Igyekszem politikától mentesen írni, mert sem politizálni nem akarok, sem nem érdekel a politika. A mai kis irományom azonban nyomokban politika-darabokat tartalmazhat! De előre ki kell jelentenem, semelyik oldalon sem állok. Illetve a józan ész oldalán állok. Próbálok...
   Még jó pár éve, a gimnáziumban tette fel az egyik tanárunk a kérdést, hogy mit akarunk kezdeni az életünkkel, mik a távlati terveink. Persze reális keretek között, mert ugye mindenki elismert professzor, sztárügyvéd, vagy nagyhírű zenész akart lenni. Mikor rám került a sor, akkor szépen előadtam, hogy egyetemet akarok végezni, majd kimenni külföldre dolgozni. És jól meg is kaptam a magamét.
   - Szép kis dolog, kitanulsz az állam pénzéből, aztán meg elmész külföldre. Nagyon nem szeretem az ilyen viselkedést.
   Indulatból szívesen válaszoltam volna, hogy elnézést tanárnő, de a hazaszeretet nevében nem vagyok hajlandó éhenhalni. Aztán lehiggadtam. És higgadt fejjel is ugyanezt gondolom. Sőt, ennyi év után még sokkal inkább ezt gondolom.
   De kezdjük az elején. Egyrészt, kikérem magamnak, hogy az állam pénzén tanulok. A szüleim adófizető emberek, és abból a pénzből járok egyetemre, nem költségtérítéses szakra. Arról már igazán nem tehetek, hogy a befizetett adó máshova vándorol. Mindig akad olyan ember, aki vagy a jobb kezével, vagy a ballal, de szépen, gátlástalanul belemarkol a kasszába, és elteszi az összeget. És innentől kezdve engem nem érdekel, melyik kezével. És igen, tudom, érezzem magam megtiszteltetve, hogy itthon ingyenes az oktatás, mert a legtöbb európai országban nem az. Mint ahogy ott sincs kolbászból a kerítés. De ettől függetlenül egy középosztálybeli család is megengedheti magának, hogy egyetemre küldje a gyerekét. Esetleg a gyereknek vállalnia kell valami diákmelót, de magát nem halálra kínozva, munka mellett is el tudja végezni az egyetemet becsülettel. Példának okáért egy külföldi tanár nem milliárdos, nincs hatalmas keresete. Még csak kifejezetten jómódúnak sem mondanám, de mégis megteheti, hogy egyetemre küldje, tandíj mellett akár mind a két gyermekét. Itthon egy tanár átlagos fizetése 120.000 HUF. Tegyük fel, hogy mindkét szülő tanár. És ebből a 240.000 HUF összegű fizetésből fizessen ki egy félévre mondjuk egy 300.000 HUF-os tandíjat? Nonszensz. Most nem akarok kitérni a magyarországi tanárok méltatlan helyzetére, de ez egy jó példa a lényegre: külföldön az emberek életszínvonala olyan, hogy még tandíj mellett is megengedhető az egyetem. Itthon aligha. És persze jöhet az ellenpélda, hogy mégis milyen sokan vannak költségtérítéses szakon. Erre két választ tudok adni. Az egyik az, hogy megint csak ellentmondok nekik, mert nagyon sok olyan diákról tudok, akik nem tudtak volna tandíjat fizetni, a nappalira sajnos nem vették fel őket, és inkább el sem mentek az egyetemre. A másik válaszom pedig az, hogy nagyon sok olyan évfolyamtársam van, aki valóban költségtérítéses, de diákhitelből fizeti ki a féléves tandíjat. Hát így van rá pénz. Remélem, nem kell elmagyaráznom, mi olyan tragikus abban, hogy vagy a 3., vagy az 5. év elvégzése után, állást keresve már akkora hitel lóg a nyakában, mint másnak egy lakás- vagy autóvásárlás után. Állás mellett. Szóval egy a lényeg: nem hiszem, hogy köszönettel tartozom azért, amiért itthon nincs tandíj. Ilyen bérek és árak mellett ez talán a minimum.
   És jön a mondat második fele, külföld. Most nem megyek bele a diplomás túlképzésbe, sem az egyetemek felhígulásába, azt majd talán egyszer máskor, mert önálló blokkot érdemel. Viszont szerintem nincs olyan ember az országban, akinek ne tűnt volna fel, hogy mennyien elmentek külföldre. Pártállástól függetlenül.
   Kicsit kezd '56-ra hasonlítani a szituáció. De vannak óriási különbségek. Akkor is tömegesen menekültek, de a rendszer elől. Egy bizonyos rendszer elől. Öregek, fiatalok, férfiak, nők. Most az épp hatalmon lévő rendszertől függetlenül, szinte kizárólag a fiatalok hagyják el az országot. Sokan visszatértek a rendszerváltás után, sokan nem. Akik manapság kimennek, a többségük még csak nem is gondol a hazajövetelre. Akad egy szerény kisebbség, aki azt mondja, hogy majd visszajön, ha megszedte magát, de általában vagy pár év után rájönnek, hogy ők bizony már haza sem jönnek, vagy hazajönnek, és nem bírják. Visszamennek. Most akkor ők mind hazaárulók lennének? Nem szeretik a hazájukat? Talán nem tudják a Szózatot?

"Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar-.
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell."

Nos, szerintem ez egy jól hangzó sallang, a hazaáruló szóval dobálózni. Ha például konkrétan magamról beszélek, elmondhatom, hogy ha elhagyom a hazám, és máshol fogok majd élni, nem azért teszem, mert hűtlen vagyok. Sem azért, mert nem szeretem a hazám. Hanem azért, mert nem bírom elviselni, hogy milyen emberek kezében van az ország. Mert nem bírom elviselni gyakran az itthoni embertársaimat. A légkört. A süllyedést lefelé. Megkapom gyakran, hogy persze, könnyebb elmenekülni, mint rendet tenni. Rendet tenni? Egyrészt, jelenleg, szerintem, nincs olyan párt, akire szavaznék, mert rendet tudna tenni. Másrészt nagyon sok embernek egész egyszerűen nem érdeke, hogy itt rend legyen. És megfeszülhetsz, akkor sem sikerül rendet tenned, maximum egy kafkai, A perben olvasható, tébolyító útvesztőbe kerülhetsz. A hazaszeretet nevében. Vegyünk egy konkrét példát. Adott egy rezidens. Nevetséges fizetéssel, annál komolyabb hivatással, felelősséggel. Neki miért is érdemes itthon maradnia? Hogy nélkülözzön? Hogy már a szakma legelején elmenjen a kedve? Tudom, tudom, kezdetben semmi sem könnyű, meg nem fair, hogy pusztán a szegénység miatt elhagyja az országot. Szerintem sem kifejezetten jó, pláne nekünk, itthonmaradottaknak, de maximálisan megértem őket. Ennyi év tanulás után, és ilyen nehéz, embertpróbáló munka mellett én sem hagynám, hogy szembeköpjenek egy ilyen fizetéssel és nevetséges kórházi körülményekkel. Nem gyávák, nem hazaárulók, csak élni akarnak. Dolgozni, méghozzá úgy, hogy ha ki is égnek, ne az első pár évben, a nincstelenség miatt, hanem ha lehet, 20 év múlva, mint szakmai ártalom. És jómagam is ezt gondolom. Ennyi év után is: nem vagyok hajlandó éhenhalni a hazaszeretet nevében.
   És zárszóként még egy kis gondolat. Ha arról lenne szó, hogy teszem azt háború sújtotta volna az országot, vagy valamilyen környezeti katasztrófa, akkor igenis gyáva és gerinctelen dolog elmenekülni. De itt nem erről van szó. Ami a szomorú, és frusztráló egyben, az az, hogy tudjuk, látjuk, hogy lehetne jobb. Lenne miből, lenne hogyan, de mégsem. És azoknak a politikusoknak üzenem, akik hazaárulóznak: amíg nektek fontosabb, hogy teletömjétek a zsebetek a nép kárán, addig ne gyertek nekem azzal, hogy ki mennyire árulja el a hazáját. És teszitek mindezt a nép nevében. És végül, a Szózatra replikázva üzenem nektek:

"Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete."