Elszomorító dolgot tapasztaltam meg nemrég, na nem mintha eddig nem tudtam volna róla. Pusztán megtapasztalni volt rossz, elsőkézből, nem mások beszámolói alapján. Garázsvásáron voltunk néhány napja Pécsett. A garázsvásár célja az, hogy ami számodra értéktelen, szükségtelen, azt eladhatod vagy elcserélheted másokkal. Kipakolod a portékáid, és várod a csodát. A garázsvásár amerikai hagyomány, ott rendszerint mindenki a háza elé áll ki a garázsból előkotort kacatjaival, és egy egész utca vásártérré válik. Nyilván nem az a cél, hogy olcsón vegyünk Rembrandt festményeket, de találhatunk olyat, ami a gazdájának szemét, nekünk kincs. A gazdája pedig megszabadul tőle, és még pénzt is kap érte, ahelyett, hogy a kukába dobná. (Nem mellesleg adómentesen adhatsz-vehetsz.)
   Hát kiültünk mi is, és vártuk a csodát. Ami csak nem jött el. Nem csak hozzánk, senkihez sem, aki ott árult. Az ok nagyon egyszerű: mindenki eladni akart, venni senki. A vevőket két ujjamon meg tudtam volna számolni, annyian voltak. Valamint nem vettek semmit. Az összes árus közül 2 olyan volt, aki el is adott valamit, nem csak költött (kávéra és forralt borra...). Pedig órákon át ültünk ott, kínálgattunk, alkudgattunk, mosolyogtunk.
   Az emberek két okból kifolyólag nem vásároltak: nem volt pénzük, vagy nem akartak költeni (lehet, csak számomra) értékes dolgokra. Voltak persze irreális árak is (cserepes növényért 10.000 HUF...?), de a többség párszáz forintért kínálta a vackait. Azt, hogy nincs pénz, én maximálisan megértem, és átérzem. De a következőt nem: kínáltunk többek között egy könyvet is. Zenetörténet gyerekeknek, igényes, szép könyv. Az eredeti ára 6000 HUF volt, mi levittük 2000-re. Odajött egy kisfiú, olvasgatta, lapozgatta, szemmel láthatóan egyre jobban elmerült benne. Fel is figyeltem rá, mert a mai világban ritkaságszámba megy, ha egy kisgyerek magától, élvezettel, érdeklődéssel olvas. Meg is kérdeztem tőle, hogy érdekli-e a zene. Mondta, igen, játszik zongorán, hegedűn. Majd odajött anyuci, és nagyon megörült, hogy a kisfia talált valamit, ami tetszik neki. Kérdezte az árat, mondtam, hogy 2000-ért az övé lehet. Ó, hát az nagyon sok. Az rengeteg pénz. Nekik ennyi nincsen. Sajnos láttam, hogy a kisfiúnak több száz forint értékben összevásároltak mindenféle törött gyerekkardot, építőkockát, újságot, de az értékes, érdeklődésébe vágó könyvért a 2000 sok. Mellesleg, gondolom én naív fejjel, a zongora és a hegedű is pénzbe kerülhetett, nem beszélve a magánórákról. De az nem drága, az kell a gyereknek, legyen csak okosabb, műveltebb, gondozzuk a tehetséget. De a könyv, ó, az drága. A törött műanyag kard 300-ért nem sok. A szakadt Pajtás magazin 400-ért nem sok. De a könyv igen.
   Rá kellett jönnöm, hogy manapság kultúrára áldozni ciki. Nem menő. Minek? Minden elérhető a neten. Ki a franc olvas ma már? Ott a számítógép, az internet. Nem tudsz valamit? Google! Nem értesz valamit? Google! Az olvasás uncsi. Lassú. Fáradságos. Majd rákeresek a tartalmára Google-ön. Csodálom, hogy a törött kardnak még volt értéke, és nem Nintendo wii-n kosarazik a kisfiú. Arról már nem is beszélve, hogy odajött egy másik anyuka, mutatta a könyvet a gyerekének, aki csak egy ajakbiggyesztéssel jelezte, hogy számára abszolút a leszarom kategóriába esnek a könyvek. Hát, itt tartunk. Maradt a keserű szájíz, hogy a kultúra nem kell senkinek. Ugyanitt, könyv eladó olcsón...