18. Portré, emberábrázolás

Azt kérném Noémitől, hogy addig, amíg a saját önportrénkkal nem végeztünk, addig, ha lehet, akkor várjunk még ezzel a portrézás feladattal. Azért mondom ezt, mert azok az emberek, akik nekünk a kamera elé állnak, azok nem csak a modelljeink, hanem a segítőink is, nyilvánvaló, hogy egy tanulási folyamatban nagy segítség, ha van olyan jó barát, vagy rokon, aki azt mondja, hogy gyakorolj rajtam nyugodtan, gyere, adom magam. Igen ám, csakhogy ehhez kell egy fajta technikai biztonság, hogy ez az egész jól érhessen célba. A technikai biztonságot célszerű magunkon kigyakorolni, azért, mert magunkat könnyebben leszúrjuk, és mondjuk azt, hogy jajj, Zsolt, hát, elfelejtettél valamit, és könnyebben is ismétlünk magunkkal, mintha azt mondjuk Eszternek, hogy drága Eszter, nagyon köszönöm, hogy jöttél segíteni, de meg kell ismételjük a feladatot, mert Hegyi leelemezte, és baja van vele. A problémáim a következőkkel vannak: Az egyik a tömegelhelyezés. Valamiért most kapunk egy nagyon erős teret a kép jobboldalán, ahonnan így most hiányzik egy szereplő, olyan, mintha egy kettős portréra nem jött volna el az egyik tag, nem nagyon értem, hogy miért van ez. Mit akarunk azzal a nagy térrel kezdeni? Mit akar az mutatni, miközben függőleges irányban majdhogynem fulladásig szorítottuk a modellt. A másik kérdés a ruha. A fekete ruha a fekete háttérrel olyan érdekes pantomimes helyzetet tud létrehozni, amit ki is lehet használni úgy, hogy valahol egyszer csak a térben megjelenítünk két kezet, vagy egy lábat, vagy bármilyen más testrészt, ami szintén kikerül úgymond a ruha alól, és ezzel egy jó geget hozhatunk létre, de ez itt most nem történik meg. Itt a geg az, hogy a semmiből van itt egy fej. Ez nem annyira jó. Lehet sötét ruhával dolgozni, de akkor arra a ruhára is kell külön fényeket szerveznünk, hogy az működni kezdjen. A következő kérdés a világítás arcra eső része. Itt van egy olyan rész, ami izgalmas és szép, ez a nyak és a kulcscsont része, ezt nézd meg, hogy mennyire plasztikus és térbeli, és mennyire jó, ahogy látszanak az izmok, az inak, a csontok, ez egy nagyon jó struktúra. Mindehhez képest, ami a fejen történik, az nagyságrendekkel kevésbé érdekes. Tehát, ha létrejön egy ilyen világítási helyzet, ami létre tudott jönni a nyaknál, akkor ezt kell valahogy megoldani a fejnél is, ráadásul, ha megfigyeled, akkor a nyak egy-két fényértékkel világosabb, mint a fej, és ettől olyan furcsa hatása van az egésznek, mintha utólag lett volna ráapplikálva a nyakra az arc, és ezt érdemes elkerülni. Kicsit soknak tartom a hajon lévő fényt. A világításnál ezeket tudom elmondani. Érdemes lenne ezzel még egy kicsit foglalkozni, úgyhogy visszaadnám továbbgondolásra, és azt kérem, hogy az első három leckével még haladjunk egy kicsit, mert ott volt azért némi mismásolás. Attraktív megoldásokat kerestél, mintha menekülni akartál volna attól, hogy olyan korrekt, beleállós portrékat csinálj magadról, és itt bosszulja meg magát, hogy hiányzik az a rutin, amit ott megszerezhettél volna. Szóval, én most azért utallak vissza az első három leckére, hogy egy kicsit most az attraktív megoldásokat kerüljük el, nevessetek ki engem nyugodtan, de én azt mondom, hogy akkor tessék igazolványképet csinálni, mert érdemes lenne begyakorolni azt, hogy hogyan is van ez a dolog a térbeliség ábrázolásával. (hegyi)

Volt egy beszélgetésünk, akkor azt javasoltam, vagy mondhatnám úgy is, hogy kértem, hogy egy kicsit most a gyerekmodelleket hagyjuk pihenni, és kezdjünk el másik ritmussal dolgozni. Azóta érkezett jó pár kép, és azt gondolom, hogy ez fontos, mert ez olyan, mintha egy menüt vázoltál volna fel, hogy na, akkor Zsolt, válassz, melyikről beszéljünk, és köszönöm, hogy ez megtörténik. Megpróbálok becsülettel majd mindegyikhez mondani valamit. Ennél a képnél lezárásként azt teszem hozzá, hogy itt is ugyanaz érhető tetten, mint az előző portréknál. Ezek a gyerekek sose mosolyognak? Ezt nem nagyon értem. Ők sose vidámak? Nekik szomorú gyerekkoruk van? Ez egy kérdés, mert minden képpel ezt próbálod elhitetni, és nem értem, hogy miért ez a fájdalom, miért ez a szomorú reményvesztettség? Alávetett pozícióban vannak, te vagy a magas, a felnőtt, ő a gyerek, és fentről lefelé kommunikálunk, ráadásul a környezetből is úgy van kiragadva, hogy egy nagyon kusza, és tört ritmusú hátteret hagyunk mögötte. Szépen dolgozol a tónusokkal, ez megy neked, tehát, ezzel semmi gond nincs. Azt gondolom, hogy ezzel nem is kell különösebben foglalkozni, kicsit sok a világítás a homlokon, de hát, ezt gondolom te is látod, hogy ettől olyan nagy homloka lesz a gyereknek, és ez egy picit groteszk is. Ehhez talán az objektív megválasztása is hozzájárul, hogy valamiért egy kisebb gyújtótávolságú objektívet használtál, mint ami talán jó lett volna. Lehet, hogy ez azért van, mert a füleket nem akartad ennél jobban előtérbe hozni, nem tudom, de az biztos, hogy ez a része viszonylag működik. Ami nekem nem működik, azok a gesztusszintek, az érzelmi üzenetek. Nem tudok ezzel mit kezdeni, olyan, mintha sanyargatnád ezeket a gyerekeket, hogy jó modelljeid legyenek. Nem adtam neki reggelit, és majd utána, mikor már ebéd után is még korog a gyomra, akkor majd jól lefotózom. Most hülyéskedek csak, de azt azért légy szíves vedd komolyan, hogy ez az üzenet nem kötelezően pozitív, amit küldesz a gyerekekről. És a miértjét keresem, hogy ez egy iránynak tűnik, de miért van ez? (hegyi)

Az előző képnél elmondtam már, amit gondolok, és itt is hasonlót tudok megismételni, hogy másról szólnak a gesztusok, mint amit te, mint kérdés felteszel a képpel. Ha megnézem ezt a képet, akkor nem az jön le, hogy ez a kislány csokit akar enni, hanem inkább az, hogy valószínű belepancsolt mondjuk a karácsonyi ebédbe, és ezért ő kikapott, és most bűnbánó, vagy valahová elkeverte az ajándékot, és ezért most szorulni fog, és elnézést kér. Nagyjából ezek azok a gondolatok, amik nekem kijönnek. Semmilyen csoki. És nem azért, mert nincs a képen csokoládé, hanem mert az instrukció, és a valós megvalósítás között megint azt mondom, hogy különbség van. Amit az előző képnél mondtam, azt most nem ismétlem meg, erre a képre ugyanaz igaz. Dolgozzunk Attila, kapcsoljunk rá. (hegyi)

Az elgondolás jó, és érdekes irányokat lehet majd itt találni. Azt gondolom, hogy mindenféleképpen pártolandó az, hogy a formákkal a maguk egyszerűségében és tisztaságában foglalkozzunk, és ehhez a sziluett nagyon jó gyakorlóterep - azokat a dolgokat, amiket tömegelhelyezésben az embernek gyakorolnia kell, talán egyszerűbbé is teszi. Én most azt mondom, hogy ennek is köszönhető az, hogy ennél a képnél most viszonylag egyszerűen, és talán érthetően tudok arról beszélni, hogy mi a probléma a tömegelhelyezéssel. Egyrészt maga a figura egy kicsit előre dől, és mivel a horizont sem egyenes, ezért az egész kép elfordult. Ha ezzel a tempót akarnám érzékeltetni, akkor ennek nem álló formátumú képnek kellene, hogy legyen, hanem fekvőnek, méghozzá úgy, hogy a mozgás irányához még hozzáteszünk legalább egy fél képnyit, tehát kiegyenlítjük ezt az egészet, és akkor ezt a dőlést, ezt a mozgást, ezt az elfordulást dinamikában egyensúlyba kell majd hozni. Ha nem ez a cél, hanem valamilyen nyugalmas, statikus helyzetet akarok, akkor viszont vissza kell hozni az egyeneseket. A másik az, hogy az utómunkánál fontos arra figyelni, hogy ne jöjjön létre olyan tömörítési hiba, ami, megint azt mondom, hogy a kép élvezetét csökkenti. A nagyon kontrasztos átmeneteknél lehet látni, hogy a feketéből a szürkébe úgy ugrik át a tónus sok helyen, hogy közben egy fehér, szellemképszerű hatás van. Ez tömörítési kérdés, érdemes erre odafigyelni. A harmadik az, hogy az élességgel is csínján kell bánni. Tehát, ha sziluettel dolgozunk, akkor nem alkalmazhatunk kicsi mélységélességet, méghozzá azért nem, mert bizonytalanná tesszük a kontúrokat. Most hátul, a hajnál, vagy a fejtetőnél lehet ezt a legjobban megfigyelni. Azt tudni kell, hogy a sziluett abszolút két dimenziósra vasalja ki a fő motívumot, ebből kifolyólag nagyobb mélységélességet kell alkalmazni, hogy a hozzánk közelebb eső, vagy távolabb lévő részek is ugyanabba az élességtartományba essenek, és így, ez a két dimenzióra váltás tökéletes lehessen. Ezek azok a dolgok, amiket szerettem volna hozzáfűzni. Azonban még egy dolgot hadd tegyek hozzá, ugyanis az egy érdekes kérdés, hogy miért jobbról balra haladunk, mi az oka ennek. Van ebben némi melankólia. Tudom, ezen szoktunk vitatkozni, hogy vajon van-e annak értelme, hogy a múlt a baloldal, a jövő pedig a jobb, és a haladási irány meghatároz egyfajta dinamikát a történetben. Én hiszek ebben, hogy ennek van jelentősége, és nyilvánvaló, hogy ezek sokadrétegű, tulajdonképpen a tudatalattit célzó üzenetek, de az értéke, vagy a hatása, az mindenféleképpen tetten érhető. Hogy ez portré-e? Én azt gondolom, igen, de azért azt tegyük hozzá, hogy sok mindent vesztünk a sziluettes ábrázolással. Amit itt elvesztünk, azt valamivel majd pótolni kell. Vagy valamilyen jellegzetes ruhadarabbal, ami azt a személyt jól illusztrálja. Tehát, ha ő például kalapot hord, akkor annak a kalapnak valahol meg kell jelenni, ha ő sokat cigarettázik, akkor annak a cigarettának, tehát valamivel vissza kell hozni ezt az egyéniesítő hatást, mert különben nem biztos, hogy felismerhető lesz majd mindenkinek, és hát, azért a portrénak ez egy fontos szerepe, hogy a modellt tartsuk meg ebben az értéktartományban. Nyilvánvaló, lehetne itt példának említeni Picassot, de én mégis azt mondom, hogy próbáljunk meg először a konvencionális irányból elindulni. Ez most nekem 2 csillag. (hegyi)
értékelés:

Ha valamitől hidegrázást kapok, az a szelektív színezés. Borzasztó! Értem a szerepét, mert nem bízol abban, hogy ez a tekintet elég határozott. Azt is megértem, hogy miért nem bízol benne, mert a képkivágással probléma van. Határozottabb képkivágásban ez tökéletesen működőképes lenne, nem értem, hogy miért kell a homlokból ennyit adni. Azt mondom most, hogy kissé korainak érzem azt, hogy rögtön belevágunk a portréba, tessék az első három leckével dolgozni, mert az önportrén tudunk gyakorolni, és utána továbbléphetünk. Én ezt most nem ismétlésre adom vissza, hanem majd egy kicsit később térjünk vissza a portrézásra. (hegyi)