Vércsekarmok vájnak szívbe,
tépik, vágják vágytól remegve.
Nem maradhat egyben semmiképp,
különben még boldog lenne,
         hogy szerethet épp.

Karmok, éles fogak, csőrök.
Így jelennek meg az örök őrök,
kik távoltartanak a boldogságtól,
Téged az igazi önvalódtól.

VERdes, vérONt, IKArosz-viaszt lebont,
hogy zuhanjon le mélybe alant,
s ne tudjon felkelni többé soha,
pusztuljon el,
         gondolatai se szálljanak már tova...

Szived végül széttépik és kivéreztetik,
ez okoz látszólagos örömet nekik.
S dolguk végeztével hagynak majd hébe-hóba
néhány vörös foltot a kövé fagyott hóban...