9. Csendélet

Verától láttunk már egy hasonló megoldást, egy ilyen króm tükröző felületen, ami talán valami sterilizáló berendezés volt, amiben ő maga mint alkotó jelent meg, most pedig ezt a tükröződést arra használja az alkotó, hogy egy viszonylag nyugodt kompozíció, tehát látunk egy teáskancsót, egy kis kiöntőt, egy poharat, egy kenyereskosarat, benne egy zsemlével, egy tányér részét és valamit az asztalból is, tehát a kompozíció viszonylag nyugodtnak mondható, és ezen a tükröződés az, ami megbolondítja, ami izgalmassá teszi, hogy a tükröződésben látjuk ennek az egésznek egy másik vetületét, egy sokkal dinamikusabb táncát. Szerintem ez a meglátás, ez a kettősség nagyon jó, ennek egy fajtája a tükör anamorfózis, amikor a rajzolt, vagy festett felület egy általában fémhenger palástjára vetülve adja ki az eredeti, torzításmentes képet - ilyet talán már Leonardo is használt, később sok festőt, grafikust megihletett. Tehát, hogy ez a meglátás nagyon izgalmas, ugyanakkor ez nem negligálja azt a szabályt, hogy az elsődleges kompozícióra figyelni kell, tehát ha az asztal szélén a feketébe kifutó rész le lenne vágva, ha ez a belógó tányér itt a bal alsó részen határozottabb lenne vagy nem lenne itt, ha ez a kis szószos pohár nem ilyen csökevényesen lenne benne, akkor még erősebb lenne ez az ellentét. (szőke)
értékelés:

Azt nem állítanám, hogy nem készítek többet, de mostanra kicsit elegem lett a csendéletfotózásból. Kicsit nagyobban itt.

Azt írja Feri, hogy kezd elege lenni a csendéletfotózásból. Kedves Feri. Dolgoztunk mi itt együtt a táborban csendéletekkel, amelyek hamarosan fel fognak kerülni az oldalra és a többiek is láthatják őket, én akkor ott próbáltam neked abban segíteni, hogy egy úton elindulj, erre te a következő képnél azt mondod, hogy kezd eleged lenni a csendéletekből. Hát szerintem picit korán adod fel a dolgot, és ezzel nem azt mondom, hogy most hetente három csendéletet be kell küldened, de én nem érzem azt, hogy elértél volna az út végére. Ennél a kompozíciónál nagyon érdekes az a játék, amit itt látunk, gondolom azt a hosszú expozíciós, fényfestős játékot látjuk megvalósítani, amit itt is gyakoroltunk, mégis, szerintem ezeknél a helyzeteknél, amikor a fényt kreatívan használjuk, tehát nem konkrét, fix megvilágítással dolgozunk, pl. főfény és derítés mellett, akkor mindig az a kérdés, hogy mivel mi állítjuk elő, mi mozgatjuk, használjuk a fényt, ezért a mi döntésünk az, hogy mit emelünk ki, és mit tartunk sötétben. Itt a kép közepénél nagyon erősen, majdnem fehérre égve, sziluettként jelennek meg a virágok, míg a szélén a virágok feketén, szinte bebukva a háttérbe látszanak, illetve alig látszanak. Már csak ha ezt a két részletet is vesszük, akkor is azt mondom, hogy nem eldöntött az, hogy most túlvilágítva sziluettekkel akarok dolgozni, vagy éppenséggel a túl sötéttel, mint egy low key helyzetet próbálok megmutatni. Így kissé esetleges, nem eléggé koncentrált, az a világíts, ami ha nem koncentrált, akkor értelmetlen is, merthát akkor miért nem egy lámpát használtam.
   És ez az egész onnan jön, amit a leirat is mond, hogy elfáradtam, abban, hogy feladatot csinálok, pontosan azt kellene elmosni, hogy feladat legyen, és visszatérni az élvezethez. Ezen a képen az látszik, hogy ez egy feladat, egy stúdium, a hervadt virágokból is az az üzenet jön át, hogy kínlódsz, küzdesz, mert valamit meg akarsz oldani, és elveszett belőle az élvezet. Abban a pillanatban, ahogy ezt újra megtalálod, és nem túl akarsz lenni egy feladaton egy lépcsőn, akkor megtalálod a csendéletet.
   Még egyet tennék hozzá, ez a váza, erről akkor is beszéltünk, hogy ez egy kicsi, borulékony váza, amibe próbáltunk belegyömöszölni ilyen hatalmas virágokat, ez ennél a képnél nagyon látszik, hogy arányaiban sem egy jó dolog, ezen is lehetne gondolkodni. A kezedben van egy kulcs, és a te döntésed az, hogy mikor nyitod ki vele az ajtót, én nem tudtam mást tenni, mint ezt a kulcsot a kezedbe adni. Mikor, hol, hogyan, mire használod majd, az a te dolgod; egyáltalán nem biztos, hogy csendéleteket kell vele csinálnod, a csendélet annyiból jó, hogy a száraz virágnak sokkal több türelme van, mint a Józsi bácsinak a szomszédból, tehát gyakorolni alkalmasabb a csendélet, mert nem fog orrbaverni, hogy tíz perce ott állsz és még egy kattintás sem történt. (szőke-hegyi)
értékelés:

Az első komolyan békés estéhez járt egy üveg bor, némi fény csillogása és a feketébe hajló éjszaka.

Én ezt a képet szeretem, és nagyon örülök, hogy a Marczingós László elkezdett olyasmit küldeni, amiben az ő érzékenysége megjelenik, az a fajta érzékenység, amit a férfilélekben nem biztos, hogy olyan könnyű megtalálni, és nagyon jó az, hogy nem akar bizonyítani a borral, az üveggel, nem akar árlistát hozni, hanem az egészben elkezdi azt a fílinget, azt az érzést hozni, ami benne megvan, és hála a jóistennek, hogy a László női lelkét is látod végre, hogy érez, hogy van romantikája, érzelmei. És itt, a pohárban a trükkös alkotót, a piros pulóveres alkotót, aki Dürer-félén, nagyon finoman, meghúzódva de ott a kézjegy, de az a varázslat benne van, amit oly sokszor kérünk, hogy a saját életetek, a saját belső történeteitek fogalmazzátok meg, és miközben ott vannak a mindennapi életben ismert kommunikációs kódok, itt valójában egy egyszerű kis képen keresztül egy teljesen más, közelebbi, és nagyon érzelmes útra térünk, mert az alkotó ezt a fényképet használta erre. És így az ő valódi énjét látjuk ebben a mesevilágban. Én egyvalamit tennék még hozzá, hogy a kép jobb oldala engedne még egy pici vágást, mert van egy kancsónk, egy poharunk, de van egy gyertyánk is, ami fontos, és ami a baloldalra került, és az egész kép dinamikáját erősítené az, ha ez a tömeg kimozdulna még a kép széle felé, és akkor nyerne nagyobb hangsúlyt a baloldalon lévő gyertya. Nekem pl. Andersen meséi jutnak erről eszembe, és ami itt is érdekes, hogy Andersen miért kezd el meséket írni ott, akkor, abban a társadalmi közegben, struktúrákban, tehát érdekes nagyon a kép meseisége, és van benne még valami keleties is. (szőke-hegyi)
értékelés:

Kelmefestéshez használt szerszámok a sarokban

Megmondom őszintén, egyszer már elemeztük ezt a képet, nem is röviden, de a technika ördöge miatt ez elveszett, így újra meg kell tennünk. Egy nagyon fontos dolog, hogy az elmúlt időszakban ha visszatekintünk és megnézzük az Anita eddigi munkáit, képeit a kezdeti szakasztól idáig, hogyan fejlődnek, alakulnak, akkor azt sejtem, hogy ez a kép egy nagyon fontos állomás, amihez az Anita itt elérkezett, és nagyon büszke vagyok arra, hogy az Anita ezt a munkát elkészítette, és el is küldte. Ugyanis nem nagyon tudok mást mondani, mint hogy ez a munka egy minden ízében-porcikájában átgondolt, élvezettel elkészített és jól megtalált képzőművészeti forma, amit ő beküldött. És nem azért fontos ez a kép, mert képzőművészetileg, festészetileg rendben van, ezek a kékek, okkeres-barnák és fojtott fátylas szürkék hihetetlen festőiséggel bírnak, plusz a formák is nagyon izgalmasan ritmizálnak, mint egy kis menüett – de nem is ezek a legfontosabbak, hanem az, hogy az Anita eddig munkálkodásában amelyet láttunk, követtünk itt, nagyon konzekvensen összeáll valami abból az emberből, aki a külvilág számára nehezebben megközelíthető, és ez a kép azért ennyire hatásos és könnyen befogadható üzenetként, mert az is érződik rajta, hogy az alkotó mindenfajta skrupulustól mentesen, élvezettel, sőt ÉLVEZETTEL készítette el ezt a munkát. Ez a kép egy érzéki kép. Tudom, látszólag egy festékesvödör, egy sokat használt seprű, egy másik rúd, egy régi kemence széle meg egy felmosófa látszik a képen festékfoltok, piszok, múlt – mégis a kamerán keresztüli kiválasztás, a fotós szeme, az a szem, ami az eszközön keresztül meglátja a világban a sűríthetőt, a versszerűt, az összefoglalót, az a szem itt nagyon jól döntött. És ez a kép igenis hordoz mindent, ami akár a nőiséggel, az ehhez kapcsolódó teremtő-befogadó rendszerrel és a hozzá kapcsolódó férfioldallal is jelen van. Ha megnézzük az Anita régebbi munkáit, és látjuk, hogy nagyon sokszor versszerű üzenetek érkeznek, ezek közérthető formában mondják el az Anita állapotát, az ahhoz vezető utat, az üzenetet; akkor a többihez képest itt nagyon kevés a verbális pótlás. Tulajdonképpen szokatlan az is, hogy Anita itt szárazon, csak egy egysoros üzenetet ad a képhez. Szerintem ez nem véletlen, hiszen olyan biztonsággal, nyugalommal van jelen ez a fotó, hogy Anita is érezte, hogy nem kell hozzá mankót készíteni. Nyilvánvalóan arra kell, hogy ösztökéljük itt, az estiskolán, hogy ezt a fajta bátorságot tartsa meg, sőt, ezután a kép után ez már kötelezi őt erre a fajta őszinteségre, elszántságra a munkáiban, merthogy kiderült, hogy az a vizuális nyelv, amit használ a fotóban és a képzőművészetben is, hiszen ezek a figurák, modellek képzőművészeti alkotások, szóval megtalálta ezt a nyelvet, és szerintem a további alkotásokat is ezen a szinten kell tartani, mert nem az adottságtól, a technikai tudástól, hanem az alkotási folyamathoz viszonyuló őszinteség a lényeges. Ez a kép az három disznó, és fogadd el Anita, hogy innentől kezdve ha tévesztesz, akkor kell, hogy határozottak legyünk veled, mert ez a kép bizonyítja, hogy képes vagy nagyon szép munkákra. És köszönöm szépen ezt a képet. (szőke)
értékelés:

A napraforgók ebben az időszakban nyilván a természetből is adódnak, sztárrá váltak az estiskolán, ez is egy napraforgós csendélet. Egy-két apróságot tennék hozzá, noha szeretem ezt a képet, de alapvetően ennek a képnek, a csendéletnek azok a szokványos gondolataink, hogy általában nyugalmat és harmóniát sugároznak. Ez a kép látszólag nyugalmas és harmonikus, de rendezettsége ellenére is, a bordó vagy ibolyakék, de tömött, erőteljes színű háttér a sötétbe átcsúszik és kiemeli a ebbe a virágos edénybe elhelyezett napraforgók formáit is – szóval ha mindezeket megnézzük, a napraforgók, a száraik, ez a kerámia edény vagy kancsó vagy váza, ezt az egészet csak egy tintaceruzával vagy grafitceruzával rárajzolnánk a monitorra, akkor egy hegyére állított háromszöget kapunk, aminek a stabil vízszintese a kép felső részén záródna. Magyarán olyan az egész, mint egy ék, ami belefúródik a képkeret talapzatába. A kép elsődleges vibrációját vagy furcsa bizonytalanságát – és ezt nem negatívan mondom - feszültségét ez a kompozíciós rend mozgatja titokban a háttérben, ez a kép attól nem nyugodt, hogy ez a háromszög folyamatosan borulni akar. Anélkül, hogy az ember kimondaná magának, állandóan rendezgetni akarja ezt a vázát, mert az az érzése, hogy a felső jobboldali napraforgó, ha véletlen kinyitják a műteremajtót, mert beszól valaki, hogy apa gyere, edd meg a bablevest, abban a pillanatban fel fog dőlni. Ugyanakkor ez már egy átszűrt állapotot jelez, az alkotó állapotát sejtésem szerint, hogy szerintem igenis bennevan egy létállapot a képben, az alkotó létezése, ami egyáltalán nem biztos, hogy most harmonikus vagy biztonságos. Számomra a kép nem nyugalmat, hanem egy bizonytalan feszültséget sugároz, mindenfajta szakmai trükkök ellenére, a meleg színek, a háttér nyugalmat sugalló sötétjei ellenére is, nekem ez a kép a feszültségről szól. Ez nem probléma, csak arról akartam beszélni, hogy hogyan jelennek meg egy képen keresztül a belső történéseink.
   Én is mondanám a magamét (szól közbe Hegyi) először is van egy nagyon fontos könyv, amit két év után megtaláltam, Johannes Itten, A színek művészete. Nekem volt valamelyik táborban egy mondatom, hogy ha tehetném, akkor egy évig nem engedném a fotósokat színesben fotózni. És engem most a Feri nem fog nagyon szeretni, mert én ezt a képet vissza fogom adni ismétlésre, és nem kap rá disznót, pedig ő biztosan azt hitte, hogy fog. Amit András elmondott, az egy nagyon fontos helyzet, de számomra nagy kérdés, hogy ez mennyire tudatos, és itt kapcsolódok a könyvhöz, amit említettem. Egyrészről ugye van egy nagyon erős háttérszínünk, meg egy nagyon erős színe a növénynek és a levélzetnek is. Ezekkel a színekkel dolgozik az alkotó, plusz a vázának a színével. Ez a váza színében és megvilágításában nemhogy konkurál, de agyonveri az egész történetet azzal, hogy erősebb és határozottabb, mint a növények.
   Ezzel én nem értek egyet - mondja Szőke.
   A másik része a dolognak - folytatja Hegyi - hogy van egy kompozíciós kérdés is, hogy a vázában van 8 darab virág, és ebből öt darab egy síkban található, a kép bal felső sarkától a jobb alsó sarkáig vezető vonalban. Ebből a csoportból mint két támaszték az alsó virág is megjelenik, és ennek kompozícióban ellentmondóan, ellenpontban lévő helyzetben, tehát a jobb felső sarokban helyezkedik el még egy virág. És ezek a virágok, mintha szégyellősek lennének, nem nagyon néz egyik sem a szemünkbe.
   Nem a virágok a szégyellősek, hanem a Feri! - így szól Szőke.
   Hegyi: Tehát egyrészt vannak a színrendben lévő kérdések, hogy minek a hangsúlyát jelenítjük meg, másrészt meg van a formáknak egy ilyen része. Én arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a képnek a jobboldalán lévő virág és a háttér, levélrész, ott egy nagyon finom fény-árnyék játék kapcsolódik be, az a tónusrend, azok a fény-zónarendszerek ott nagyon finomak és érzékiek – és ennek a finom érzékiségnek mond ellent az az erős és harsány megfogalmazás, ami az öt, egyvonalban lévő virágfejnél jelentkezik, és a vázán az erős vetett árnyék, az egy nagyon kopogós, kemény helyzet. Itt is az előtér-háttér kérdésében is van egy problémám, hogy a háttér ugyanolyan élességgel szerepel, ugyanúgy látom a gyűrődéseket a vásznon, a textilpórusokat is akár, mint a virágnál az előtérben. Tehát nincs mélységélességgel koncentrálva ez a helyzet, kétdimenzióssá redukálódik a formai játék.
   Szőke veszi át a szót: Én kérném, hogy ezekről a kérdésekről beszélgessünk még, kérem a többieket is, mert nagyon fontos kérdések ezek, a csendéletről végre el tudunk kezdeni beszélgetni, és nekem az a javaslatom, hogy kettő disznót kap ez a kép, a Feri nagyon jól tudja, hogy nála a három disznó mit jelent, és ez a két disznó akkor jár, ha a Feri fogja ugyanezt a stúdióhelyszínt, ugyanezzel a háttérrel, és ha lehet még napraforgót szerezni, akkor ugyanezzel kezdjen el foglalkozni más-más megvilágításban, de ugyanezzel a sötét háttérrel, mozgassa, forgassa, de ugyanígy a fénnyel kezdjen el dolgozni, és harminc darab képet várok a pedellushoz a belső raktárba, és abból ki fogjuk választani azokat a lépcsőfokokat, hiszen ez egy stúdiómunka, ezt érlelni kell, ezzel dolgozni kell, és a Ferinek kell ezt megcsinálnia, hiába adunk szakmai tanácsokat, ha ez az ő belső munkája. És a leporelló, a kollekció alapján tudunk majd továbblépni. Ezt azért is kérem, mert nagyon fontos amit elindítottál, hogy tudjunk segíteni a többieknek is a csendélet kategória bizonytalanságaiban, mert nagyon nehéz szavakban megmutatni a fiatalabbaknak, hogy mitől fontos a csendélet. Köszönöm, hogy küzdesz ezzel az egésszel, és ha küldöd a kollekciót, akkor jár a két disznó. Nyugodtan legyél még bátrabb, vállald fel, hogy szerethető, hogy szereted a csendéletet, és nyugodtan lázadjál vele, és harcolj a csendélettel. (szőke-hegyi)
értékelés:

Nem csendéletet látunk, láthatunk, ha akarjuk, el lehet vinni abban az irányba, hogy ez egy csendélet, de nem. Ez egy portré.
Beszéljünk először is a kompozícióról. Látunk egy kalapácsot, egy szobortöredéket meg valami hátteret, ami talán épp ugyanaz a csomagolópapír, amit az előző képnél is láttunk. A kalapács nincs kapcsolatban magával a szoborral. A kalapács mint egy felkiáltójel, a szobor mint egy pont, de nem igazán látom a két tárgy közötti kapcsolatot. Andrásnak tetszik ez a fajta perspektivikus ábrázolás, én azt mondom, ha csak egy kicsit elfordul a kalapács, csak egy öt fokot, akkor már összeköthető lenne a tárggyal.
A másik kérdés az maga a kép üzenete, amivel kapcsolatban nem véletlenül szögeztem le, hogy ez egy portré, mégpedig Berecz István önarcképe és egy lelki helyzetről, egy küzdelemről, egy kérdésfelvetésre adott válaszról beszél a kép. Ha ez pedig így van, vissza kell utalnunk a kompozícióra: ha ez egy helyzetjelentés, lényegesen nagyobb teret hagynék, ahol ezek a manifesztumok megjelennek. A nagy üres térrel, a csönddel lehet ezt a drámát fokozni. Most nagyon szűkre van komponálva, itt most túl közel vagyunk, az orrunk elé van tolva ez a két tárgy, és ez a közelség zavar a dráma érzékelésében. (szőke)
értékelés: