Egész alakos önportré

Új oldaláról ismerem meg Tamást, méghozzá a humoros oldaláról. Van ebben némi fanyarság, de jó ez, főleg a falon lévő kismalac képekkel, vagy nem tudom, hogy milyen állat lehet az, lehet, hogy kutya, mindenesetre elég jól adja az ívet. Tényleg elég vicces a megfogalmazás. Ez azért tetszik nekem, mert elég könnyed rajzolata ez a történetnek, nincsen túlgondolva. Ez a kommunikációs helyzet így elég vagány. Ez a fehér szemüveg, meg ez a bilikék kötény tényleg elég izgalmas, miközben egy marcona fejet látunk, és Tamás meg szorong. Úgyhogy jó ez, tetszik. 3 csillag megvan, és a leckemegoldás is. (hegyi)
értékelés:    

Zavarba hoztál ezzel a képpel, ugyanis a kólás üveget leszámítva az egész rendben van. A kólás üveg az, ami engem bosszant. Én értem, hogy az kellett a túléléshez, ahogy leírtad, bár, ha én beteg vagyok, akkor nem igazán kívánom a kólát, de hát más biztosan máshogy van ezzel. Ugyanakkor annyira borzasztóan nem odaillő forma, mű az egész, míg a gyógyszerek, a papírzsepi, minden megokolható és helyén van, ráadásul a kocka és henger formáival nagyon határozottan jót is tesz ennek az egésznek, de ez a kólás üveg... azt miért nem vetted ki? Nem adom vissza ismétlésre, mert félek, bár érdekes kérdés az, hogy ezt el tudod-e játszani, mindenesetre a dolog rendben van, tehát az üzenetét abszolút értem. Azt mondom, hogy ez a kép inkább egy fotóetűdnek lehetne a része. Önmagában megálló képként azért nem, mert nehezen tudom elképzelni azt a szituációt, amikor én ezt a falamra teszem, és nézegetem, hogy Ramóna épp beszélget a vízszerelővel. Ez egy kicsit vékony jég. Akkor működik, ha van ehhez egy olyan fotósorozat, ami az életemről szól. Érdekes kihívás lenne ezt egyébként megcsinálni. Ha van ehhez kedved, akkor én nagyon szívesen venném azt, hogy ”Fejezetek Ramóna életéből” címmel elinduljon egy ilyen sorozat, és akkor ez lehet abban egy kép. Úgyhogy a kólás üveg ne haragudj, de elvett egy csillagot, így ez egy 2 csillagos kép. Rád bízom a folytatást, egyébként tényleg érdekes lenne elkezdeni ezzel játszani. (hegyi)
értékelés:

Befelé haladunk egy sztoriban, az előző lány a Kill Bill-ből a menyasszony jól pofán rúgta a csávót, és akkor most megállt még egyszer az ajtónál, hogy kérsz-e még egyet, most már össze is zavarodott a kép. Viccelek, mert ez is egy izgalmas ötlet, úgy tűnik, ötletben nincs nálad hiány. Itt az a kérdés, hogy hogyan tudod majd igába fogni ezt az energiát, mert mintha az ötletek egy kicsit szétforgácsolnának. Én azt kérném, hogy egy kicsit egyszerűsítsünk, szeretnélek visszaterelni oda, hogy első három lecke, üzenetek, ne beszéljünk mellé, ezt az előző képnél is elmondtam, hogy meg akarod úszni ezt a leckét, úgyhogy tessék a nem megúszást most bevállalni, és korrektül megcsinálni az első három leckét. De legalább a másodikat és a harmadikat. Jó ez a lamellázás, nekem ez tetszik, kap is 3 csillagot, leckemegoldásnak viszont kérnék ismétlést. (hegyi)
értékelés:

Nagyon izgalmas a kép, azért, mert egy olyan pillanatot rögzít, amit általában mi saját magunkról nem látunk. Nem merül fel bennem az, hogy ezt a képet ne Viki készítette volna, ugyanakkor pontosan azt a hatást éri el, mintha valaki minket megfigyelne. Egy családi kiránduláson, ahol elfogyott a türelmünk, a lelkesedésünk, és akármennyire jól szervezett volt is az egész, és nagy örömmel fogtunk neki, de valamiért megkeseredett ez az egész, és olyan szomorúan, olyan csüggedten kivonulunk ebből. Szóval, maga az érzés is jól adaptált, és úgy gondolom, hogy a formai megoldás is rendben van. Érdekes az, hogy kicsúszik a modell ebből az egészből, de szerintem ez jó, sőt még kicsit ezt határozottabbra is lehetett volna venni, mert a helyzetből csúszunk ki, a ritmusból, abból az örömből, amit egy fél perccel előtte még meg volt, és csak egy rossz mondat kell ahhoz, hogy ez az egész felboruljon. Jó az üzenet, tetszik, és én bíztatnám Vikit, hogy kezdjen el ezzel az első három leckével újból valamit, mert szerintem van mondanivalója. (hegyi)
értékelés:

Nagyon örülök annak, hogy István újból elkezdett képet küldeni, és nagyon remélem, hogy ez nem csak egy pillanatnyi fellángolás. Annak külön örülök, hogy az önportrés leckékre kezdett el újból dolgozni, mert én azt gondolom, és erről beszélgettünk is, hogy ezek azok a leckék, amik a többi leckéknek a bázisai. Minden egyéb dolgot szerintem ebből lehet eredeztetni, mert ha az embernek megvan az önismereti stabilitása, akkor már kevésbé fog gondot okozni, ha egy modellt kell majd instruálni. Ami a képet illeti, óhatatlanul párhuzamot vonok a saját buddhás képemmel, ami tulajdonképpen pozitúrájában, vagy hatásában talán valami hasonlatos képet mutathat. Nem is akarnám ezzel a képpel ennél jobban összehasonlítani. Talán annyit hozzátennék, hogy a kettő csak formájában közelít egymáshoz, de a filozófiája más a két történetnek, miközben mind a kettő egy meditatív szituációból indul el. Ez a kép egy klasszikus meditációs helyzetet mutat, ami nevezhető fél lótuszülésszerű, vagy törökülésszerű pózból indul el. A kéztartás is jellegzetes, és tulajdonképpen a belső figyelem is működik, bár ugye itt most arról szól ez a történet, hogy szándék szerint felfelé szegett fejet látunk. Ezt a fejtartást, ha megpróbáljuk dekódolni, akkor mindenféleképpen valamilyen transzcendens, valamilyen felsőbb gondolatiság, vagy rezgés felé való kapcsolatkeresésről szól. Ugyanakkor azt tegyük hozzá, hogy ez némileg ellentmond annak, hogy a póz többi része frontális, és szembe megy a nézővel. Ez a belső ellentmondás, miközben a kép a nyugalomról szeretne beszélni, némi feszültséget mindenféleképpen hordoz. A másik kérdés a megvilágítás kérdése, mert kicsit kopogósra sikerültek a fények, miközben a térdnél, a sípcsontoknál, a combnál, a karoknál nagyon szép tónusokat kapunk. Fontosnak tartom a szembenézést önmagunkkal, az elfogadást. Ha valaki nem képes saját magát az adott élethelyzetben, szituációjába, formájában, testi képében elfogadni, és nem azt jelenti ez az elfogadás, hogy belenyugszunk abba, hogy semmi nem változtatható - de az elfogadás valahol szól a szeretetről, és az önmagunk szeretetéről, tehát, ha valaki erre nem képes, akkor számomra legalábbis nagyon kérdésessé válik, hogy a többiekkel, a külvilággal való kapcsolata mennyire lehet mély, vagy őszinte.
   Ennél a képnél, amit én látok, az arról szól, hogy István ebben a feladatban nagyon is jó úton jár, mert mivel ez egy akt, az fontos, hogy az emberi test aktban való ábrázolása óhatatlanul felemel, vagy megpróbál standardizálni, szépséget keresni, és ezzel a mi halandó földi testünk jócskán szembe tud menni. Bevallom férfiasan, az én szembenézésem is jelentős ebben a kérdésben, a saját testképemmel, ami nyilvánvaló, hogy teljesen más kérdés bentről kifelé nézve, mint szembesülni vele, hogy az évek elmúlnak felettünk. És ezt nagyon fontosnak tartom, hogy a szépséget, vagy a belső harmóniát nem csak a tökéletes testekben lehet megtalálni, sőt, azt gondolom, hogy egy tökéletes test ábrázolása rizikós, mert önmagában a tökéletesség - lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok -, üresség is. Ami tökéletes, az már nem fejleszthető tovább, abban már nincsen továbblépés, az már áll. És ez azért fontos, mert szerintem a testi ábrázolásoknak, az aktoknak is a legnagyobb szerepe abban van, hogy mozgás legyen benne, hogy dinamika legyen benne, hogy történet legyen benne, és ebben a képben ez megvan.
   Technikai megjegyzések jönnek: A megvilágításnál azt gondolom, hogy nagyon közel volt az a két lámpa, ahonnan ez a fény érkezett, amennyire lehet, ezeket érdemes távolabbra tenni, és ezzel azt is eléred, hogy a homlokodnál, az orrodnál, és a szemednél nem lesz ennyire kettévágva a fejed, mert ez egy kicsit most kétfelé szakad. A másik kérdés az, hogy el kell oda tudnunk jutni, hogy az anatómiával foglalkozzunk, amihez hozzátartozik, hogy az ember nem szépeleg, a testnek van egy formája. Ez egy hengeres forma, és ezt a hengeres formát érdemes a világítással jelen valóvá tenni. Egyszerűbben fogalmazva, a mellkasnál elkezd a dolog behorpadni, tehát, tulajdonképpen ott a feketék annyira bebuknak a hasnál, a mellkasnál, az alhasnál, hogy a formai, térbeliségi plasztikusság az, ami csorbát szenved. Miközben még egyszer mondom, nagyon szépek a fények nagyon sok és nagy részén ennek a képnek, de érdemes lett volna derítéssel ezen az ügyön még dolgozni, globálisan a modellre ráférne 1-2 fényértéknyi világosodás. Ha ezt a két fő fényt oldalról ráderíted a hasi részre, az épp csak annyit fog adni neked, hogy megmaradjon az egésznek a térélménye, szerintem, ez fontos lenne.
   Ami a továbblépési irányt jelenti, én azt gondolom, hogy ez egy jól megoldott feladat. A filozófiájával lehet, hogy egy kicsit vitatkoznék. Ha az ember felfelé néz, óhatatlan, hogy magát ahhoz a valamihez képest, amit ott fent keres, vagy megtalálni vél, saját magát kisebbnek ábrázolja. Tehát, ha ez a kérdés, hogy fent keresünk valamilyen kapaszkodót, akkor lehet, hogy van értelme annak, hogy a kamerát egy picit feljebb emeljük. Nem azt mondom, hogy onnan fényképezd le, ahová nézel, de hogy egy kicsit fentebbről kellene, az biztos. Ugyanezt a pózt lehet tartani, minden ugyanebben az állapotban, 10-15 fokkal akár feljebbről ábrázolva, megdöntve ezt az egészet, már az úgynevezett alávetettséget is ábrázoló pózból, vagy kamera helyzetből ez a történet szerintem érthetőbbé válna a nézők számára. Ez nem jelentené azt, hogy a kamerába kezdesz el nézni, mert a kettő között lenne a kamera. Tehát, én azt gondolom, hogy lehet, hogy ez segítség lenne, ha ezt a gondolatiságot akarod tartani. Azt azért tegyük hozzá, hogy a meditáció kevésbé tónusos izmokról szól, tehát érdemes lenne ezen is elgondolkodni, hogy ha ennyire mereven tartom a nyakamat, abban van azért némi agresszió. Az előre vetett állban, a dacosan előre tartott fejben van erő, de az nem biztos, hogy egyértelműen pozitív erő. Ezt is egy kicsit talán finomítani kéne. És akkor mondok még valamit: Ha ez a fajta világ, ez a jógás, meditációs világ fontos számodra, és ezt gyakorlod, akkor az is egy továbblépési irány lehet, hogy a számodra kedves helyzeteket, vagy azokat, amiket úgy érzel, hogy képileg jól megoldható, és lehet üzenete a néző számára, akkor azokat elkezded feldolgozni.
   Nagyon örülök annak, hogy ez a kép az oldalra érkezett. Egy dologról még nem beszéltünk, és ez nem elkerülhető, az oldalon felmerült már párszor, mint téma, ez pedig az akt, és azon belül is a férfi akt fogalma. Talán azt mondhatom, hogy abban a kultúrkörben, amiben mi élünk, abban ez még egy kicsit nehéz kérdés, és én nagyon örülök annak, ha ezeket a témákat, ezeket a határokat elkezdjük feszegetni, ugyanis terápiásan ez ráfér a nézőre is, és szerintem egyébként az alkotókra is, mert ha nincs bátorság, ha nincs szabadság az ábrázolásban, akkor az szerintem nagyon rá tudja nyomni a bélyegét az alkotói útra. És a befogadás szempontjából is, bizony-bizony, ezek az úttörőnek nevezhető gondolatok mindenféleképpen segítenek abban, hogy befogadóbbak, elfogadóbbak legyünk egymás iránt. 3 csillagos leckemegoldásnak gondolom én ezt a képet, köszönöm szépen! (hegyi)
értékelés:    

Nem erőltetted meg magad a címmel. Elolvastam a leiratot, és el kell, hogy szomorítsalak, mert ezt a leckét el fogom fogadni, de nem azért, mert jó. Ugyanis, mint fotográfia, több sebből vérzik. Egy csomó slendriánság van benne, belógó képelemek, kis fakerítés darab, gondolom, azt majd viszed ki a telekre, meg a polc, meg a redőny sem ér le teljesen, de hát így élünk mi, és ez abszolút vállalható, ugyanakkor nem nagyon értem azt, hogy miért van ez a vallatólámpa-hatás. A keresztbe font kéz abszolút az elutasítás jele, de ettől nem vagy túl szerethető, miközben találkoztunk élőben, és egy abszolút rendben lévő fickó vagy, mégis, valamiért egy olyan képet akarsz magadról mutatni, ami nem te vagy. Nem tudom, hogy ez miből adódik. Ott van valami a válladon, elhiszem, hogy ez valamilyen harci állat, de most olyan, mintha leesett volna a nagymama sapkája a fogasról, és ez megint a megvilágításnak köszönhető. Na most, elfogadom ezt egy leckemegoldásnak, de rögtön azt mondom, hogy kérek egy ismétlést, ugyanis most meg fogom neked világítani azt, hogy miért fontos ez. Azért, mert ha magadról ilyen képet készítesz, akkor mit várjon az ember, amikor másról fogsz portrét csinálni? Ha magadat ilyen szinten alányomod valamilyen elképzelésnek úgy, hogy nem vagy tekintettel arra, hogy szerethető maradj, akkor a portréid, az alanyaid hogy lesznek szerethetőek? Ez a lecke nem csak arról szól, hogy megmutatjuk magunkat a világnak, hanem egyrészt ez egy belső utazás, és a saját magunkkal való szembenézés leckéje is, egy önfelfedezés, de ezen kívül annak is a gyakorlása, hogy hogyan fogunk dolgozni másokkal. Megértelek, egy napon születtünk, de hidd el nekem, hogy meg kell tanulnunk szeretni magunkat. Úgyhogy kérem azt az ismétlést, köszönöm. És kapcsolj rá a tempóra, vedd úgy, hogy apa letiltott a fészbúkról. (hegyi)
értékelés:    

Elég sokat beszéltünk már a Látszótéren arról, hogy mi a helyzet a szelektív színezéssel. Egy picit történelmileg oda mennék vissza, hogy régen amíg nem volt színes fotográfia, addig a fekete-fehér kópiákat kézzel színezték, de ennek teljesen más szerepe volt. Más volt a hatása, és más élményt adott, ugyanis benne volt a kézműves technikának az ereje és esetlegességéből adódó egyedisége. Ennél a képnél azt kell, hogy mondjam, hogy attól, hogy a fő motívumot kiemeled, még nem fog erősebben megállni a lábán. Máshogy fogalmazva: szájbarágós. Azért, mert középre rendezted a modellt, tehát eben a centrális kompozícióban eleve ő az egyetlen felismerhető alak, ráadásul a formák is olyanok, amiből a személy jól kiemelkedhet, tehát nincs szükség arra, hogy még pluszban ráerősítsünk a történetre. De ha már elkezdesz ezzel dolgozni, akkor ezt tessék végigcsinálni, tehát, akkor tessék kiszínezni a képet, lehetőleg kézzel. Ahhoz, hogy ez a dolog működjön, szükség van arra, hogy ne elégedjünk meg azzal, amit a szoftver nyújt. Tessék végiggondolni ezt az egészet, és ennek értelmében küldeni erre a leckére egy ismétlést, mert én nem a színezés ellen vagyok, de az a technika, amivel ez elkészült, az nem tudja azt az erőt sugározni, amire szükség volna. Tehát a színezés abszolút használható, ugyanakkor a szelektív színezés nem az az alkotói szint, amivel szerintem foglalkozni kellene, nem egy kreatív művészi, vagy alkotói irány, hanem ez egy reklám irány. Ez az egyetlen terület, ahol ez elfogadható, bár az én személyes véleményem az, hogy ott sem működik. Ami a képet illeti, a meglátással tökéletesen egyet értek, tulajdonképpen a kompozíció is működik, bár azt nem nagyon értem, hogy miért ferde a horizont, vagy ha ferde, akkor miért nem határozottabb ez a döntés, ugyanakkor a kép működne, mint egy 3 csillagos leckemegoldás, de nem tudok mit kezdeni ezzel a színezése játékkal. Azért vagyok nehéz helyzetben, mert az első képeknél nem szoktunk túl szigorúak lenni, pontosan azért nem, mert egy útkeresésben vagyunk. Azt gondolom, hogy itt is meg kell adnunk azt az engedményt, hogy meglegyen a 3 csillagos leckemegoldás azzal a feltétellel, hogy készüljön erre a feladatra egy újabb megoldás is. (hegyi)
értékelés: