9. Csendélet

Saját kezűleg gyártott függőváza kiégett izzóból, Vadjutka ötlete alapján. A virág a bolond sárga hibiszkuszom 'termése', aki egész télen virágzik.

Nagyon örülök ennek a képnek azért, mert egy olyan helyzetet mutat Nóra, ami nem csak a háztartási kreativitásról szól, persze ez is benne van, hanem arról, hogy hogyan rendezzük a magunk kis terét. Ehhez ez egy nagyon jó ritmus. Annyit hozzátennék, hogy kevésbé szűkre vágtam volna, ugyanis akkor lenne ez igazán csendélet, és akkor lenne igazán jó ritmus, ha megkapnám azt is, hogy ez mihez képest van odahelyezve. Nagyon kevés kell ám, ott sejtődik az ablakon valami ebből, hogy az egy kinti, hideg, téli helyzet, itt fél-fél centivel lenne csak nagyobb ez az egész, és már azt mondom, hogy megvettél kilóra, szuper. Így is megvan a három csillag rá. (hegyi)
értékelés:

A kommentároknál sok mindent elmondtunk már, igyekszem összefoglalni. A csendélet a leckeleírásnál és az estiklopédiában is elég jól meghatározott dolog, egy viszonyrendszer, formailag és tartalmilag is. Valami viszonyul valamihez. Lehet kevés tárggyal is csendéletet csinálni, ha a tárgyak a környezethez adnak valami arányrendszert. Most kábeleket látunk egy nagyjából homogén háttér előtt, és arról kéne meggyőznie Istvánnak a kép által, hogy ezek a kábelek szépek, esztétikusak, vonzóak, érzelmesek, hogy valami módon a néző is azonosulhasson azzal az élménnyel, ami Istvánnak megvan a kábelekkel. Valószínű, hogy a csomagoló drót, a bekötési felirat ezt nehezíti, a formák összevisszasága pedig esztétikailag problémás. Azért javasoltam Istvánnak, hogy az első 3 leckével foglalkozzunk, mert jó lenne, ha abban az irányban mozdulna el, hogy ezt az esztétikai, formai szigort elsajátíthassa. Nem mondok mást, mint saját világából példát: az autó ha gondos tervezés gyümölcse, akkor logikusan van összerakva és akár még az utas számára nem látható dolgok is rendben, tehát esztétikai formában jelennek meg. A kábel így csak kábel, amit kivettem a fiókból, de a néző nem kap semmiféle többletet, sem az által hogy ezekből a formákból valamit a néző számára meglepőt vagy újszerűt állítsunk össze, sem abban, hogy közelebb jusson érzelmileg a kábelhez. Nem a tárgyiasság a megoldás, hiszen tárgyiasan akárki láthat ilyet a barkácsboltban, itt a lényeg az lenne, hogy a tárgyak elhelyezésével, megvilágításával és kompozíciójával új dolog jöjjön létre. (hegyi)

Az a helyzet, hogy én ezt a képet mintha már láttam volna valahol, de nem is ez a kérdés, hanem az, hogy miért és hogyan kerülnek ezek a tárgyak így össze, hogy mi abban a logika, hogy a hallal összerakom közösbe a poharat? Miért nem lehetett a poharat otthagyni a terítőn? Ha azt otthagyod, és töltesz bele egy kis vörösbort, akkor a vörösbor és ez a halfej és szelet nyersen izgalmas helyzetet hozna, lenne benne egy furcsa irány, ami egy furcsa lakoma, egy enyhén horrortörténet felé vivő izgalmas helyzetet hozhatna. Ez az egyik meglátásom, hogy én nem tettem volna a poharamat bele ide, mert ez olyan, mintha jönnének a vendégek, és előbb toppantak be, és jaj, gyorsan vigyük el innen az asztalról mindent, mert már ülnének le, és ne lássák, hogy még csak most tartok a halászlénél a fejnél. Nekem ez az érzésem így, hogy ez ilyen rendrakásos helyzet. Van még egy dolog: szépek ezek a fények, szép játékot hoznak, de mindenképpen jó lenne valamilyen derítést alkalmazni. Azt hiányolom, hogy a képnek a jobb oldalából nincsen visszaverve fény, ettől a halfejnek az a felülete, ami érdekes, izgalmas lenne, az sötétben marad, és ott elindul egy olyan árnyékforma, ami most nincs kiegyensúlyozva. Ettől most egy kicsit fáradt lesz az egész. Tessék ezt átgondolni, hogy mit jelent ez. A színrend megint kérdés, de ezt el tudom fogadni, hogy ebben a kékes-zöldes színben van tartva. Lehet, hogy én az ünnepre vittem volna a hangsúlyt, a vörösekre, az aranyokra, narancsokra, nyilvánvaló, hogy ezzel azt is elérem, hogy még szörnyetegebbé válik a halszelet, de ha már kitettem ide ezeket a nyers halakat, akkor tessék ezt fölvállalni, nem kell megijedni tőle. Biztos lesznek olyanok, akik ezen szörnyülködni fognak, hogy „jaj, de milyen gusztustalan, ezt én így nem akarom”, de szerintem ezt gyönyörűen be lehetne rendezni egy olyan csendéletté, ahol ezek a halszeletek a meghökkentés erejével, de ott vannak. A pohár borral, akár ezzel az aranytányérral, szép fényekkel ezt meg lehet táncoltatni, és utána ehhez még hozzá lehet tenni egy csokor lestyánt, vagy fokhagymát szárastól, vagy valami olyan dolgokkal körbe lehet ezt venni, hogy az egész elmozdulhat egy Arcimboldo-féle világ felé, vagy akár Rousseau felé, akkor az egésznek meglenne a szürrealitása. Szóval az irány nagyon jó, tetszik, de kellene ezzel még dolgozni. Visszaadom ezt most ismétlésre, tessék még ezen elgondolkodni, hogy mit tetszik ebből kihozni, kihámozni magának. Jó lenne, ha a saját melódat nagyobb időráfordítással és egy kis önkínzással elvinnéd ebbe az irányba, megérné, mert a gondolatfölvetés tetszik. Ismétlés. (hegyi)

Ez inkább egy hangulatfotó nekem, mintsem csendélet lenne. A csendélet számomra egy rendezett környezeti hátteret feltételez, és itt inkább a kuszaság az, ami uralkodik. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehetne külső helyszínen készíteni csendéletet, de ahhoz az alapokat, azokat a formákat, amik itt most megjelennek, rendezni kell. Túl sok a levélszár, túl sok a zaj ezen a képen most. Itt van ez a narancshéj, ez nagyjából oké, talán egy kicsit én mozdítottam volna ezen is, de mit keres a narancshéj az őszi avarban? Nálunk ez egy téli gyümölcs, de ez már annyira nem jellemzően hozza a telet. Ha ezt megnézi egy déli országból jövő ember, akkor az furcsállja, hogy ez most hogyan került ide. Az a javaslatom Eszternek, hogy nézze meg a csendélet leiratot, és klasszikus csendéletet rendezzen, elsősorban asztalon összerakva, ahogy ezt már néhány elemzésben mondtam: narancs, alma, körte, gyümölcsök, és ebből összerakni valamit. Ha ez megvan, és ezzel biztonsággal tudunk dolgozni, akkor lehet a továbbiakról beszélni. Azért segítene ez, mert a kompozíciós gyakorlatoknak az egyik legjobb formája a csendélet. (hegyi)

Gime, hogy ez nem csendélet, abban teljesen biztos vagyok, abban is, hogy maga az, amit megfigyeltél, izgalmas lehet, de ebben a formában primer. Most hogy a köldökszőrödet fotóztad-e le, vagy ha visszafelé megpróbálom elolvasni, akkor ez tényleg egy akvárium, én bemondásra mindent elhiszek, talán ott valami mintha még úszkálna is a háttérben, de azt engedd meg, hogy erre azt mondjam, hogy ez egy érdekes formai játék, de nem teljesen értem, hogy miért lett lefényképezve. Azért nem értem, mert rendetlenség van. Lehet azt mondani, hogy ezt én így találtam, jó, értem, mi sem vagyunk egy nagyon rendes család, például a hangfalon elég masszív mennyiségű porcica van felgyűlve, akkor most ezt is lefényképezhetem, mert milyen szépen örvénylik a hangfal szövetén. Ha az nem képvisel esztétikailag érthető és érvényes formát, akkor nem működik. Itt most nem érzem a rendező elvet. (hegyi)

Nagyon örülök, boldoggá tesz az, hogy Tamás kitartóan küzd a csendélet kategóriával, és küldi az újabbnál újabb megoldásokat. Nagyon érdekes az, hogy milyen tárgyi világot hoz létre. Csatoltam egy verziót erről a képről, azt próbálom itt megmutatni, hogy mi a problémám a tónusrenddel. Itt most harcba indul a korsó a levéllel, és nyilvánvaló, hogy a korsó győz. Sokkal határozottabb forma, jobban tudjuk kötni élményekhez, ez a fekete és fehér ezzel a nagyon határozott megoldással mindent visz, mindent ural. Miközben pontosan azt a finomságot rántja le, ami az ereje lenne ennek a képnek enélkül a korsó nélkül. Lehet elkezdeni azzal is játszani, hogy mi van akkor, ha kevesebb tárgyat használok, és ez a kevés tárgy egymáshoz képest kialakíthat egy struktúrát, egy viszonyrendszert, egy fontossági sorrendet. Tamás nem könnyíti meg a saját dolgát, jelen pillanatban a falevelekkel létrehozott kompozíció nem a legegyszerűbb forma. Az én dilim a csendéletnél az, hogy először próbáljuk meg a teljesen hagyományos csendéletet. Tamásnak is azt mondom, hogy az fog segíteni, ha először fekete-fehérben, aztán színesben elkezdünk dolgozni szőlővel, körtével, almával. Én azért próbálom ezt még mindig mondani, és kerepelni erről itt nektek, mert a formák kapcsolódása nem mindegy, például a háttérben lévő termés ágai gyönyörűek, ez gyönyörű ritmus, mint a kottán a hangjegyek, de az előtérbe bekerültek ezek a levelek, és ez összekuszálja az egészet. Olyan hatása van az egésznek, mintha valami baleset történt volna, és aztán ide belerobban ez a férfias forma a korsóval, hogy „de hát én is itt vagyok”. Hangulatában, ha ehhez zenét kellene elképzelnem, akkor Carl Orff Carmina Burana-ja jut eszembe erről a képről, mint zenei hangulat. Most azért adok Tamásnak erre három csillagot, nem azért, mert ez a kép jó, mert nincs kész, hanem azért, mert én nagyon is szeretném őt arra sarkallni, hogy dolgozzon ezzel a formai játékkal, ne adja föl a csendéletet. Tessék csinálni! Én nagyon becsülöm azt, hogy Tamás ezzel szorgosan dolgozik, úgyhogy tovább, tovább, tovább! Kicsit próbáljunk meg visszalépni a kezdetekhez, tehát narancs, körte, alma, szőlő, kiskocka, nagykocka, stb. Próbáljuk meg ezt, mert neked nehezebb ezekkel a levélformákkal mit kezdeni, hogy hogyan lehet ebből kihozni valami jót, miközben a tónusrend csodálatos, nagyon szép íve van ennek a tónusrendnek, csak üvölt az a korsó. (hegyi)
értékelés:

Úgy el volt ott árvulva ez a kis kaktusz.

Oldy, én nem tudom, hogy a kőműves tehet róla, vagy az, hogy nem álltál teljesen párhuzamosan a falhoz, de valamiért ez az egész nekem nem tűnik vízszintesnek, miközben az alján olyan, mintha az lenne, és mégse. Lehet, hogy ez a fényviszony miatt van, hogy ebbe a vakablakba úgy világít a fény, hogy torzítja ezt az egészet, nem tudom megmondani. Ez nekem még nem csendélet. Szépek a fények, izgalmas lehet ez a helyzet, ha ez valamilyen olyan helyen van, amit meg tudsz látogatni máskor is, akkor itt be lehet rendezni csendéletet, de ez a szegény, műanyagcserépbe rakott kis kaktusz önmagában még nagyon egyedül van. Valamilyen viszonyrendszert ki kell alakítani ahhoz, hogy ez jól működjön. Esetleg, ha ez egy lényegesen drámaibb világítási helyzetben van, akkor már el tudnám képzelni azt, hogy ez meséljen arról, hogy fogságban hogyan nevelődik egy kaktusz, de ez így még nekem nem nagyon áll össze ettől a nagyon vidám színtől az a kis verem, amiben ő benne van. Ismétlés. (hegyi)