Muszáj, a szamuráj, ijedten ül, s Harának, a szűk uszályú arának súgja: 

- Nem megy… Ugyan Hara! Ki rí? 
- Én uram, én! – nyögi amaz belépve papírfal mögül.
- S te mér’ te? 
- Mer’ temérdek a gond! Számlát számolva ki fogához verjük a garast?
- Ej, te bogaras! Hát ez a legnagyobb? Ezért nem hagyol?
- Dehogy uram… csak még itt vagyol…

Erre dőle bele amaz úr, s nem dőle ki bele, hiába fúl sikolya a nyoszolya előtt, hiába szertartás, befőtt, tea, és hiába a díszes sarkok, csak nem hasít belé a kardtok.

- No? - kérdi az asszonyka térdelve urához.
- No! - legyint az úr, s nyúl a teához. 

Párja meg aszongya:
- Lenge kedvedre akadna némi húr is... Hozom, ha kicsit úgyis várnál… 
- Tudom, hogy mellettem állnál, hozna a sors rosszat, vagy jót – feleli Muszáj, a szamuráj, s teáját hálás szívvel kínálja nejének.

Amaz kortyol, tátana is még, ám a forró, tömény beléndek őrlemény pára ráforrasztja ajkára a szót.

Ura észre sem veszi, mélázik csak messzi gondjában.
- Tán, ha kiélezném a kardom…
Neje bólint, s feje koppan egyet a padlón.

A zajra felnéz az ura, s látja, menyétként nyúlt nejéből párolog az aura. 

Muszáj szamuráj sóhajt, lazításként áll egy hidat, s alatta fura falatka gondolat furakszik agya zugába.
 
- Ne hagyjam az egészet a csudába? Manapság már úgysem divat…