"Hermann Imre szerint az embercsecsemő – a majomősökhöz hasonlóan – a születésekor magával hozza a megkapaszkodás ösztönét, ellentétpárjával, a kereséssel együtt. A majomősökkel ellentétben az emberben a megkapaszkodás ösztöne eleve kielégületlenségre van ítélve. Az ember a törzsfejlődés folyamán elszőrtelenedett, és lába sem alkalmas már a fogásra, az embercsecsemő nem tud kapaszkodni." De úgy látszik, a fának sikerült.
Nagyon jó a megfigyelés, mert furcsák, különösek ezek a helyzetek és nagyon jól beszélnek az időről, lehet, hogy ez az idő leckében ez még izgalmasabb is lehetne, talán egy kicsit közelebb menve. A környezetből én kevesebbet adnék és arra fókuszálnék, hogy mi is történik itt az épített környezet és a növény között, a kerítés és a növény között. Ezek tipikusan azok a helyzetek, amikor az ember azt mondja, hogy jó, jó, hát majd fogok változtatni persze, meg kivágom majd meghozom a döntést, hogy ezeket az ágakat vissza kell bújtatni a kerítésen, mert ebből baj lesz, aztán úgy évről-évre ez elmarad és hát egyszer csak azzal szembesül az ember, hogy már megtörtént a baj és roncsolás nélkül ez nem megváltoztatható. Ennek egy egészen szürreális formája az, amikor ki kell vágni egy ilyen növényt és hát ez így kerül megoldásra, ez egészen elképesztő tud lenni, olyan, mint egy szobor. Jó megfigyelés, de nem kell a környezetből ennyi, mert tulajdonképpen a kerítés az nem olyan nagyon fontos rész. Az ötlet, az nagyon tetszik, a kivitelezésben ez a távolságtartás az, ami nekem inkább ilyen leltár jellegű képet ad, tehát ha mondhatom és nem tudom, hogy ez mennyire megtalálható még, mennyire van ez még ott jelen, érdemes lenne ismételni egy olyan képi megoldást, amihez érzelmileg több közöd van. Mert most ez a leltárjelleg az, ami ilyen dokumentatív megoldást ad, de hát ebben sokkal több érzelem van. És ezeket meg kell élni. Ha lehet, kérnék ismétlést. (hegyi)
értékelés:
Az a helyzet, hogy egyrészt erre nincs szabály, viszont ami lényegesebb, hogy minden asszociáció generálhat új meglátásokat, és ez visszahathat a kép készítőjére új munkáinál, tehát pártolom, hogy asszociálgassunk.
Én inkább örülök annak, hogy egy (tudom, esztétikailag kifogásolható) kép kapcsán milyen messzire eljutottunk a beszélgetésben. lehet, hogy a kép által, lehet hogy más miatt, de mindenképp gondolatokat ébresztett, és ez jó!
milyen szintű kapcsolódás kell a fénykép valósága és a jogosan belelátható esztétikai minőség között? szerintem erre nincs tankönyvi válasz, embere válogatja. amiket leírtunk alább, már egy alapgondolat továbbgörgetése volt, amit nem is szeretnék leállítani, mert (számomra legalábbis) nagyon érdekes és tanulságos lehet.
A kérdésemre tök jó választ kaptam tőletek, köszönöm, érdekelne persze mások saját válasza is.
Ne vedd magadra (Zoli), itt nem te indítottad a "kapaszkodást", nem is te folytattad, harmadiknak kapcsolódtál be. :) Persze lehet, hogy tudattalanul megint rád ugrottam, de ezt most tudatosan nem hinném. Ennyit a privát ügyeinkről.
Zoli, nem teljesen értem a kérdésedet, hogy kinek és pontosan miről szól, de vele párhuzamosan van egy gondolatom, egészen pontosan a szándékod szerint nem kiemelt, de számomra izgalmas kérdésfelvetéssel:
"elrugaszkodhat az ember ennyire a valóságtól, hogy a saját gondolatait élje át a kép ürügyén?"
Szerintem igen, de ez nem elrugaszkodás, hanem ez a földre érés... :) A kép egy külső valami, bennem az újraértelmeződik, kihagyhatatlan vagyok belőle (((((akkor, ha a kapcsolódási pontokat én határozhatom meg, azaz nem egzakt információkat szeretnénk gyűjteni a képekről, mondjuk hogy hány kacsa látható rajta, vagy akár hogy megfelel-e az aranymetszés szabályainak...)))))
Én például - mivel Zsófinak volt egy írása is nemrég - felismerni véltem, hogy ez a kérdés, a megkapaszkodás kérdése most őt foglalkoztatja. Tudatosan, tudat alatt, mindegy... Hadd idézzem ide a Látszótér filozófia alaptételét is:
Lát, hiszen nem csak nézzük egymás munkáit, de igyekszünk meglátni azokban az embert, a gondolatot, látni a világot, látni egymás arcát...
Szentségtörő leszek talán, de nem tagadom, nekem ez a legszimpatikusabb az egészben, a fotó csak az apropó számomra... :))
A dudorászás egy másik hozzászólásra volt viszontreakció de gondolom ezek szerint a szálat nem követted végig. Másrészt az egymásra való reagálásokkor óhatatlanul távolodunk is a képtől, és azt hiszem a kép alkotjának kellene meghagyni a jogot arra, hogy leállítsa azt, vagy hagyja továbbfolyni a gondolatokat.
Ha a drótkerítésgyártásra térnék ki az még beleférne, ez már nem? Lehetséges, hogy én tévedek, de nem csak képelemezgetünk itt, hanem társalgunk is mindenféléről. Itt a kötődés szó kapcsán kezdtünk el többen is messzebbre kalandozni a konkrét tárgyi képtől, jvaslom nézd végig a beszélgetést...
Nem látom be ugyanakkor hogy a saját gondolataim miért lennének kívül a valóságon? Legalábbis az én szubjektív valóságom részeit képezik. Mert ugye valóságból is igazából csak szubjektív valóságok vannak, egymástól többé-kevésbé szeparáltan... Mi értelme lenne mások gondolatait, asszociációit leírnom?
Az még azért tényleg érdekelne -- inkább privátban, ha lehet -- hogy miért ismét nálam teszed ezt szóvá Zoli?
Óvatosan kérdezem, mert nem akarok megsérteni senkit, én is dudorásztam a négy gyerekkel a saját kisbabakori éjszakájukon, stb., de ez a szitu valójában arról szól, hogy szegény fa kénytelen volt megküzdeni a kerítéssel, mint akadállyal, aztán még holtában is beleakadva lóg rajta.
A kérdés esztétikai szempontból érdekel: elrugaszkodhat az ember ennyire a valóságtól, hogy a saját gondolatait élje át a kép ürügyén? Ez teljesen oké, csak most nekem tűnik annak - avagy: milyen szintű kapcsolódás kell a fénykép valósága és a jogosan belelátható esztétikai minőség között?
lehet, hogy a példád nem analitikus, de nagyon aranyos volt :)) amit írsz, az igaz, hogy később jön a mélyvíz, viszont annál nagyobbak a nevelés költségei is (nem feltétlen anyagi, inkább evolúciós értelemben).
Végülis felfoghatjuk ilyen Harapni még tudok! attitűddel is, igazad van. :)
A Hermann elméletét nem ismerem, csak a saját tapasztalataimat írtam, ami nyilván lehet egyedi így nem feltétlen mérvadó. Nem lehetséges, hogy az ember "ember i mivolta" része manapság már agyban dől el, és ha a születés utáni utódgondozási fázissal együtt nézzük, akkor mégiscsak egy embergyerek kapja -- sajnos sokszor csak elméletben -- a legalaposabb felkészítést? Arra gondolok, hogy az állatvilágban a születés után nincs évekig tartó oktatás, nevelés, érzelmi élet, stb. hanem hamarabb jön a mélyvíz. A vadon élő állatoknál mindenképp, a házi kedvencewk ilyen téren szerintem torult viselkedést mutathatnak.
Hermann elmélete egy analitikus elmélet (freudi alapokkal), amit sokan támadtak, támadnak is :) De olyan értelemben van benne valami, hogy az embercsecsemő az összes közül a legvédtelenebb, leginkább esetlenebb, majd felnőve mégis magunkat tartjuk a piramis csúcsának...
Ez a szegény fa az egyetem korlátjába próbált kapaszkodni, mégis kivágták. Szép lenne azt gondolni, hogy azért nem vágták le ezt a részét, mert túl szép, de valójában azért, mert túl nehéz lenne leszedni onnan valahogy... De nekem mégsem keserű az üzenete, inkább pozitív: kivághattok innen úgyis, mégiscsak sikerült egy részemnek (akár üzenetül) itt maradnia! :)
Kapaszkodik, hihetetlen túlélési képességről tett bizonyságot ez a fa... ...és mégis ez húzta a rövidebbet. Nekem ez valahol egy erős, keserű üzenet, hiszen kapaszkodhatok, de kivágnak úgyis.
De mégiscsak szebben mondja József Attila:
Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.
Az embercsecsemő a lelki síkra helyezte a kapaszkodást, de megvan még az benne szerintem. :) Minden éjszaka amikor felriad és csak a szülő közelségére nyugszik meg erre utal szerintem. Hajj hány álmatlan éjszakát sétáltam fel alá a gyerekkel, duruzsolva a fülébe egy kis általam kitalált bugyuta dallamocskát... Ő meg kapaszkodott és nyugodt volt egész addig amíg le nem akartam tenni.
A legmegdöbbentőbb azonban, hogy most 4 éves múlt és valamelyik nap rajtakaptam, ahogy azt a bizonyos dallamot dünnyögi magában játék közben, pedig rég nem hallotta. :)
Az írásod után ezt a fotót sokkal jobban értem, miért fontos. Számomra csak így beszél. Így beszél. (A majomősök kapaszkodási ösztönéről az a véleményem, hogy talán igen, talán nem... már ha a tudomány (ön)bevallott amortizációját tekintem, akkor is kétséges. De nem csak két variáció van, van még az a végtelen számú is, amire nem is gondolunk... mert amire nem gondolunk, az végtelen, nem? Ehhez képest az a kettő matematikailag is elhanyagolható... :))) És még az is eszembe jut, hogy a megkapaszkodási ösztön jellemző a madarakra is. A denevérekre is. Mindenre, ami ki van téve a zuhanás veszélyének. Friss diplomásokra éppúgy, mint idősebbekre. Ha fontos a nemzuhanás. Valahogy így látom.
A fotóról meg majd Zsolt :)
ok, még ott a fa, megismétlem valamelyik nap! :)