Mit mondhatnék
az elsőnek
fél emberöltő múltán?
Hogy üresnek lenni jó?
Bevállalnám?
Vagy bevallanám-e,
hogy anyag vagyok,
gömbölyödött,
futó por a sarokból,
mit felkap az ajtó rése alatt
a betévedt fuvallat?

Vagy engedném-e látni,
miként pusztít a reggel
bőrredőket tépő fényekkel?
Mutatnám-e,
miként mállik le
rólam a nap?
És az estéket?
Hogy mind kábulatra kap?

Vagy riasztaná-e ropogó szilánk alattam?
Kisírnám-e végre, hogy egykor
megtagadtam?

***

Fáj, persze. És erről sosem szóltam.
Takargattam, és mi lett? úgy járok,
mint kinek szemére ült a hályog,
és nő, egyre nő, elhanyagoltan,

míg lelkem rejtve kuporgó múltja
tükröm foncsorát lekaparja már,
és ősz szakállt ereszt a szívbazár,
majd lim-lomjait magára gyújtja.

Álom voltál, s álom lettél megint,
nyugtalan éjek felett lebegő,
ki bevégzi sorsom jussom szerint,

hisz feléd feltört minden járdakő.
Bádog szívemből pár fillér tekint.
A gyávák útján koldulok, drága nő!

***

És most itt ülsz kedvesen,
- mindig is kedves voltál velem -
közben kacatokkal babrálok,
szavakkal tétován körbejárok,
ügyetlen ragozom a múltat, a jelent,
a semmit dicsérem, hogy mily sokat jelent,
majd portincset hajítok a szembeszélnek,
arcodon az évek még nem beszélnek,
s a térben szétmállik mindkét kezem.
A gyűrűm forgatom.
Nem csodálkozol ezen.

***

Csak vártam, hosszan vártam így,
míg a hold egy árnyat vetett.
Átdőlt az udvar szűk fényén,
s a hársak alatt köd szállt belőle.
Képzelt szempár lett pillanatnyi őre.
Egy hang az éjből felnevetett.