Egész alakos önportré

Egész alakos portré

Nagyon örülök annak, hogy Viki elkezdett ezzel a feladatsorral játszani, és elkezdte megoldani a házifeladatokat, már a harmadik képnél tartunk, igaz, a második hiányzik nekem a sorból, de remélem mihamarabb megkapjuk azt is. Érdekes megoldása ez az egész alakos portrénak, mert az egész alakból most is csak egy fejet kapunk, a többi egy ágytakarószerű valamivel be van bugyolálva, ettől van egy kicsi Aladdin-érzetem, hogy jön a Dzsinn, és kiszabadul ebből a pongyolából. Érdekes a megoldás. Amivel kevésbé tudok egyetérteni, az a technikai játék. Nem teljesen értem, hogy miért kellett a hátteret ennyire szétroncsolni, szóval ott van valami vacakolás. Ahogy látom, ez egy külső térben elkészített felvétel, a nap nagyon erősen tűz Viki szemébe, ezért nagyon erősen kell hunyorogjon, így a szemét nem is nagyon látjuk, és nagyon karakteresek lesznek az árnyékok által az arc vonalai. Nem mondom, hogy nagyon kegyes ez a világítás. Mivel ez egy külső térben készült, gondolom minden vicek-vacak lehetett a háttérben, és ezt meszelte ki Viki, vagy aki neki ebben technikailag segített, de ez nem lett annyira sikeres, elég foltos. Másrészt azt sem értem, hogy miért a fehér a fehérrel akar megjelenni, miközben az arc színes. Olyan érzésem van a kép láttán, mintha Viki fejét belemontíroztuk volna egy ilyen fehér helyzetbe. Különböző weboldalakon lehet ilyen vicceket látni, hogy valami híres embernek a fejébe bele lehet aplikálni a sajátunkat, és akkor mi, mint az a híres ember jelenünk meg. Most is ez az érzés jön le, mert a fej annyira különválik a testtől, ami nagyon idegen. Az egy másik kérdés, hogy mint egész alakos portré mit akar üzenni Viki azzal, hogy a testéből semmit nem mutat meg. Szó lehet itt az elfogadásról, sok minden másról. Miközben az ötlet maga nem rossz, de a kivitelezéssel vannak problémáim, én el tudnám képzelni egy gyönyörű zöld mezőben leülve, és akkor nem kell vacakolni ezzel a háttérrel. Miért kell ennyire elidegeníteni a környezetet, miért nem szerepel a képen? Nem értem a magyarázatát. Ha utólagos technikai manipuláció, akkor azt tessék rendesen megcsinálni, akkor körbe kell rajzolni, kivenni ezt a hátteret, de nem nagyon látom értelmét, hogy miért kell úgy csinálni, mintha nem lenne. Én jobban örülnék egy olyan Viki portrénak, ami kevésbé csinált. Ismétlés. (hegyi)

mindenütt szeretek lenni

Az alak kétségtelenül egész.

Nagyon személyes az a vallomás, amit kapunk Sándortól a címben, és nagyon jók azok az élethelyzetek, amiket mutat. Az első kép kompozíciója, az a dinamika, ami létrejön, ez a konstruktivista meglátás nagyon tetszik. Izgalmasak azok a térjátékok, amiket észrevett, és az, hogy döntötte ezt az egészet, a döntés is tökéletesen egyben van, egy olyan egyensúlyi helyzet, ami ritkán ennyire egyértelmű és kézenfekvő, hogy ennek így kellett létrejönnie. Egy kis pluszt tudnék elképzelni: ha a kép előterében, a fa padlón, azon a részen, ameddig a toldás van, addig terjedőleg el tudna helyezkedni az egyik kutyád, az még izgalmasabb lenne. Talán annyi kellene még ide tömegben, hogy visszabillentse azt a flekket, ami a nyitott ajtó a kertnek a másik része felé. Ez egy izgalmas játék lenne, mert a belső világgal, a fő alakkal, és a kutyával létrejöhetne egy olyan hármas, ami mozgatná a szemet. De a kép nagyon tetszik. A második kép egy személyes üzenet. A Bravo újságokban voltak olyan sorozatok, amikor legurítottak egy színes hátteret, és valaki zenész, vagy bohókás fiatal kapott egy önkioldót - hogy ő maga nyomta meg a gombot a valóságban, vagy csak kellék volt, számomra sose derült ki - , és fölugrottak a levegőbe, és készült egy expozíció, és látható volt ez az expozíciós zsinór. Ezt juttatta eszembe az, hogy az exponáló zsinór most a kezedben van. Maga a képi megoldás Salvador Dalit juttatja eszembe, nála láttam egy olyan technikát, hogy egy króm hengert tett egy asztalra, és azon jelent meg a valós ábrázolás, és azon a vásznon, amire ezt rátette, egy absztraktnak felfogható forma jött létre. Nyilvánvaló ez az objektív torzításából is adódik, de a személyes üzeneten kívül folyamatosan azt nézem a kutyán és Sándoron kívül, hogy ott a háttérben az az épület, meg a táj mennyire festői abban a fényben, amiben most van. Nagyon szépek a fények, nagyon plasztikus az egész, tetszik a kép. Utána van a harmadik kép, ami felteszi az i-re a pontot, és, mint üzenet, a címet alátámasztja. Megkapunk egy olyan enteriőrt, ami, mint zsánerfotó is működhet, mert ugye látunk fotókat az asztalon, látunk festményeket a falon, a cserépkályhán vannak edények, de már a modern kor, mint videokazetta és CD, ott van a kisasztalnál, és ebben, mint kompozíció, nagyjából az aranymetszés ponthoz elhelyezkedve, ott van az alkotó. Egyetlen egy, ami nekem ebben a képben egy kicsit billeg, az a perspektivikus torzítás. Ezek a széttartó vonalak, amik a plafonnal, a bőrkanapéval meg az asztallal létrejönnek, kivisznek engem ebből a kompozícióból, nem érzem azt, hogy Sándor valóban azt szeretné, hogy én oda bemenjek és szemlélhessem azt a helyzetet, amiben ő van. Egy fajta távolságtartást ad ennek az egésznek. Az a mimikri nagyon jó, ami létrejön a pizsamával, a székre vetett inggel, a háttérben a kályhán lévő szerelékkel, hogy keresnem kell első pillantásra, hogy hol is van Sándor, mert hasonló színtónusban vannak más elemek is a képen. Az üzenet erős, de ezt az erőt most ez a perspektivikus dolog csökkenti. A képsor tetszik, a leckére is jó megoldás, mert három olyan képet választott Sándor, ami most ebben a kérdésben, ellentétben az előző képhármasokkal, egységben van, és egymást építi, a cselekvő embert mutatja különböző, számára fontos szituációkban. (hegyi)
értékelés:

A betondzsungel felett

A tető kedves emlékeket ébreszt bennem mindig, egy barátommal szoktunk kijárni. Szerencsénkre, elolvasva a tűzvédelmi menekülési tervet, felfedeztük, hogy milyen egyszerű is kijutni :) Az állvány egy légelszívó kimeneti nyilását fedő fémlap volt. Gyönyörű a panoráma az egész lakótelepre, most mégis én vagyok a fotóalany.

Érdekes a három kép, és érdekes az, ami ebből számomra kirajzolódik, miközben ezt tökéletesen elfogadom, mint hármas lecke, és rendben van. Van egy srác, aki érzelmes, aki a szerelemről és szeretetről beszél, de közben vicces is, és érdekes hajbeállítással, hozzám nagyon közel álló módon, közli a külvilággal a maga kritikáját, és akkor ugyanezt a fiút látjuk a háztetőn ülve, szintén egy meditatívabb helyzetben van. Sok minden más is történhetett volna itt, azt látjuk: fölmászhattunk volna a létrán, játszhattunk volna a vascsővel, bármilyen más gesztust is hozhattunk volna, mégis egy meditatív gesztust mutat nekünk az alkotó. Még egy dolog fontos: nem mutatja a szemét, valamiért fontos neki, hogy szemüvegben van fönt. Ez egy szerep, egy vagány fiú szerepe, de a vagányfiúság, amit a szemüveg hoz, meg ez a morc megjelenés, a rövid haj, és hogy a tetőn vagyok, mert vagány vagyok, ez magával a pózzal mond ellent. Azzal a nyugalommal, ahogy a két kéz egymáshoz illesztődik, ahogy ebben a kicsit gubbasztó pózban lógatja a lábát, ebben van egy nagyon szerethető odafigyelés. Egy nagyon érdekes kettősség alakul így ki: vagány gyerek, aki érzelmes. Ez egy nagyon jó irány, úgyhogy Milán, én azt mondom, hogy ezt ne hagyd abba, ebbe az irányba menj tovább, mert itt sztereotípiákat tudsz megdönteni. Az emberekben élnek ilyen sztereotípiák, hogy „persze, mert a hülye huligán fölment a tetőre, aztán nem tudom fogni a tévén a kettes adót, mert eltekerte az antennámat”. A képi jeleket illetően, nem biztos, hogy ez a tetőrészlet optimális, mint portré háttér. Lehet, hogy valami olyat kellett volna megnézni, hogy a háttérben tényleg megvalósulhasson az a látvány, hogy innen milyen gyönyörű a panoráma. Az adhatna ennek még egy plusz lökést, de én még véletlenül se akarom, hogy úgy gondold, hogy megint felzavarlak a tetőre, aztán ott még a végén valami baj ér téged, csak csínján és módjával ezzel a tetőn való mászkálással, meg hogy itt kísérletezünk, mert ha nagyon belefeledkezik az ember, akkor ez egy balesetveszélyes hely is lehet. De nem ártana, ha ezt meg tudnád oldani úgy, hogy a háttérben az valósuljon meg, amit egyébként a leiratban elmondasz. Javaslat, tudom, öregemberes duma lesz, hogy mindig legyen veled valaki, aki odafigyel arra, hogy mi történik, azért, mert ha az ember belefeledkezik a fotózásba, és keresi a legjobb pózt, történhetnek érdekes dolgok, legyen valaki ott, aki segít, aki sameszkodik, aki helyetted beül egy pózba, és te addig megnézed a beállítást, addig ki tudod találni, hogy az jó lesz-e neked. Olyan valaki kell, aki nem befolyásol téged a kép elkészítésénél, sem azzal, hogy megmondja, hogy mit csinálj, sem azzal, hogy esetleg röhögtet akkor, amikor te éppen nem röhögni akarsz egy képen. Megvan a három csillag, mert maga az őszintesége, és ez a kettős játék teljesen rendben van. Megvan a leckemegoldás is. Ettől függetlenül várnék egy ismétlést. (hegyi)
értékelés:

Kutyafuttában ebéd

Ez a kép jellegzetes pillanata az életemnek. Munkámból adódóan sokat mászkálok, az egyéni fejlesztőterápiák mellett zűrös nebulókat látogatok az otthonukban, iskolájukban. Nagyon sok időm megy el buszra várva, ilyenkor vagy eszek, vagy olvasok. Most az előbbit teszem éppen.

Olyan ez az egész, mintha egy filmjelenet lenne, Mariann nagyon is filmes képekben és történetmesélésben gondolkodik, és ez jó. Nem csak attól olyan, hogy alul-fölül széles fekete csík látható, ahogy ezt szokták mondani régebben a tévében, hanem attól is, ahogy ez az egész a graffitival, a modellel, a kukával, a nénivel, aki vár az utcán megjelenik, olyan értékeket mutat a buszra váró nénitől a házfalig, ami nem a fotós történetmesélés eszköze általában. Azt is mondatnám, hogy szociografikus kép, miközben van egy huncutság is ebben az egészben, ahogy Mariann itt a kis szendvicsét majszolva ránk néz, és nagyon is tudatos, hogy a felirat és a buszmegálló bodegájával komponálta magát egybe. Ennek az önironikus közlésnek van itt igazán ereje, de mindezt keretbe foglalja, és történetbe helyezik azok a körülmények, amik még a képen láthatóak. Mindez miatt fogadható el a szépia, ez a filmes mesélés az, ami mindezt érvényesíti. Olvastam a hozzászólásokat, hogy erről készült színbindzsizett kép is, meg milyen lehet ez színesben. Ha ez színesben készül el, akkor az egész tényleg elmegy a szoció felé, és onnantól kezdve vagy nyerünk, és sikerül ezt a szociografikus hatást erőssé tenni, vagy átmegy emlékképbe, és akkor elbuktuk ezt a meccset. Itt ez így nem kérdés, köszönjük, várjuk a folytatást. (hegyi)
értékelés:

Personal Jesus

Your own...

Nem tudom, hogy a cím utalás akar-e lenni a Depeche Mode zenéjére, titkon remélem, hogy nem, mert nincs is igazán szükség rá. A kép, amit kapunk, tökéletesen kifejez egy helyzetet, azt, amiben Gergő most van: a keresést, a bizonytalanságot, azt a környezeti helyzetet, amiben mozog, abban a saját maga útjának a megtalálását, és azt a vágyat, hogy uralja az egész helyzetet. Ráadásul itt egy megtekintői helyzet van, a kamera ott van, így van egy pici ellentmondás, de ha nem lenne kamera, akkor nem készült volna el a fotó. Maga az a koncentráltság, az a szabadság, amit egy ilyen meditációs helyzet ad, az ábrázolással már önmagával egy olyan viszonyrendszerbe kerül, ami ad egy ironikus fűszerezést is ennek az egész helyzetnek. Talán annyi, ami számomra most kérdéses, hogy miért nem engedi Gergő nekünk azt az utat is meglátni, ahogy eljutott erre a helyre, ahol most van. Ez fizikai kérdés is, valahogy oda bemászott erre a deszka-helyre, valahogy oda eljutott, tehát ha mozdítunk a kamerán egy keveset, akkor lehet, hogy ezt meg is láthattuk volna, és akkor egyértelműbb lenne ez a közlés. Az is lehet egy érvényes megoldás, hogy azt mondjuk, hogy pont az az izgalmas Gergő számára, hogy egyszer csak ott van ebben a helyzetben, és sem az odavezető út, sem a továbbvezető út nem látható, de azért itt van utalás erre az útra, ezekből a deszkákból láthatunk valamennyit, ebből kifolyólag a döntés mégiscsak azt lehetett, hogy van út a lába alatt. Dilemmázom azon, és nem is biztos, hogy meg fogom tudni mondani a jó megoldást, hogy mi az érvényesebb. Az, ahogy ez a kép most megjelenik, ebben az öltözékben, amiben most Gergő van, és ebben jön létre ez a meditációs póz, vagy az lenne a jó, ha valamilyen jelmezt készített volna ehhez. Azért dilemmázom ezen, mert mind a kettő jó út, de mind a kettő máshova teszi a hangsúlyt. Ha személyes a közlésünk, és azt mondjuk, hogy ez itt a mi magán meditációnk, és a mi magán helyzetünk, akkor jó ez az öltözék, de akkor így szociografikusabb is lesz az egész ábrázolás. Ha találunk egy jelmezt ehhez, akár egy fehér nadrággal, fehér inggel, fehér lepedővel, valami olyannal, ami erősebben kiugrasztja ezt a figurát a háttérből, akkor illusztratívabb lesz a dolog, inkább elmegy a mese irányába, de a néző számára esztétikailag lehet, hogy többet mutat. Vívódik most bennem az esztétikai igény a személyes közléssel, és nem tudom megmondani, hogy melyik lenne a célravezetőbb, nem tudom megmondani, ha Gergő beöltözött volna ehhez a helyzethez, akkor vajon elveszítette volna-e azt a plusz erőt, ami neki segítséget nyújt, vagy erőt ad, mint szembesítés. Vannak olyan érzelmi helyzetek, amit el lehet játszani, vagy le lehet kapni úgymond véletlenszerűen, és nem mindig az utóbbi az, ami győz. Ilyen például a sírás. Ha valakit sírás közben lefényképezel, az nem biztos, hogy ugyanazt az erőt mutatja, mint ha eljátszatsz valakivel egy drámát, mert lehet, hogy több mindenre lehet odafigyelni, és pontosan az esztétikai helyénvalóság és stimmelés az, ami miatt lehet, hogy a nézőhöz erősebben jut el az üzenet. Nem véletlen az, hogy a színházban némely alternatív megközelítést leszámítva, van jelmez, és van díszlet. Ezek azok a pluszok, amik vizuálisan a nézőnek segítenek belehelyeződni a történetbe. Azt is el kell tudni játszani, amikor valami keresetlen, magyarán, az olyan, mint én, ha olyan mint én, és valójában egy a közülünk való közül, akkor egyszer csak abból kifogy a szusz, és azt mondja az ember, hogy ez a srác ezen a képen én is lehetnék. Akkor elkezdi mérni magát ehhez a helyzethez, és lehet, hogy azt mondja, hogy én ebben a helyzetben másképp szerepeltem volna. Ha őt, saját magát hozza ki győztesnek, akkor onnantól kezdve olyan alá-fölérendeltség alakul ki a néző és az alkotó között, ami nem biztos, hogy pozitív irányba viszi az egész történetet. Nem tudom ezt most ennél jobban elmondani, és most mondok egy olyat, amin lehet, hogy meg fog ütközni Gergő is, és az is, aki olvassa ezt az elemzést: lehet, hogy ez a kép izgalmas lenne aktban, és máris ezt az egész dilemmát megoldja. Ugyanis az emberi test a maga esendőségével hordozza azt a szociografikus megközelítést, ami fontos ahhoz, hogy a személyes üzenet nekünk is segítsen, ugyanakkor, mint esztétikai forma, közelebb áll, és elvonatkoztatottabb a kiindulóponthoz, mint bármilyen ruha. Ha utcai ruhában vagyok, akkor az a baj, hogy lehúz az utcaiság, ha felveszem a szerzetesek vörös ruháját, akkor az a baj, mert akkor miért csinálok úgy, mintha én az lennék, aki, és akkor azzal lehet, hogy nevetségessé válok, és lehet, hogy ezt a kérdést megoldja egy akt. Megvan a három csillag, megvan a leckemegoldás is, ez a kép is közel tökéletes. Ha úgy érzed, hogy ezt nem tudod tovább pörgetni, akkor én ennek is örülök, és köszönöm, de lehet, hogy egy próbát megérne. Nem csak azért, mert esztétikailag ütős lenne, hanem azért, mert neked is segítene. (hegyi)
értékelés:

Asszimiláció

Munkába menet készült (Szigetszentmiklós-Budapest közvetlen járat).

Olyan ez a kép, mintha egy mese akarna lenni, Alice Csodaországba biciklizik, és mindjárt eltűnik a fák között, aztán bottal üthetjük a nyomát, de nincs pontosan megfogalmazva ez a helyzet. Én értem azt, hogy ez Szigetszentmiklós-Budapest közvetlen járat, és biciklivel megyünk, de nem vagyok abban biztos, hogy ez volt az a pontja az utazásnak, ahol a háttér, a táj ezt a meseiséget kellő erővel tudja mutatni. Az előtérben látunk egy kitaposott utat, aztán van valami kő a fűcsomók között, nyitva is van hagyva a kép jobb oldala, látjuk a vizet, ami lehet illusztrációja ennek a dolognak. El kell döntenem, hogy fontos számomra az, hogy ez a kerékpározás a Duna mellett történik, vagy sem, ha igen, akkor egy olyan öblöt kell keresnem, ahol ez jól megmutatható, ha az erdei helyzet a fontos számomra, akkor azzal foglalkozzak, a kettő együtt ritka helyzet, hogy jól meg tudjon mutatkozni egy képen. Ha nincs eldöntve a fontossági sorrend az alkotóban, akkor nincs eldöntve a képen, és akkor a néző se tud helyette dönteni. A másik az, hogy ezek akkor válnak többé, mint emlékkép, ha ezekre a helyzetekre készülünk. Valószínűsítem, hogy nem egyszer, és nem csak akkor mentél te ott kerékpárral ezen az úton, tehát ha ez egy bejárt út, és bejárt helyzet, akkor erre mint sztori is rá kell készülni, és akkor azt mondom, hogy van egy szereplője ennek a képnek. Ez te vagy magad, de mégis úgy kell tudnod ezt végiggondolni, hogy mi az, ami ebben számodra izgalmas lehet, mint képi megoldás. Mondjuk fölöltözöl báliruhaszerűen, és akkor Hamupipőke, vagy Piroska megy az erdőben, vagy azt mondod, hogy sportember vagy, és akkor erre az irányra kell rátenni még egy lapáttal, vagy kiskosztümben kerékpározol, és ennek a humorát hozod. Mindezt mondom úgy, hogy én abszolút elfogadom, hogy te ebben a nagyon szép színű alsóban, és fekete felsőben jársz munkába, de ebből még többet ki lehet hozni. Rákészülsz, viszed a kis táskában az utcai ruhádat, egyébként a szerephez illő ruhában végigkerékpározol, be kell vállalni azt, hogy bolondnak fognak nézni az úton, és a munkahelyen átöltözöl, hogy a munkatársaknak ne kelljen sokat magyarázkodni, de mégis végigcsináltál valamilyen olyan projektet, amivel utána úgy tudsz előállni, hogy hosszú távon érvényes képet tudtál készíteni. Én ebbe az irányba mennék. Maga ez a beállítás is, gondold el, hogy ha egy nagy lila kalapban lennél, mint egy majálisról leugrott látogató Szinyei Mersétől mennyire másképpen hatna, milyen izgalmas lenne. Ha azt mondod, hogy hozzád nem áll közel ez a fajta mímes beállítás, akkor viszont azt a közvetlen, keresetlen őszinteséget várom, amit az önportrédon láttunk, amit éjszaka készítettél. Mind a két irány érvényes, a döntés az ismétlésnél a tiéd. (hegyi)

I feel a good

Ezt a leckét másodszorra csinálom meg. Az előző képemhez hasonlóan ugyanazon a tetőn készült, ám másik helyszínén. Nap mint nap felmegyek, csak hogy egy picit gondolkodjak. Ilyenkor mohát rugdosok. Így sikerült megörökíteni ennek az egyik pillanatát.

Igen, itt van az a dolog, ahol Alexandra megtalálta azt, hogy mire gondoltam én akkor, amikor az előző képét elemeztem. Abszolút működik a történet, még akkor is, ha picit szűkre lett ez komponálva, de még ez se igazán zavar. Nagyon határozott a gesztus, nagyon illik a környezethez, a ruházathoz, a szereplőhöz. Olyan élmény, amit nem biztos, hogy könnyű ezt megfogalmazni, annak ellenére, hogy egy nagyon egyszerű élményről beszélünk. Az is jót tesz, hogy életlen az egész, és teljesen máshova fókuszál, vagyis nem nagyon találjuk a fókuszt. Az egésznek a rajzosságával, és ezzel az elmosódottsággal hoz egy olyan plusz közlési csatornát, ami hozzájárul ehhez az egész helyzethez, a megfigyelő helyzetéhez, ahonnan mi nézzük ezt a lányt, mintha kifigyelnénk az ő örömét, a titokzatosságot erősíti. Én ennek nagyon örülök, és a hármas lecke megvan, ezt egy jó megoldásnak tartom, tehát megvan az osztályba sorolás is. Azt kérném Alexandrától, hogy küldjön képeket, dolgozzunk, mutassa a többi munkáját, és akár ezekre a leckékre is küldhet még. Ez egy jó irány, tehát bár teljesítetted az első osztályt, de várnám, hogy ezt még folytasd. (hegyi)
értékelés:

Városlakó

Rímelni látszik Mariann képére, de a kép április 10-én készült.

A képhez tartozik egy leirat is, és ez nekem Jung-ot juttatja eszembe, és a szinkronicitás fogalmát, de ez a fajta együttállás megfejthető, hiszen a városi létnek nagyon is jellemző tünete az, hogy az ember azokban a kis természetmorzsákban próbálja megtalálni a maga nyugalmát, kikapcsolódását, amik rendelkezésére állnak: parkok, közterek bokrai, fái. Nem véletlen az, hogy ezek a képek beküldésre kerülnek az Estiskolára, még azt is mondhatnám, hogy a Vágy kategóriába is simán megállná a helyét ez a kép. Ha ezt egy vidéken élő ember nézi meg, akkor azt mondja, hogy Gábor bolond, belefekszik a kutyatejbe. Mi itt örülünk neki, hogy milyen szép sárga, és milyen gazdagon díszíti a kép alsó régióját, mint egy pointillista festmény, de ez különben egy gyomnövény, vidéken irtják, és kigyomlálják. Ha magát a képet, mint üzenetet értelmezem, akkor egyrészt jó megoldás a hármas leckére, mert Gábor személyiségéhez nagyon is passzol az a metódus, ahogy ezt a feladatot megoldja. Tessék megfigyelni a kis rövidnadrágot, a fehér vádlikat, a kis kapucnis pulóvert, és a cselekvő embert, aki éppen fényképez. Nyilvánvaló, hogy ehhez minimum kettő fényképezőgép kellett, ha csak nem valami bonyolult tükörrendszerrel oldotta meg Gábor azt, hogy ő maga lefényképezésre kerüljön ez által az egy gép által. Tehát ez is egy Gerlei féle trükk, és a személyiségrajzot is jól dekódolhatjuk. Azt, hogy Gábor nem törődik a veszteségekkel, azzal, hogy füves lesz a pólója, vagy azzal, hogy a Róna utcában járókelő emberek mit gondolnak róla, ez egy performansz is. Én örülök annak, hogy lassan-lassan Gábor felszabadul a saját énképének fogságából, és én arra tudnám őt biztatni, hogy a többiek példájából meríthet erőt abban, vagy akár a saját rádióműsoraiból, hogy bizony-bizony megmutassa magát nekünk. Lehet, hogy ez az énkép más belső képet mutat, mint ami a külső megnyilvánulási formája, és ez mindenkinél okoz diszkomfort érzetet, hogy például én magamat belül 20-25 kilóval soványabbnak látom, mint amilyen vagyok, és ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni, idegen néha számomra is az, amit látok, de szembe kell néznünk, el kell fogadnunk, mert az örökös kerülése ezeknek a szembenézéseknek biztos, hogy hosszú távon nem jó. Egyetlen dolgot mondanék a képről kompozícióban: talán, ha Gábor egy kicsit előrébb jön, ha a mostani nézetből a kép bal oldala felé elmozdul, akkor a kép jobb oldalából egy-másfél centinyi rész vágható lenne az autó mögött, és akkor még feszesebb lehetne ez a kompozíció. De ez is tökéletesen érthető üzenet, nagyon rendben van, köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:

A jelenlét bizonytalansága 2

Tamás, ez egy három csillagos kép. Az egészben van egy olyan filmszerű megközelítés, ami a történetmesélés szempontjából fontos nekem. Ott van egy olyan történet, amit ki-ki maga továbbgondolhat a saját életét illetően, hogy milyen párhuzamot talál, hogy most egy találkozón volt Tamás, ahonnan kijött, és ennek az izgatottságát és feszültségét mutatja, vagy egy belső helyzet abban a belső térben, amiből kimenekült. Mindenképpen van egy ilyen drámai vonala is ennek az üzenetnek, és kompozícióban is nagyon erős. Nem csak ez a halszem optikához közelítő nagy látószögű ábrázolás az, ami ezt összerántja, hanem a foltok, a tömegelhelyezés. Tessék megnézni azt a sötétzöld tömeget, amit ezek a növények létrehoznak, tessék megfigyelni az ablakok fényeit. Itt van egy leirat a képen, hogy „az az átkozott kék ég”, de ez a kék ég ha nincsen, akkor a kép lényegesen kevésbé működik, mert az a kék ég az, ami dinamikát ad ennek az egész helyzetnek. Afelé tudunk kiszakadni ebből a történetből, az mindenképpen egy olyan irány, ami ennek jót tesz. Végre létrejött egy olyan felirat, amit én vállalhatónak tartok. Tamás nem először ír bele a képbe, ez a metódus számomra sokkal közelebb visz a kézíráshoz. Ha elmentek a Balla 80 kiállításra, és megnézitek a képeket, akkor látni fogjátok, hogy más alkotó is él ezzel az eszközzel, azzal az alkotói szabadsággal, hogy akár verseket írjon a képére, mert miért ne tehetné meg. Ha az szerves egységet tud képezni a képpel, akkor ez rendben van. De hát ennek van egy formai kritériuma is, ez nem működik tipografikus megoldással, hogy kiválasztok a windows-ban egy betűtípust, és majd azzal szépen ráírom, netán még szivárványszínű betűket is komponálok hozzá. Az nem járható út. Ez a járható út, hogy olyan betűt választok, ami a kézírásomat mutatja. Ennek nagyon örülök, hogy ezt megtalálta Tamás, mert ez már működőképes verzió. Neki még segítségére van az is, hogy a korlát keretezi ezt az egészet, tehát formailag is egy jó helyet talált ennek az üzenetnek. Én a felkiáltójelet lehagytam volna, ennyit hozzáteszek. (hegyi)
értékelés:

önfényezés

Az önfényezés csúnya dolog, kivéve, ha ehhez hasonlóan, vagy inkább még jobban műveljük.

Nehezen békülök ki a két képből álló sorozattal, mert akkor azt mondom, hogy valamelyik jó, valamelyik nem. Itt mind a kettő másról szól, és a maga módján mind a kettőben vannak izgalmas dolgok, de a bizonytalanságot növeli a kettő kép. Ha képsor, akkor a három az, ami már indokolt, és abban el lehet gondolkodni, hogy miért az a három. Ráadásul most e kettő között semmilyen összefüggés nincs, mondom ezt úgy, hogy az teljesen egyértelmű számomra is, hogy ugyanott és ugyanazzal a technikával készült a két kép, de egyébként mondanivalójában, gondolatiságában semmilyen összefüggés nincs. Ezek tanulmányok, és izgalmas az, hogy ezeket elkezdte Gime csinálni. Jó lenne, ha most ő erre nagyobb energiát fektetne, ugyanis a fényfestés, az, hogy egy lámpával, vagy bármilyen fénykeltő eszközzel fénycsíkokat hozunk létre, hosszút exponálunk, ez egy komplex feladat, egy komplex problémamegoldás. Ennek az útnak ő az elején van, és akkor tud továbblépni, ha ezeket a problémákat, ami most egy problémahalmaz, elemekre tudja bontani, és mindegyik elemmel külön elkezd tudni foglalkozni. Ebben tudja megtalálni egyrészt az esztétikát, azt a formai megoldást, ami esztétikai megoldást is nyújt, és mindemellett megtalálni azt is, ami üzenetként a képen létre tud jönni, és amivel a saját belső érzelmi világát tükröztetni tudja a képen. Miről is beszélek? Mind a két képen az egyik jellemvonás a fényfestések, ez a szembetűnő. A fényfestésnél maga az eszköz is fontos, hogy mivel történik a festés. Ez olyan, mintha fognánk egy ecsetet, és belemártanánk valamilyen színű festékbe, és azzal elkezdenénk maszatolni. Az egy döntés kérdése, hogy engem mi izgat, hogy ezeknél a fénycsóváknál az úgymond telibe festett ügyek tetszenek, hogy ezek világítanak, mint a neon, és nincs rajta az ecset struktúrája, vagy pedig az izgat, hogy ezek a fénynyomok hogyan jönnek létre, és kevésbé erős fénnyel dolgozva hagyom, hogy ezek a fénycsíkok is tónusjátékot hozzanak létre. Festészetben is vannak olyan technikák, hogy az ecsetkezelés fölfedezhető, avagy az egészen modern fotografikus ábrázolásnál szinte eltagadják azt, hogy ez ecsettel készült, mintha festékszóróval lenne festve, annyira homogén felületet hoznak létre. Mind a kettő érvényes, döntés kérdése. Ezeken a képeken mind a kettő felfedezhető, kérdés az, hogy melyik az, amit Gime saját magához közelebb állónak érez, mert azt az utat kellene elkezdeni jobban körbejárni. Szubjektív vélemény: engem, mint nézőt kevésbé taszít, ha egy képbe belerajzolnak, az, hogy ha ez úgy tud létrejönni, hogy megmaradjon valami struktúrája ennek a fénynek, ne legyen ennyire elidegenítő, jobban higgyem azt, hogy ott történt valami tünemény. Így most nekem lebukik maga az eszköz, a technika. A fényfestés egy technikai játék, miközben nagyon nem ez a lényege, hanem az a líra, amivel többletinformációt tudunk a képre rárajzolni. Ez egy festői megközelítés, Gime, ennek az alapja a festészet, tessék ebben az irányban keresgélni. Ha elkezdesz ebbe az irányba kutakodni, akkor a következő lépcsőre is megkapod a magyarázatot: az élesség, mélységélesség témaköre, és az utómunkáé. Ezek a képek ledobják magukról a túlélesítést, itt megint az jön létre, amiről már beszéltem neked, hogy bizony-bizony azzal az utómunkával, amivel te dolgozol, akár bevallod, akár nem, de történik utóélesítés. Hogy ezt fényképezőgéped vagy a szoftvered csinálja, vagy a konvertálásnál jön létre, nem tudom, de tessék megnézni azokat a fűszálakat vagy gallyakat, amik a fűben vannak, tökéletesen látszik rajtuk ez a technikai probléma. Azért nevezem ezt problémának, mert a digitális technika sajnos létrehoz egy elidegenítően túlélesített formát, és ez ellen kellene dolgozni, hitelesebb lenne. A másik terület az a többszörös expozíció területe. Itt megint ez a kérdés, hogy mi az, ami a fő motívum, mi a mellékmotívum, és ezeknek az arányát kell beállítani. Itt most látunk egy portrét, és látunk egész alakos képeket is egyszerre a képen, ezeknek az arányával is dolgozni kell. Nem akarok erről most sokkal többet mondani, megadom erre a három csillagot, mert örülök annak, hogy más irányt kezdesz el, és ebben bátorítani szeretnélek, hogy ezzel dolgozz, de sokkal nagyobb elmélyültséget igényel, ezt nem lehet elkapkodni. Összefoglalva az egészet: próbálj meg lassítani, próbálj meg egy kicsit befele fordulni, azokat az izgága, kapkodó dolgokat, amik az egész nappali létedre jellemzőek, próbáld egy kicsit félretenni, amikor saját magaddal dolgozol. Megvan ez neked, én tudom, csak régóta nem használod. Próbálj meg egy kicsit visszatérni a meditatívabb Gimesihez, és ezek az ajtók ki fognak neked nyílni. (hegyi)
értékelés:

Svejci majális

Nagyon jó formát talált Rozi ehhez az egész hármas lecke megoldáshoz. A kirándulás közben megfáradt asszony nekiesik a rét oldalának, és pihen egyet. Elképzelem, ahogy összeszedi az energiáját, leporolja a szoknyáját, és megy tovább. Ennek az egésznek a szürrealitását az tudta volna fokozni, ha nem teszed a fejed alá a kezedet, és nem teszed keresztbe a lábad, hanem ténylegesen egy olyan formát mutatsz, ami ezt a hanyatt esést erősíti, mert a táj maga ezt jól hozza, az egészben van valami ironikus, vicces. Ezt a viccességet kellene még erősebbre fokozni majd. A megoldást jónak tartom, megvan a három csillag, és a lecke is. Annyit még hozzátennék, hogy tudom, hogy az ilyen kirándulások nem mindig optimális időben zajlanak, nyilvánvaló, ha az ember külföldön van, akkor nem biztos, hogy teljesen saját maga rendelkezik az idejével, hogy azt mondhassa a vendéglátóinak, hogy gyerekek, ide menjünk vissza akkor is, amikor süt a nap, mert nekem a képhez az kellene. Ugyanis ha egy felhősebb időben, de napsütésben fotózunk, akkor ezen a mezőn a felhők a nap fényét érdekesen átszűrnék, és foltokat tudnának létrehozni. Ez hiányzik erről a képről, ahogy az ég is most ilyen fehéres-szürke valamivé redukálódik, ott az nekem nincs teljesen befejezve, ezt csak mondom a jövőre nézvést. Hajrá Rozi, mindjárt megvan az első osztály! (hegyi)
értékelés:

A könyv: nagyítóüveg

„A könyv: nagyítóüveg. Az olvasók általuk önmaguk olvasóivá válnak.” Hát íme az én egész alakos képem. A fotelemben vagyok, imádok ott olvasgatni... :) (És így a 3. képem alkalmával, már azt is kiderült rólam, hogy szemüveges vagyok... de csak alkalmi.)

Lapozgatom a két képedet: az előző portrét és ezt. Őrület, hogy ez ugyanazt a szereplőt ábrázolja. Egészen elképesztő, hogy mennyire megváltozik az ember akkor, ha más cselekvéssorba kezd. Az, hogy olvasás, és nyugodtan elvagyok, és beletemetkezem ebbe a könyvbe, nagyon jellemző gesztusokat hoz. Ez nem csak a szemüvegre igaz, hanem a hajra, amit a fül mögé tettél, az öltözékre, az egész sokkal visszafogottabb, befele forduló helyzet. Ez egy nagyon izgalmas dolog, én tökéletesen egyetértek vele. Egyetlen dolgot változtattam volna: nem tudom, hogy az a gyertya a gyertyatartójában valóban elegendő fényt ad-e neked este. Ha pedig ott van, akkor meg kellene gyújtani, de hát nappal minek meggyújtani. Tehát nekem az ott kérdéses, abban nem vagyok biztos, hogy az ott most így jó. Ott lehet hagyni valami világító eszközt, hogy az én kis kuckómat mutassam, hogy én itt szoktam olvasni, de ez most ebben a formában idegen. Olyan, mintha ott elkezdődne egy másik mese, nem is tudok odakoncentrálni egészen arra, amit látok. Ha az ott nem lenne, akkor tökéletesen rendben lenne a kép. Három csillag ettől függetlenül megvan, de várnám azt, hogy kapjak még rólad képeket az első három leckére, főleg erre. (hegyi)
értékelés:

Cogito ergo sum - Gondolkodom tehát vagyok

A kép egy hirtelen ötlet volt. Egy régi műhely tetején készült háttérben egy víztorony lábai láthatók. Elég megihlető helyen voltam.

A városi létnek vannak olyan formái, amikor az ember olyan helyeken is talál élet-nyomokat, ahol nem várja. Ez benne a szép. Nekem a városi fotózásban is ez az izgalmas, amikor olyan épület-nyomokat fedezünk fel olyan helyeken, ahol tulajdonképpen a civilizáció, vagy az azt kiszolgáló rendszer már meg kellett volna, hogy semmisítse. És mégis az ember birtokba vesz ilyen helyeket, mint gyárkémények, tetők, és itt is egy ilyesmit látunk. Az üzenethez a helyszín megválasztása abszolút jó. Amivel problémám van, az, hogy kicsit szépelgésnek érzem azt a beállítást, ami kapunk. Ha az első két üzenetedet nézem, akkor ahhoz képest ez bátortalanabb dolog. Ha saját magamat akarom ábrázolni egy ilyen helyzetben, és a saját viszonyomat a városi környezethez, ehhez a lepusztult, indusztriális helyzethez, akkor azt mondom, hogy tessék valamit azokkal a vascsonkokkal kezdeni. Az, hogy leülök, felhúzom a lábam, és átkarolom a térdem, ez önmagában bárhol máshol is megvalósítható lenne, ezért ledobja magáról a háttér ezt a pózt, az egész megfigyelői helyzetet. Azt is el tudom képzelni, hogy Alexandra egyik kedvenc helyéről van szó, mert ide nem követi őt senki, és ide lehet a legjobban elbújni, meditálni. De biztos, hogy ebben a pózban, így meditálsz? Ha igen, akkor biztos, hogy közben kikacsintasz a kamerára? Ezek a kérdések vetődnek bennem föl. Ezért nem érzem azt, hogy ez a kép kész lenne. Visszaadom ismétlésre és átgondolásra, hogy hogyan lehetne azt ábrázolnod, hogy neked mi a közöd ehhez a helyhez. Nekem most ez olyan élmény, mint amikor divatbemutatót csinálnak, és azt mondja a divattervező, hogy én most ezt nem a kifutón fogom ezt megcsinálni, hanem az én kreációimat fölvonultatom a Moszkva téren. Akkor ezen a téren fognak ülni a modelljeim. Ez nagyon avantgard, meg kreatív, és biztos, hogy figyelemfelhívó, akkor főleg, ha valamilyen nexust ki tud alakítani ezen felül is. Az, hogy egy ilyen performance-t csinál az ember, az önmagában kevés, azzal a hellyel, a térrel valamilyen kommunikációt kell tudnom folytatni. Ezen a helyen el tudok képzelni egy aktot, mert annyira sivár. Nem biztos, hogy pont ebben a kompozícióban, de ami ebben a helyzetben jellemző, az nem a háttérben magasodó oszlopok, hanem azok a csonkok hol ülsz, és a mohadarabok. Ezekkel kell foglalkozni, és ezeknek a viszonyával. A háttér engem nem érdekel, nem izgat föl, sem a fasor, sem a víztoronylábak, de a műhely teteje igen. Azzal lehet valamit kezdeni. A saját élményanyagodat szeretném érezni, hogy mi közöd neked ehhez a műhelytetőhöz. Ezért adom vissza ismétlésre. (hegyi)

unalmas

Első pillanatra az ember azt gondolná, hogy ez egy magányos kép: a szereplőnk ül a nappaliban, este van, hazajött a munkából, nincs kedve tévét nézni, nincs kedve rádiót hallgatni, könyvet olvasni sem, hanem elgondolkodik azon, hogy tulajdonképpen lefekszik arra a kanapéra, amin otthagyta a vetetlen ágyat reggel, és másnap megint megy a robotba, a darálóba, és nem nagyon találja azt a stabilitási pontot, ami érzelmileg őt túl tudná lendíteni őt a mindennapok szürkeségén. Nagyjából ez jönne le első látásra. De ha jobban megfigyeljük, látunk ott két lábat, és ettől izgalmas az egész helyzet. Mindaz, ami ebből a történetből első látásra lejön, az megtelik egy személyes kommunikációs helyzettel. Az is érzékelhető, hogy ebben a kommunikációban mi a leosztás. Bár két ember van jelen, de mégis csak az egyikből kapjuk meg a teljes gesztust, a másik szereplő a pihenő állapotban a két lábfejével van első sorban jelen. Kérdés az, hogy az Unalmas, mint cím, mire vonatkozik, hogy ki un mit. Persze el lehet indulni arra, hogy a főszereplő unja már azt, amit az ágyban fekvő másik személy mond, aztán lehet ezt megfordítani is. Én azt mondom, hogy maga a helyzet az, ami jellemző: van egy konszolidált polgári lakás, láthatóan ez egy beszélgetési helyzet, és valószínű, hogy ez a beszélgetés sokszor lezajlott már, és mindig ugyanaz a vége, és nincs előrelépés. Ez megint egy naplóbejegyzés, várom a folytatást. (hegyi)
értékelés:

Pump up the volume!

Aki ügyes, megláthat.

Az van a leírásban, hogy „aki ügyes, megláthat”. Én több Gimesit is látok ezen a képen, és érdekes ez a fajta üzenet, mivelhogy a hármas leckére került beküldésre, én megpróbálom ezt így értelmezni. Az alkotó egy képre - mint szendvicsnegatív - sűrítette több életfázisát, láthatjuk Gimesit, mint szívtipró fotómodell, láthatjuk, mint lázadó fiatal (mondjuk egy kicsit nőies formában), és láthatjuk az út háromnegyedét, amikor a kis szatyrával igyekszik haza a piacról, és a kora délelőtti időben a nyugdíjasok életét fogja élni, miután hazaért. Tehát itt három Gimesi is föltűnik a képen: a fiatal srác, aki meditatív pózban reklámozza a pólót, a dacosan álló fiatal, aki, mint egy forradalmár, várja a fleshmobra érkező társakat, és a magányos nyugdíjas. Nem nagyon tudom, hogy mi lenne még, amit értelmeznem kellene, biztos van itt valami más üzenet is, valószínűleg ezekből a mozaikokból más is összerakható, ott látok még egy fél kezet, látok egy lakótelepi házat, valami kabátformát a képen, sőt, még egy hölgyet is látok, meg még cipőket. Nem tudom igazán értelmezni, hogy most András ezzel a három életperiódus ábrázolással, vagy ezzel a fajta asszociációs helyzettel mit is szeretett volna nekünk mondani, nem áll össze a kép. Komolyra fordítva a szót: egy zavaros helyzetet, bujkálást látunk. Ez is lehet üzenet, ha ezt akarta Gimesi közölni, hogy zavar van az erőtérben, akkor ezt sikerült, nem tudom, hogy ez volt-e a cél. És ha nem tudom, akkor valószínű más se tudja elsőre ezt levenni, vagyis ha a cél az, hogy a magam zavarodott, megfejtés előtt álló, útkereső helyzetét akarom bemutatni, akkor ezt kell rendbe állítani, vagyis a káoszt nem tudjuk káosszal ábrázolni, mert a káosz dekódolása nem a káosz értelmét adja, hanem szimplán a rendetlenséget, amivel esztétikai értelemben nem lehet azonosulnia a nézőnek. Jó lenne tehát tisztázni, mi az önvallomás célja, az, hogy zavarban vagyok, hogy keresem az utam - akkor ezt kell kompozícióval, fényekkel és formákkal mutatnom - vagy az, hogy ne mondjak magamról semmi konkrétat, no de akkor meg mire való az önportré, ha nem merjük felvállalni az aktuális lelki helyzetünket? Kérem Gime, hogy ezt tisztázzuk, a te érdekedben, ismétlés. (hegyi)