9. Csendélet

Ahogy látom, van itt minden, mint karácsonykor, ahogy mondani szokták, és akkor is készült a kép. Ez az elemzőnek a kis humora akar lenni. Az a helyzet, Gábor, hogy olyan jól összeraktad ezt az egészet, összeszedted ezeket a gyümölcsöket, ez a tányér is jó, a világítás viszont nem. Az avokádó egészen bedöglik, miközben nagyon szép lenne a felülete, érdemes lett volna egy kicsit deríteni rajta alulról, miközben az összes többin túl sok a fény, nagyon tárgyiassá válik ettől az egész kép. Az is eszembe jutott, ahogy nézem a képet, hogy kevesebb több lenne. Van itt most fölsorolva citrom, lime, narancs, mandarin, grapefruit, avokádó, sőt, ahogy látom, itt még van egy másik növényke is, aminek a nevét nem nagyon tudom, de ez most nekem így sok. Ha kimetszek ebből részeket, akkor azok izgalmasak. Például a lime-citrom-narancs hármas, vagy a lime-grapefruit-avokádó hármas izgalmasak lennének, de együtt nekem sok. Én ezt most visszaadom ismétlésre azért, mert a világításnál is ez a helyzet, hogy vagy szétvilágítod az egészet, de akkor nem jó hozzá ez a fekete háttér, vagy ha ezzel a háttérrel dolgozol, akkor nagyon kevés fénnyel kell dolgozni, hogy derengő, titokzatos legyen az egész. A cica aranyos utalás Tímea macskájára, ez egy jó kapcsolódás, de most előbb foglalkozzunk a képpel, a viccet még hagyjuk. Én el tudnám felejteni ezt a cicát a képről, próbáljunk meg egyrészt döntést hozni, hogy ha egy szépen, erősen megvilágított képet akarunk használni, akkor a háttérrel kellene mást kezdenünk, vagy pedig egy titokzatosabb, érzékibb vonalat akarunk hozni, de akkor nagyon kevés fénnyel, nagyon puhán kell dolgozni, aztán a többit majd meglátjuk. Ismétlés. (hegyi)

Az ötlet jó, a helyszín is elfogadható. A világítós táborban Gábor ott volt, bár nem most volt ez a tábor, de érdemes végignézni a képeit, visszaemlékezni arra, hogy ott mit tanultunk: főfény, ellenfény, derítés, élfények, milyen világítási metódusok vannak. Gyönyörűek a főfények ezen az egész hóbelevancon, csak a derítés nem nagyon erős, ettől valahogy olyan féloldalasra sikeredett az egész, olyan, mintha amíg elkezdenénk beállítani ezt a csendéletet, még nem kapcsoljuk be a lámpákat. Érdemes lenne ezen elgondolkodni, Gábor, hogy nem minden úgy jó, ahogy találjuk. Nyilvánvaló, hogy ezzel valamit molyoltál, mert ezt a három diót csak odatette valaki, az jó ötlet, hogy odakerültek, a többi tárgy elhelyezésével is viszonylag egyetértek, bár nekem az alma bal szélen nagyon kiszorult. Lehet, hogy oda inkább egy körtét tettem volna, mert a két körte egymás mellett kevésbé jó. Azt is tanultuk már, hogy mindig a világosabb foltok azok, amik közelebb vannak az emberhez, itt most az alma a legszélén nagyon kiabál, és magára húzza a szememet. Ha azt letakarod, akkor egy sokkal nyugalmasabb képet kapsz, nem biztos, hogy kell az az alma, lehet, hogy a szőlőt hagytam volna elfolyni még jobban. Néha a kevesebb több. Ha az őszt akarod idehozni, akkor azzal még el lehetett volna játszani, hogy az asztalt elkezded levéllel takarni, akkor kevésbé határozott az az árnyék, amit ez a tál idevetít nekünk, akkor lehet, hogy ez egy jobb helyzetet teremt, mert kevésbé lesz a konstrukció a fő irány a talapzat résznél. A háttérrel viszonylag egyetértek, bár ott is talán kicsit sok a fény. Nem tudom, hogy ott milyen ágak vagy növények vannak, talán érdemes lett volna a fény útjába még betenni valamilyen ágakat, és azzal azt a fényjátékot tovább játszani, ami a kép fölső részénél létrejön. A bal oldal a kritikusabb, ott nagyon kilyukad az egész, mert ott túl világos. Ha azt az egész bal oldalt, ha a kezeddel elkezded letakarni, sokkal jobban élni kezd az egész: az almák is és a háttér is. Az irány jó, megadom rá a három csillagot azzal, hogy tessék ezt ismételni, ne akarjuk mindig azzal megúszni, hogy földobtunk ide valamit, és utána megyünk tovább. (hegyi)
értékelés:

Azért örülök ennek a képnek, mert végre István továbbmerészkedett, azt, amit az elmúlt hetek portréiban, megfigyeléseiben, önértékelésében és önmegmutatásában elért, azt most tudati szinten átalakítja a fejében, és utána, mint egy varázsló, beleteszi egy csendéletbe. Ez a kép körülbelül ugyanazt a gondosságot, irányt képvisel, mint amit képviseltek a legutóbbi portréi. Más világ, más virág, tehát mást igényel, és ezt nagyon jó, hogy nem ugyanabba a hangulatba próbáltad beletenni, mint amiben az önportréid vannak, ugyanakkor a megfigyelés, a könnyedség, az egésznek a lendülete és végiggondoltsága pont ugyanazzal az erővel benne van ebben a képben. Nagyon jók a tónusok, a színek, amiket megtaláltál, és kifejezetten örülök annak, hogy eljutottunk erre a végpontra ennél a képnél. Az a jó, hogy egy tükröződést használsz, és ez már többször szerepelt több ember képénél, ebben most az a zseniális, hogy a tükröződést eszközként használod, és nem végcélként. Ez a tükröződéses eszköz segít ahhoz, hogy olyan legyen az a tükörfelületre szórt virágszirom, mintha repülne, mintha kirobbant volna ebből a képből, mintha egy nagyon dinamikus mozgásnak a pillanatképe lenne. Ennek ezért van értelme, és tessék ezt még tovább boncolgatni, vinni magaddal, mert jó irány, és jó megfigyelés. Megvan a leckemegoldás, de ne jelentse ez azt, hogy megnyugszunk, és több csendéletet nem csinálunk, mert félünk tőle, és ez ki van pipálva. (hegyi)
értékelés:    

Egy jó kompozíciót kaptunk Tímeától, aminek az az ereje, hogy ahogy a virág fejnek a formája különbözik a virág szirmától, ezt tónusban is sikerült különválasztani, magyarán nagyon szép az a az árnyalati terjedelem, amivel Tímea ezt az egészet két fő csoportra választotta: az egyik, a világosabb és a női formákra ritmizáló virágfejek, a másik a sötétebb, dárdaszerű, nyílhegyszerű levelek és a virág szárainak a formája. Ráadásul ezek a fejek olyanok, mintha balettáncosok lennének, szóval ez egy jó ritmus. Én egy kicsit talán a négyzetes felé vittem volna el, ha már közelítünk ehhez, mégpedig azért, mert amennyire könnyed a kép fölső rétegeinek az eloszlása, annyira feszes nekem a kép alsó része. Ha azt a nagyjából egy ujjnyi réteget megkapjuk, akkor lent is megjelenik az a fajta nagyvonalúság, ami a fönti részre jellemző. A három csillag abszolút megvan. Tímea, köszönöm, hogy egy ilyen könnyednek tűnő, de mégis átgondolt képpel jelentkezel. Azt azért tegyük hozzá, hogy ha megfigyeljük a tónusokat, még így monitoron keresztül is nagyon szép, sejtelmes, és nagyon anyagszerű az, ami a virágszirmokkal létrejön. (hegyi)
értékelés:    

Lehetne ez Gábor csendélet, ha a tipródásod eredményeképpen annak fotózod. Így most inkább enteriőrbe hajlik, annak viszont túl elrajzolt. Ezt nem a környezet, nem a szitu, és nem is a gép fogja eldönteni, meg nem is a nézőnek kell, hanem neked. Te vagy a főnök. Ha enteriőr, akkor több konkrétum kell. Ha csendélet, akkor viszont például a jobb oldali belógó fél leveleket nem komponáljuk bele, hanem valami belső kohézió által érzelmi hangulatba szervezzük a tárgyakat. Ez szinte meg is volna, ha a képkivágást konkretizáltad volna a keresődben. A hangulat jó, szóval érdemes lenne azt hiszem a csendélettel még molyolnod, ráadásul ez az a terület, amihez nem kell nagy apparátus, megoldható bármikor amikor ihletet kapsz. Jó lenne folytatni. (hegyi)
értékelés:

János, a sztori jó, a kép viszont még zavaros. Jó a kiindulási alap. Fehér a fehérrel, kevés szín, egyszerű formák, és csak a fogkefe fejei a színesek igazából, ez hálás és érdekes irány lehet. Viszont ahogy találtad, az nem elég még. Rendezni kell. A csendélet szinte sose áll készen rendelkezésre, mindig igényel némi matatást. A polc jó, a pohár jó, a fogkefék jók. Az árnyékok se rosszak, bár a fényekkel lehetne még játszani. De ami zavaros, az a jobb oldal, amire kifut a kép, a csempe, meg valami fémes is van ott, szóval azzal kell valamit kezdeni. Nem kötelezően kell sterilizálni a képet, de így most az ott bizonytalan. Kérek ismétlést. (hegyi)

Meglepő, ahogy Sándor a világról gondolkodik, párhuzamos világokban él. Van egy, legkönnyebben matematikusnak nevezhető világa, a rációé, a geometriáé, a kiszámíthatóságé, a biztonságé. Van egy másik, ami a felfedezőé, az álmodóé, a keresőé, ahol minden lehet, ahol nincs szabály, ez a mesék világa. Van egy, ami a szakralitásé, a bölcsességé, a meditációé, ebben a világban lakik a humor, az irónia is. És minden képe ezekből áll össze, mintha ez a három vitázna, játszana, versenyezne, Sándor megelégedésére. Van egy pöttyös terítőm! Hallod? Van tányérom, körtém is! Gyere, játsszunk valamit! Oké, jövök, de látom, van neked tököd is, tökös vagy, hallod? Na, ti ketten szépen összeraktátok itt a matematikát, nem mondom, jó lett, vicces is, de én most ezt picit megbolondítom, elhúzogatom, torzítgatom, hogy igazán jó íze legyen a tökös körtének! És Sándor játszik, vidáman, vagy szomorkásan, de fáradhatatlanul. Na jó, a kép nem makulátlan, de ahogy látom, javítva lett a társak segítségével, úgyhogy Sándor, ez akkor is megvan, ha közben azt mondom, hogy picit sprőd még ez a csendélet, na de nem is ez a lényeg, ahogy egy baráti kvaterkázáshoz feltálalt ebédnél sem a tálalást fogom kritizálni. Tökéletes a szándék, jó a ritmus, megőrülünk a pöttyektől, ahogy kell. Várom a csendéletre a folytatásokat! (hegyi)
értékelés: