Mi vagyunk A munkanélküliek, akiknek már sosem lesz nemhogy nekünk tetsző, hanem akármilyen munkahelyünk. Napról napra élünk, jobbára csak vegetálunk, és arra várunk, hogy egy nap nyeljen el örökre és takarjon be jótékonyan végre a keserűség, a düh, a csalódottság és az önvád mocsara.
   A másik lehetőség persze az, hogy bármelyik szakaszban legyünk is, hirtelen mégis megtalál, vagy inkább mi megtaláljuk a munkát, és kiléphetünk ebből a lassú élőhaldoklásból. Nyilván ez lenne az ideális, és próbálunk ebben hinni... mert ahogy eddig is, ezután is hinni fogunk az univerzum egyensúlyában, minden józan érv ellenére.

Kiskert alulnézetből

Az a kérdés, hogy a természetet itt az ég akarja szimbolizálni, vagy ez a növényke? Nem tudom, hogy ez milyen növény akar lenni, de kicsit azokra a képekre hasonlít ez, mint amiket én csináltam hanyatt fekve a szobában, ami nem biztos, hogy rossz, tehát el lehet kezdeni merengeni nem csak a lakáson belül, hanem akár egy külső térben is, de akkor ennek egy képsor részének kellene, hogy legyen. Önmagában ez a kép nekem nem indítja be a történetet. Természetfotónak valahogy ez kevés, akárhogy is próbálom, hogy hunyorítok, hogy mit akarok látni ebben a felhőpamacsban, bár lehet, hogy tudnék valamilyen formákat kiemelni belőle, de azért annyira nem határozottak ezek. Van humora a dolognak, hisz az ember egy kiskertet nem így fotóz le, és ezt a humort én értékelem, de azért valami egyedien beazonosíthatónak kellene a képen lennie, a kisház sarka, a hinta állványa, a rózsakert széle... Tehát ha egy kép, akkor ennél több értelmezhető képelem kell, ha sorozat, akkor lehet úgymond mozaikokból összeállítani az egész sztorit, de akkor a sztorira kell rámenni. Szeretném ezt úgy visszaadni, hogy tessék folytatni, kiegészíteni, és egy mesét ide tetsszen nekem rakni. (hegyi)

Elszomorító dolgot tapasztaltam meg nemrég, na nem mintha eddig nem tudtam volna róla. Pusztán megtapasztalni volt rossz, elsőkézből, nem mások beszámolói alapján. Garázsvásáron voltunk néhány napja Pécsett. A garázsvásár célja az, hogy ami számodra értéktelen, szükségtelen, azt eladhatod vagy elcserélheted másokkal. Kipakolod a portékáid, és várod a csodát. A garázsvásár amerikai hagyomány, ott rendszerint mindenki a háza elé áll ki a garázsból előkotort kacatjaival, és egy egész utca vásártérré válik. Nyilván nem az a cél, hogy olcsón vegyünk Rembrandt festményeket, de találhatunk olyat, ami a gazdájának szemét, nekünk kincs. A gazdája pedig megszabadul tőle, és még pénzt is kap érte, ahelyett, hogy a kukába dobná. (Nem mellesleg adómentesen adhatsz-vehetsz.)
   Hát kiültünk mi is, és vártuk a csodát. Ami csak nem jött el. Nem csak hozzánk, senkihez sem, aki ott árult. Az ok nagyon egyszerű: mindenki eladni akart, venni senki. A vevőket két ujjamon meg tudtam volna számolni, annyian voltak. Valamint nem vettek semmit. Az összes árus közül 2 olyan volt, aki el is adott valamit, nem csak költött (kávéra és forralt borra...). Pedig órákon át ültünk ott, kínálgattunk, alkudgattunk, mosolyogtunk.
   Az emberek két okból kifolyólag nem vásároltak: nem volt pénzük, vagy nem akartak költeni (lehet, csak számomra) értékes dolgokra. Voltak persze irreális árak is (cserepes növényért 10.000 HUF...?), de a többség párszáz forintért kínálta a vackait. Azt, hogy nincs pénz, én maximálisan megértem, és átérzem. De a következőt nem: kínáltunk többek között egy könyvet is. Zenetörténet gyerekeknek, igényes, szép könyv. Az eredeti ára 6000 HUF volt, mi levittük 2000-re. Odajött egy kisfiú, olvasgatta, lapozgatta, szemmel láthatóan egyre jobban elmerült benne. Fel is figyeltem rá, mert a mai világban ritkaságszámba megy, ha egy kisgyerek magától, élvezettel, érdeklődéssel olvas. Meg is kérdeztem tőle, hogy érdekli-e a zene. Mondta, igen, játszik zongorán, hegedűn. Majd odajött anyuci, és nagyon megörült, hogy a kisfia talált valamit, ami tetszik neki. Kérdezte az árat, mondtam, hogy 2000-ért az övé lehet. Ó, hát az nagyon sok. Az rengeteg pénz. Nekik ennyi nincsen. Sajnos láttam, hogy a kisfiúnak több száz forint értékben összevásároltak mindenféle törött gyerekkardot, építőkockát, újságot, de az értékes, érdeklődésébe vágó könyvért a 2000 sok. Mellesleg, gondolom én naív fejjel, a zongora és a hegedű is pénzbe kerülhetett, nem beszélve a magánórákról. De az nem drága, az kell a gyereknek, legyen csak okosabb, műveltebb, gondozzuk a tehetséget. De a könyv, ó, az drága. A törött műanyag kard 300-ért nem sok. A szakadt Pajtás magazin 400-ért nem sok. De a könyv igen.
   Rá kellett jönnöm, hogy manapság kultúrára áldozni ciki. Nem menő. Minek? Minden elérhető a neten. Ki a franc olvas ma már? Ott a számítógép, az internet. Nem tudsz valamit? Google! Nem értesz valamit? Google! Az olvasás uncsi. Lassú. Fáradságos. Majd rákeresek a tartalmára Google-ön. Csodálom, hogy a törött kardnak még volt értéke, és nem Nintendo wii-n kosarazik a kisfiú. Arról már nem is beszélve, hogy odajött egy másik anyuka, mutatta a könyvet a gyerekének, aki csak egy ajakbiggyesztéssel jelezte, hogy számára abszolút a leszarom kategóriába esnek a könyvek. Hát, itt tartunk. Maradt a keserű szájíz, hogy a kultúra nem kell senkinek. Ugyanitt, könyv eladó olcsón...

Eszembe jutott, hogy általános iskolában mennyire jellemző volt a kiabálás. Legalábbis az enyémben. Nem tudom, hogy másoknál ez mennyire volt jellemző, de nekem sikerült egy neurotikus iskolát kifognom, nem is kicsit.
   A legmegdöbbentőbb az volt, amikor gimiben senki sem kiabált. Már az első hetekben vártam, hogy melyik tanár lesz az első, aki üvölteni kezd, esetleg nagy jelenet közepette kivág valakit az óráról. És csak nem következett be.
   Általánosban gyakorlatilag ahhoz voltunk szokva, hogy minden nap legalább 2-3 tanár üvöltött velünk. Soktényezős dolog ez, mert nyilván tehet erről maga a diák a viselkedésével, az iskola légköre a munkahelyi stresszel, de akár a tanár személyes problémái is. Ezt most nem firtatom, mert nem ez a lényeg. Hanem az, hogy minden nap üvöltött velünk valaki. Aztán legyél egészséges gyerek. Volt, akivel otthon alig törődtek, mert a szülők folyton dolgoztak, gyakran éjszakába nyúlóan, és az egyetlen felnőtt, akivel találkozott, az a tanár volt. Aki meg csak üvöltött vele.
   Ahány tanár tanított minket, az összes üvöltött velünk. Minden nap legalább kettő-három közülük. És gimiben fellélegeztem, hogy soha egyetlen tanár sem kiabált velünk, illetve talán egy, de hát 4 év alatt egyszer szakadt csak el a cérna, ami arányában nem is rossz. A mindennapos üvöltés után felüdülés volt, és akkor kezdtem megérteni, hogy mi az, hogy emberszámba vesznek. Hogy nem kiabálnak velem, mint valami kutyával, nem odavakkantanak valamit, mint valami házőrzőnek. Emberi hangon beszéltek velünk, és nyilván az ember hozza a családi értékeket, de megerősítőleg hatott, hogy bármilyen konfliktust meg lehet oldani agresszió nélkül, normál hangerőn, higgadt tónusban. És ez a nem mindegy.
   Agresszív légkör feszültséget szül csak. Amelyik osztállyal üvöltenek, az feszült lesz. És nem a tanáron fogja levezetni, hanem egymás közt. És mivel egymást közt megy az értelmetlen csatározás, a tanár csak feszült lesz, és kiabál. Ördögi kör.
   Most nem nyújtom hosszúra a dolgot, inkább csak magyarázatként szolgáltam arra, hogy miért utálom, ha valaki felemeli a hangját velem szemben, és miért tartom primitívnek azt, aki rögtön üvölteni kezd.

Igyekszem politikától mentesen írni, mert sem politizálni nem akarok, sem nem érdekel a politika. A mai kis irományom azonban nyomokban politika-darabokat tartalmazhat! De előre ki kell jelentenem, semelyik oldalon sem állok. Illetve a józan ész oldalán állok. Próbálok...
   Még jó pár éve, a gimnáziumban tette fel az egyik tanárunk a kérdést, hogy mit akarunk kezdeni az életünkkel, mik a távlati terveink. Persze reális keretek között, mert ugye mindenki elismert professzor, sztárügyvéd, vagy nagyhírű zenész akart lenni. Mikor rám került a sor, akkor szépen előadtam, hogy egyetemet akarok végezni, majd kimenni külföldre dolgozni. És jól meg is kaptam a magamét.
   - Szép kis dolog, kitanulsz az állam pénzéből, aztán meg elmész külföldre. Nagyon nem szeretem az ilyen viselkedést.
   Indulatból szívesen válaszoltam volna, hogy elnézést tanárnő, de a hazaszeretet nevében nem vagyok hajlandó éhenhalni. Aztán lehiggadtam. És higgadt fejjel is ugyanezt gondolom. Sőt, ennyi év után még sokkal inkább ezt gondolom.
   De kezdjük az elején. Egyrészt, kikérem magamnak, hogy az állam pénzén tanulok. A szüleim adófizető emberek, és abból a pénzből járok egyetemre, nem költségtérítéses szakra. Arról már igazán nem tehetek, hogy a befizetett adó máshova vándorol. Mindig akad olyan ember, aki vagy a jobb kezével, vagy a ballal, de szépen, gátlástalanul belemarkol a kasszába, és elteszi az összeget. És innentől kezdve engem nem érdekel, melyik kezével. És igen, tudom, érezzem magam megtiszteltetve, hogy itthon ingyenes az oktatás, mert a legtöbb európai országban nem az. Mint ahogy ott sincs kolbászból a kerítés. De ettől függetlenül egy középosztálybeli család is megengedheti magának, hogy egyetemre küldje a gyerekét. Esetleg a gyereknek vállalnia kell valami diákmelót, de magát nem halálra kínozva, munka mellett is el tudja végezni az egyetemet becsülettel. Példának okáért egy külföldi tanár nem milliárdos, nincs hatalmas keresete. Még csak kifejezetten jómódúnak sem mondanám, de mégis megteheti, hogy egyetemre küldje, tandíj mellett akár mind a két gyermekét. Itthon egy tanár átlagos fizetése 120.000 HUF. Tegyük fel, hogy mindkét szülő tanár. És ebből a 240.000 HUF összegű fizetésből fizessen ki egy félévre mondjuk egy 300.000 HUF-os tandíjat? Nonszensz. Most nem akarok kitérni a magyarországi tanárok méltatlan helyzetére, de ez egy jó példa a lényegre: külföldön az emberek életszínvonala olyan, hogy még tandíj mellett is megengedhető az egyetem. Itthon aligha. És persze jöhet az ellenpélda, hogy mégis milyen sokan vannak költségtérítéses szakon. Erre két választ tudok adni. Az egyik az, hogy megint csak ellentmondok nekik, mert nagyon sok olyan diákról tudok, akik nem tudtak volna tandíjat fizetni, a nappalira sajnos nem vették fel őket, és inkább el sem mentek az egyetemre. A másik válaszom pedig az, hogy nagyon sok olyan évfolyamtársam van, aki valóban költségtérítéses, de diákhitelből fizeti ki a féléves tandíjat. Hát így van rá pénz. Remélem, nem kell elmagyaráznom, mi olyan tragikus abban, hogy vagy a 3., vagy az 5. év elvégzése után, állást keresve már akkora hitel lóg a nyakában, mint másnak egy lakás- vagy autóvásárlás után. Állás mellett. Szóval egy a lényeg: nem hiszem, hogy köszönettel tartozom azért, amiért itthon nincs tandíj. Ilyen bérek és árak mellett ez talán a minimum.
   És jön a mondat második fele, külföld. Most nem megyek bele a diplomás túlképzésbe, sem az egyetemek felhígulásába, azt majd talán egyszer máskor, mert önálló blokkot érdemel. Viszont szerintem nincs olyan ember az országban, akinek ne tűnt volna fel, hogy mennyien elmentek külföldre. Pártállástól függetlenül.
   Kicsit kezd '56-ra hasonlítani a szituáció. De vannak óriási különbségek. Akkor is tömegesen menekültek, de a rendszer elől. Egy bizonyos rendszer elől. Öregek, fiatalok, férfiak, nők. Most az épp hatalmon lévő rendszertől függetlenül, szinte kizárólag a fiatalok hagyják el az országot. Sokan visszatértek a rendszerváltás után, sokan nem. Akik manapság kimennek, a többségük még csak nem is gondol a hazajövetelre. Akad egy szerény kisebbség, aki azt mondja, hogy majd visszajön, ha megszedte magát, de általában vagy pár év után rájönnek, hogy ők bizony már haza sem jönnek, vagy hazajönnek, és nem bírják. Visszamennek. Most akkor ők mind hazaárulók lennének? Nem szeretik a hazájukat? Talán nem tudják a Szózatot?

"Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar-.
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell."

Nos, szerintem ez egy jól hangzó sallang, a hazaáruló szóval dobálózni. Ha például konkrétan magamról beszélek, elmondhatom, hogy ha elhagyom a hazám, és máshol fogok majd élni, nem azért teszem, mert hűtlen vagyok. Sem azért, mert nem szeretem a hazám. Hanem azért, mert nem bírom elviselni, hogy milyen emberek kezében van az ország. Mert nem bírom elviselni gyakran az itthoni embertársaimat. A légkört. A süllyedést lefelé. Megkapom gyakran, hogy persze, könnyebb elmenekülni, mint rendet tenni. Rendet tenni? Egyrészt, jelenleg, szerintem, nincs olyan párt, akire szavaznék, mert rendet tudna tenni. Másrészt nagyon sok embernek egész egyszerűen nem érdeke, hogy itt rend legyen. És megfeszülhetsz, akkor sem sikerül rendet tenned, maximum egy kafkai, A perben olvasható, tébolyító útvesztőbe kerülhetsz. A hazaszeretet nevében. Vegyünk egy konkrét példát. Adott egy rezidens. Nevetséges fizetéssel, annál komolyabb hivatással, felelősséggel. Neki miért is érdemes itthon maradnia? Hogy nélkülözzön? Hogy már a szakma legelején elmenjen a kedve? Tudom, tudom, kezdetben semmi sem könnyű, meg nem fair, hogy pusztán a szegénység miatt elhagyja az országot. Szerintem sem kifejezetten jó, pláne nekünk, itthonmaradottaknak, de maximálisan megértem őket. Ennyi év tanulás után, és ilyen nehéz, embertpróbáló munka mellett én sem hagynám, hogy szembeköpjenek egy ilyen fizetéssel és nevetséges kórházi körülményekkel. Nem gyávák, nem hazaárulók, csak élni akarnak. Dolgozni, méghozzá úgy, hogy ha ki is égnek, ne az első pár évben, a nincstelenség miatt, hanem ha lehet, 20 év múlva, mint szakmai ártalom. És jómagam is ezt gondolom. Ennyi év után is: nem vagyok hajlandó éhenhalni a hazaszeretet nevében.
És zárszóként még egy kis gondolat. Ha arról lenne szó, hogy teszem azt háború sújtotta volna az országot, vagy valamilyen környezeti katasztrófa, akkor igenis gyáva és gerinctelen dolog elmenekülni. De itt nem erről van szó. Ami a szomorú, és frusztráló egyben, az az, hogy tudjuk, látjuk, hogy lehetne jobb. Lenne miből, lenne hogyan, de mégsem. És azoknak a politikusoknak üzenem, akik hazaárulóznak: amíg nektek fontosabb, hogy teletömjétek a zsebetek a nép kárán, addig ne gyertek nekem azzal, hogy ki mennyire árulja el a hazáját. És teszitek mindezt a nép nevében. És végül, a Szózatra replikázva üzenem nektek:

"Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete."

Botanikus Kert

Pécsett.

A ritmusokkal abszolút egyetértek, a technika az hagy némi kívánnivalót maga után, de hát ez nyilvánvalóan adódik abból, hogy maga a fényképezőgép mit tud. Ami az egészben nekem izgalmas, azok azok a találatok, amik például ennél az üres padnál itt létrejönnek. Ott azok egészen líraiak. Vannak benne úgymond kötelező darabok is itt a virágokkal, hogy ha már botanikus kert, akkor mutassunk virágokat is, nincs ezzel baj. Én egy kicsit kevesebb ilyet adnék, mert nyilvánvaló, hogy ezeket megmutassuk, de ezzel szembe lehet menni. Nem kötelezően az az irány, ami ebben érdekes. Itt a vége felé van egy kép, egy ilyen másikféle paddal, ez például szerintem kihagyható lenne ebből a sorból. De örülök neki, hogy ezen dolgoztál, és hogy ezt megmutatod nekünk. Tulajdonképpen ez kedvcsináló is lehet, hogy ha majd az ember arra jár, akkor ezt saját maga is megnézze. Megint azt mondom, hogy hagyd magad az érzelmeiddel elszállni, hogy az érzelmeid dolgozzanak rajtad, és ezeket hagyd hogy képileg is megmutatkozhassanak. Mert így ez nekem kicsit szemérmes. Lehet ennél többet is belevinni abból, hogy mit gondolsz te magad erről a helyről, meg erről a helyszínről. (hegyi)
értékelés:

Megkapaszkodási ösztön

"Hermann Imre szerint az embercsecsemő – a majomősökhöz hasonlóan – a születésekor magával hozza a megkapaszkodás ösztönét, ellentétpárjával, a kereséssel együtt. A majomősökkel ellentétben az emberben a megkapaszkodás ösztöne eleve kielégületlenségre van ítélve. Az ember a törzsfejlődés folyamán elszőrtelenedett, és lába sem alkalmas már a fogásra, az embercsecsemő nem tud kapaszkodni." De úgy látszik, a fának sikerült.

Nagyon jó a megfigyelés, mert furcsák, különösek ezek a helyzetek és nagyon jól beszélnek az időről, lehet, hogy ez az idő leckében ez még izgalmasabb is lehetne, talán egy kicsit közelebb menve. A környezetből én kevesebbet adnék és arra fókuszálnék, hogy mi is történik itt az épített környezet és a növény között, a kerítés és a növény között. Ezek tipikusan azok a helyzetek, amikor az ember azt mondja, hogy jó, jó, hát majd fogok változtatni persze, meg kivágom majd meghozom a döntést, hogy ezeket az ágakat vissza kell bújtatni a kerítésen, mert ebből baj lesz, aztán úgy évről-évre ez elmarad és hát egyszer csak azzal szembesül az ember, hogy már megtörtént a baj és roncsolás nélkül ez nem megváltoztatható. Ennek egy egészen szürreális formája az, amikor ki kell vágni egy ilyen növényt és hát ez így kerül megoldásra, ez egészen elképesztő tud lenni, olyan, mint egy szobor. Jó megfigyelés, de nem kell a környezetből ennyi, mert tulajdonképpen a kerítés az nem olyan nagyon fontos rész. Az ötlet, az nagyon tetszik, a kivitelezésben ez a távolságtartás az, ami nekem inkább ilyen leltár jellegű képet ad, tehát ha mondhatom és nem tudom, hogy ez mennyire megtalálható még, mennyire van ez még ott jelen, érdemes lenne ismételni egy olyan képi megoldást, amihez érzelmileg több közöd van. Mert most ez a leltárjelleg az, ami ilyen dokumentatív megoldást ad, de hát ebben sokkal több érzelem van. És ezeket meg kell élni. Ha lehet, kérnék ismétlést. (hegyi)
értékelés:

Koktél

Igazából virág is volt benne, de elkezdett rohadni...

Nem tudom, hogy miből van ez a koktél, sokféle asszociációm van, a legkevésbé horrorisztikus is tartalmaz némi agyvelő maradékot. Jó a megfigyelés, nekem tetszik az, hogy ennyire szét van az egész verve ezzel az óriási fénymennyiséggel, ami bejön a képbe. A kép bal oldalán valami civil dolog belóg, ott mintha a háttér elfogyott volna, ettől nem száz százalékos a megoldás. Az nem tudom, hogy micsoda, függöny, vagy ajtórés, de az a valami elviszi a figyelmemet, megosztja. Az ötlet tetszik. (hegyi)
értékelés:

Kreálmányom

Kicsit ronda, kicsit béna, de a mienk. :)

Klausztrofóbia

Emlékmű Pécsett.

Jó ez a párhuzam a régi korok várépítészete és a modern szobor között, nekem hiányzik a képről az emberi vonal, azaz a lőrésbe valamit-valakit belekomponáltam volna, vagy, ahogy az előző képnél is, a teret benépesítettem volna barátokkal, akik valamiféle koncepció mentén megtöltik élettel a környezetet, és akkor a két tárgy közötti feszültség erősebb lesz. Ha van idő és mód rá, érdemes lenne esetleg próbálkozni valamiféle élőképpel ezeknél a fotóknál. (hegyi)
értékelés:

Magasház kerettel

Mindenhonnan kimagaslik.

Azt hiszem, amit ebből a képből ki lehet hozni, azt megtette Zsófi, egyetlen, ami majd segíthet, ha olyan időjárási viszonyok között készül erről egy ismétlés, amikor zöld a fű és az ég is kék és némi felhők is vannak, vagyis hogy a sok szín és a természet ereje legyen a keret, és a ház a maga nagy blokkjával így emelkedjen ki. Az ötlet tehát jó, egy másik irány még az lehet, hogy összeszedve a haverokat ott a kis útnál az utcán valami utcaszínházi játékot is megcsináltok, azaz 5-10 ember már létrehozhat olyan élőképet, ami izgalmas keretjátéka lehet a képi történetnek. (hegyi)
értékelés:

Ajronmen jézuskája

Itt egy képsort kapunk, tekintsünk most el a technikai esetleges problémáktól, ami nyilvánvaló a fényképezőgépből adódnak, hogy ez egy kis kompakt gép, és nem teljesen mindig olyan kezes bárány, mint egy profibb társa lenne, de egy jól érthető sort kapunk, függetlenül attól, hogy én is szereplője voltam ennek a történetnek. Nagyon érdekes az, ahogy Zsófi ezt az egészet kommentálja, mint egy etűd: a tűzzel, az ünnep kis díszeivel, a készülődéssel, az utalással az ebédre, az ajándékvárásra, arra, hogy az ünnep fénypontja megtörténjen. Nagyon szemérmes, mert maga az ajándékátadás az utolsó előtti képnél valamilyen szinten, mint üzenet, megjelenik, nem formailag, hanem érzelmileg, és ez annyira áttételes, hogy meghagyja az intimitását ennek a helyzetnek. Ráadásul itt vannak olyan kompozíciók, amik nagyon izgalmasak: a két főzős kép között a karácsonyfa és az angyalka (amit Anitától kaptunk tavaly), az ággal meg a gyertyával. Szerintem jól mesél egy helyzetről, jó történetet mesél, nekem ez rendben van. (hegyi)
értékelés:

Kápolna-hegy IV.

Vetkőzik a fa is.

Szép, amit megláttál, tetszik, tényleg izgalmas, ahogy a kérge lejön ennek a fának. Lehet, ha vársz egy fél órácskát, órácskát, akkor még rajzosabb lehetett volna, az árnyékokkal még plasztikusabb lehetett volna ez a forma. Ha lesz módod, érdemes lenne ezt megnézni, akár a Kápolna-hegyen, akár máshol, hogy ezeket a struktúrákat miképp rajzolja át a fény, mennyire más reggel, délben, és naplementekor. Kettő csillagot adok, mert az ötlet tetszik, érdemes lett volna várni még egy kicsit. (hegyi)
értékelés:

Kápolna-hegy III.

A fürdőszoba.

Ha egy picit elmozdulsz jobbra, akkor a kádba nem vág bele az oszlop, akkor nagyon jó ritmust kapunk ezzel a föllógatott partvissal. Ennyi, hogy egy kicsit mozdulj el, és máris meglett volna a kép. Most attól, hogy kettévágtuk a kádat, pontosan a fő motívum összesűrűsödik. Fontos a két fellógatott felmosó is, meg a kád is, de valamilyen ritmizálást kell létrehozni. Ha jól látom, van ott egy komposztáló, e közé és a kád közé komponálom ezt az oszlopot, és akkor feszesebb képet kapok, de minden megkapja a maga értékét. (hegyi)
értékelés:

Kápolna-hegy II.

Nagyszüleim.

Az előző kép nekem hangulatban jobban tetszett, látom, itt van két modelled. Ha őket beállítottad volna a fénybe, ellenfényes helyzetben kb. hasonló távolságban, mint ahol most vannak, akkor az a kép még több üzenetet tudott volna hordozni. Most izgalmas az, ahogy ők elbújnak a kép hátsó részén, de közben az előtérben olyan sok minden történik, a műanyag ládától kezdve a kerítésen keresztül a kis sufni ajtajáig minden, amin át kell verekedni magunkat, és ez nehéz a nézőnek. Kicsit rendezzünk, ez azt is jelenti, hogy ha nem tudjuk elvonszolni onnan a kisházat, hogy megkeressük azt a nézőpontot, ahonnan ezek kevésbé hangsúlyosak. Most az előteret ezek nagyon lefogják. Ismétlés. (hegyi)