Igyekszem politikától mentesen írni, mert sem politizálni nem akarok, sem nem érdekel a politika. A mai kis irományom azonban nyomokban politika-darabokat tartalmazhat! De előre ki kell jelentenem, semelyik oldalon sem állok. Illetve a józan ész oldalán állok. Próbálok...
   Még jó pár éve, a gimnáziumban tette fel az egyik tanárunk a kérdést, hogy mit akarunk kezdeni az életünkkel, mik a távlati terveink. Persze reális keretek között, mert ugye mindenki elismert professzor, sztárügyvéd, vagy nagyhírű zenész akart lenni. Mikor rám került a sor, akkor szépen előadtam, hogy egyetemet akarok végezni, majd kimenni külföldre dolgozni. És jól meg is kaptam a magamét.
   - Szép kis dolog, kitanulsz az állam pénzéből, aztán meg elmész külföldre. Nagyon nem szeretem az ilyen viselkedést.
   Indulatból szívesen válaszoltam volna, hogy elnézést tanárnő, de a hazaszeretet nevében nem vagyok hajlandó éhenhalni. Aztán lehiggadtam. És higgadt fejjel is ugyanezt gondolom. Sőt, ennyi év után még sokkal inkább ezt gondolom.
   De kezdjük az elején. Egyrészt, kikérem magamnak, hogy az állam pénzén tanulok. A szüleim adófizető emberek, és abból a pénzből járok egyetemre, nem költségtérítéses szakra. Arról már igazán nem tehetek, hogy a befizetett adó máshova vándorol. Mindig akad olyan ember, aki vagy a jobb kezével, vagy a ballal, de szépen, gátlástalanul belemarkol a kasszába, és elteszi az összeget. És innentől kezdve engem nem érdekel, melyik kezével. És igen, tudom, érezzem magam megtiszteltetve, hogy itthon ingyenes az oktatás, mert a legtöbb európai országban nem az. Mint ahogy ott sincs kolbászból a kerítés. De ettől függetlenül egy középosztálybeli család is megengedheti magának, hogy egyetemre küldje a gyerekét. Esetleg a gyereknek vállalnia kell valami diákmelót, de magát nem halálra kínozva, munka mellett is el tudja végezni az egyetemet becsülettel. Példának okáért egy külföldi tanár nem milliárdos, nincs hatalmas keresete. Még csak kifejezetten jómódúnak sem mondanám, de mégis megteheti, hogy egyetemre küldje, tandíj mellett akár mind a két gyermekét. Itthon egy tanár átlagos fizetése 120.000 HUF. Tegyük fel, hogy mindkét szülő tanár. És ebből a 240.000 HUF összegű fizetésből fizessen ki egy félévre mondjuk egy 300.000 HUF-os tandíjat? Nonszensz. Most nem akarok kitérni a magyarországi tanárok méltatlan helyzetére, de ez egy jó példa a lényegre: külföldön az emberek életszínvonala olyan, hogy még tandíj mellett is megengedhető az egyetem. Itthon aligha. És persze jöhet az ellenpélda, hogy mégis milyen sokan vannak költségtérítéses szakon. Erre két választ tudok adni. Az egyik az, hogy megint csak ellentmondok nekik, mert nagyon sok olyan diákról tudok, akik nem tudtak volna tandíjat fizetni, a nappalira sajnos nem vették fel őket, és inkább el sem mentek az egyetemre. A másik válaszom pedig az, hogy nagyon sok olyan évfolyamtársam van, aki valóban költségtérítéses, de diákhitelből fizeti ki a féléves tandíjat. Hát így van rá pénz. Remélem, nem kell elmagyaráznom, mi olyan tragikus abban, hogy vagy a 3., vagy az 5. év elvégzése után, állást keresve már akkora hitel lóg a nyakában, mint másnak egy lakás- vagy autóvásárlás után. Állás mellett. Szóval egy a lényeg: nem hiszem, hogy köszönettel tartozom azért, amiért itthon nincs tandíj. Ilyen bérek és árak mellett ez talán a minimum.
   És jön a mondat második fele, külföld. Most nem megyek bele a diplomás túlképzésbe, sem az egyetemek felhígulásába, azt majd talán egyszer máskor, mert önálló blokkot érdemel. Viszont szerintem nincs olyan ember az országban, akinek ne tűnt volna fel, hogy mennyien elmentek külföldre. Pártállástól függetlenül.
   Kicsit kezd '56-ra hasonlítani a szituáció. De vannak óriási különbségek. Akkor is tömegesen menekültek, de a rendszer elől. Egy bizonyos rendszer elől. Öregek, fiatalok, férfiak, nők. Most az épp hatalmon lévő rendszertől függetlenül, szinte kizárólag a fiatalok hagyják el az országot. Sokan visszatértek a rendszerváltás után, sokan nem. Akik manapság kimennek, a többségük még csak nem is gondol a hazajövetelre. Akad egy szerény kisebbség, aki azt mondja, hogy majd visszajön, ha megszedte magát, de általában vagy pár év után rájönnek, hogy ők bizony már haza sem jönnek, vagy hazajönnek, és nem bírják. Visszamennek. Most akkor ők mind hazaárulók lennének? Nem szeretik a hazájukat? Talán nem tudják a Szózatot?

"Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar-.
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell."

Nos, szerintem ez egy jól hangzó sallang, a hazaáruló szóval dobálózni. Ha például konkrétan magamról beszélek, elmondhatom, hogy ha elhagyom a hazám, és máshol fogok majd élni, nem azért teszem, mert hűtlen vagyok. Sem azért, mert nem szeretem a hazám. Hanem azért, mert nem bírom elviselni, hogy milyen emberek kezében van az ország. Mert nem bírom elviselni gyakran az itthoni embertársaimat. A légkört. A süllyedést lefelé. Megkapom gyakran, hogy persze, könnyebb elmenekülni, mint rendet tenni. Rendet tenni? Egyrészt, jelenleg, szerintem, nincs olyan párt, akire szavaznék, mert rendet tudna tenni. Másrészt nagyon sok embernek egész egyszerűen nem érdeke, hogy itt rend legyen. És megfeszülhetsz, akkor sem sikerül rendet tenned, maximum egy kafkai, A perben olvasható, tébolyító útvesztőbe kerülhetsz. A hazaszeretet nevében. Vegyünk egy konkrét példát. Adott egy rezidens. Nevetséges fizetéssel, annál komolyabb hivatással, felelősséggel. Neki miért is érdemes itthon maradnia? Hogy nélkülözzön? Hogy már a szakma legelején elmenjen a kedve? Tudom, tudom, kezdetben semmi sem könnyű, meg nem fair, hogy pusztán a szegénység miatt elhagyja az országot. Szerintem sem kifejezetten jó, pláne nekünk, itthonmaradottaknak, de maximálisan megértem őket. Ennyi év tanulás után, és ilyen nehéz, embertpróbáló munka mellett én sem hagynám, hogy szembeköpjenek egy ilyen fizetéssel és nevetséges kórházi körülményekkel. Nem gyávák, nem hazaárulók, csak élni akarnak. Dolgozni, méghozzá úgy, hogy ha ki is égnek, ne az első pár évben, a nincstelenség miatt, hanem ha lehet, 20 év múlva, mint szakmai ártalom. És jómagam is ezt gondolom. Ennyi év után is: nem vagyok hajlandó éhenhalni a hazaszeretet nevében.
   És zárszóként még egy kis gondolat. Ha arról lenne szó, hogy teszem azt háború sújtotta volna az országot, vagy valamilyen környezeti katasztrófa, akkor igenis gyáva és gerinctelen dolog elmenekülni. De itt nem erről van szó. Ami a szomorú, és frusztráló egyben, az az, hogy tudjuk, látjuk, hogy lehetne jobb. Lenne miből, lenne hogyan, de mégsem. És azoknak a politikusoknak üzenem, akik hazaárulóznak: amíg nektek fontosabb, hogy teletömjétek a zsebetek a nép kárán, addig ne gyertek nekem azzal, hogy ki mennyire árulja el a hazáját. És teszitek mindezt a nép nevében. És végül, a Szózatra replikázva üzenem nektek:

"Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete."

Hozzászólások

40
Értékelem!

Gabriella nagyon megfogtad a lényegét ami bennem is dolgozik egy ideje. Még idehaza, de már megkaptam egy generációval még fentebbről (tőlem nézve) ezt a hazaáruló jelzőt, amikor kiderült, hogy nem minden tetszik mostanság nekem errefelé...

35
Értékelem!

Nagyon igazad van, és ez még egy érdekes területe a kint élő magyaroknak... Szomorú, mindenesetre...:(

39
Értékelem!

Mondok én egy másik generációt is. Az enyémet. Nem mindenki lett politikus közülünk, de sokan. Nos ők nem mennek, nem ŐK mennek. Maradnak azok az értelmiségiek is, akiknek még van munkájuk. Mondom, MÉG van munkájuk, mert még nem zárt be minden iskola, művelődési ház, múzeum vagy könyvtár. Mondom, MÉG nem. És nyilván mennek a fiatalok is, de itt, nálunk szinte kizárólag idősebbek vannak, jóval harminc fölött. A sok családját otthonhagyó negyvenes ápolónő. Biztos nem kalandvágyból van itt, hanem mert valahogy ki kell fizetni a kölcsönt , a számlát a gyerek egyetemét akármit. Iszonyúan szívszorító látvány egy 45 éves sokat látott és próbált asszony, aki sír. Sír, mert negyven felett pocsék nyelvtudással kurvára helyt kell állnia úgy hogy nincs mellette a férje, a gyerekei, a családja, senki. Egyedül van és fél, rettegi a gyerekét a házát a munkáját, mindent. Na, Ő lenne az a bizonyos hazaáruló? Megette a fene az egészet!

45
Értékelem!

tulajdonképpen Maslow-t is ebben kritizálták, hogy nem feltétlen kell kielégítettnek lennie egy alapszükségletnek ahhoz, hogy egy feljebb lévő kielégített legyen. de az alap mag, amit gondol, még igaz, csak tényleg nem szigorúan piramis formában :)

44
Értékelem!

Nem pont Maslow piramisára. :) Ismertem, de most eszembe nem jutott, meg is kellett néznem a neten, de ránézve emlékeztem már rá... Én csak végiggondoltam. És én nem is annyira hierarchizált piramisnak, hanem inkább körnek képzelem el: nem strukturáltként, hanem önmagába záródó láncolatként. Persze nem vagyok járatos a pszichológiában (sem) amúgy. Csak ami az évek alatt rakódott, azon gondolkodom. És nem tudnám megmondani, hogy mi a fontosabb nekem magamból, az anyag a szellem vagy a lélek... Időben és térben változik, egyetemességükben viszont állandók :) De hogy életben kell maradni ehhez az [egy egészhez], ez elemi feltételnek tűnik számomra. Ennek veszélyeztetettsége biztos, hogy a lelki és a szellemi tényezőket befolyásolja... Bár lehet, hogy a szellemit növeli a lelkit csökkenti csak... most ezen nem filózom :)

33
Értékelem!

Maslow piramisára gondolsz?

40
Értékelem!

és sajnos én pl. elmondhatom, hogy igenis tettem a hazámért. diákolimpikon voltam, öregbítettem hazám hírnevét Moszkvában. szóval rám nem igaz az, hogy előbb tegyél te a hazádért, aztán követelőzz. én úgy érzem, tettem, nem is keveset...

40
Értékelem!

át tudom érezni... és félreértés ne essék, nem akarok senkit sem arra buzdítani, hogy igen, igen, menjünk csak innen. csak van egy pont, ahol az ember azt mondja, hogy nem kapok levegőt, megfulladok...
sajnos nekem a szakmámból kifolyólag nincs túl sok esélyem külföldön, de nem adom fel a reményt!

39
Értékelem!

Én is olvastam múltkor, és nagyon sok gondolatom kerekedett tőle. Kisregényt írtam róla először, majd átszűrtem magamban. Többször. A végére az a lényegi mondandó maradt fenn a rostán, hogy az ember nem csak lélek, vagy szellem, de anyag is. Mindegyik megkívánja a magáét. Az anyagi én a létbiztonságért küzd (többek közt). Ha ez stabil, akkor van esély egyáltalán a megfelelő táptalajra a lélek számára is. Ezen egyszerű oknál fogva sem szabad felülni a provokációknak. Valahogy így látom.

40
Értékelem!

Elolvastam, és csak egyetérteni tudok Veled! Pedig én erősen maradáspárti voltam világéletemben, és a szívem fog beleszakadni ha itt kell hagyjam amiért eddig güritem... De lassan nem lesz hova hátrálni, és felelős vagyok a családért... :(

33
Értékelem!

köszönöm a hozzászólást :) nagyon igazad van (sajnos)...

35
Értékelem!

Hozzátenném ehhez egyrészt azt, hogy: AZ ÁLLAMRÓL szóló adásom is ezt a témát piszkálgatja, mint fekélyes sebet.
Másrészt abból kiemelve annyit, hogy szerintem nem az a legnagyobb baj és a menekülés fő oka, hogy córesz van. Az volt már sokszor és van még sokfelé máshol is, ahonnan nem feltétlenül távozik egy komplett generáció. Sokkal nagyobb baj az, ha a társadalmi szerződést az állam felrúgja, a beszedett adók fejében elvárható állami teendőket (pl orvosk, tanárok megfizetése) nem végzi el, ellenben jól láthatóan mindenféle másra költi (és ebből a szempontból szinte mindegy, hogy ellopja, vagy csak feleslegesen elszórja). Ha ez kiegészül azzal, hogy kétségessé válik, hogy az állam azon felelős képviselői, akik így semmibe veszik a társadalmi szerződést, normális körülmények közt normálisabbakra leválthatóak, na ez az, ami sokakat arra indít, hogy akkor inkább kiszálljanak ebből a játékból és új partit keressenek.
Szerintem.
És ez rettentő szomorú és ezzel együtt se tudom azt mondani, hogy maradj.

Meg még ezt itt, keserű szájízzel:

Márai Sándor: A hazáról és az államról

Nevelhetünk-e valakit hazaszeretetre? Mintha azt mondanám: 'Korbáccsal és szöges ostorral kényszerítlek, hogy szeresd önmagadat.' A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem.
A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összesége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.

Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: őrült az, aki önmagát tagadja. Hazád a történelmi mértékben megnagyított és időtlenített személyiség. A haza végzet, személyesen is. Nem fontos, 'szereted'-e, vagy sem. Egyek vagytok.
De úgy látom és tapasztalom, hogy te - szóval ünnepélyesen, írásban és a dobogókon - inkább az államszeretetről teszel bizonyságot és hitvallást.
A hazától ugyanis nem lehet várni semmit. A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van.

De az állam ad finom stallumot, csecse fityegőket szalonkabátodra, príma koncot, ha ügyesen szolgálod, ha füstölővel jársz körülötte, ha - férfiasan, kidüllesztett mellel - megvallod a világ előtt, hogy te szereted az államot, akkor is, ha kerékbe törnek. Általában nem törik ezért kerékbe az embert. Éppen ezért, minden államszeretet gyanús.
Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret.
Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és melled vered.
(Márai Sándor: Füves könyv)

És persze tudjuk, hogy Márai hat évvel később emigrált.

Új hozzászólás