Elmúló idő

Drámai a kép. Gyerekkorunk meséje, nem tudom ezt hol találta Mariann, hogy ez katonai laktanya lehet, annak az óvodája, vagy micsoda, de a pusztulással az elmúlt 20 évünk pusztulását is hozza ez a kép. Nagyon sok minden párhuzam eszembe jut, az az értékválság is, ami abból jön létre, hogy kidobunk régi dolgokat, és nem jönnek helyére tartós újak, csak a pillanat, és ezek még mindig itt vannak. Ez nem azt jelenti, hogy ezek jók voltak, vagy ezek voltak az első osztályú dolgok, mert nyilvánvaló, lehet azt mondani, hogy Disney ezt jobban rajzolta volna meg, de mégis azt gondolom, hogy az érdekes, hogy ezek a fali festmények milyen sorsra jutottak, amik gyerekkorunknak olyan meghatározó élményei voltak, amikor ültünk a kis sámlin az óvodában. Nagyon jó leletmentés. Persze a helyzet adta azt, hogy hogyan lehet ezt megvilágítani, itt ezzel van egy kicsi problémám, lehet, hogy ezt nem ártana korrigálni. A leckemegoldás megvan, de Mariannak is azt mondom, hogy ettől még legyen olyan kedves, és ezt a leckét dolgozza tovább. (hegyi)
értékelés:    

"Olyan vagyok, mint mindenki: úgy látom a dolgokat, ahogy szeretném, hogy történjenek, nem úgy, ahogy valójában történnek."

Szép, lírai megközelítés, olyan, mintha egy régi képeslapot néznénk egy kirakatban, ahol összecsúsznak a rétegek, talán csak a kép bal oldalán álló virágzó fácska lóg most ki ebből a ritmusból. Hogy ez egymásra exponált kép, vagy valami tükröződés játék, nem tudom, de az biztos, hogy izgalmas irány. Annyit tennék hozzá, hogy nem ártana picit kifésülni ezt a dolgot annyiban, hogy olyan ritmizálást kéne találni, ahol vagy erősebb fő motívumok találkoznak a finomabb részletekkel, vagy ahol kevesebb a részlet és levegősebben maradnak a térdarabok. Azt gondolom, hogy érdemes lenne ezzel még foglalkoznod, ha lehet mondani, akkor most ne szaladj tovább, folytasd ezt a munkát. (hegyi)
értékelés:

Tiszalúcon 2007. nyarán elkészült Magyarország elsõ Trianon tere. A parkosított teret egy turulmadár-szobor uralja. A hat darab kõ az anyaországot és a szétszakított részeket jelképezi. A tér hátterében falfestmények láthatók: a történelmi Magyarország feldarabolása; az ún. egyesített középcímer, melynek pajzsát két angyal hordozza; Tiszalúc címere és a falu néhány jellemzõ részlete, valamint Illyés Gyula gondolata: Magyar az, akinek fáj Trianon. A háttérképek Kulcsár Gábor, a szobor Ekker Róbert munkája.

Gime, nem teszünk át leckét másik leckébe, de el kell mondjam, hogy nekem ez se a tiszteletről, se a búcsúzásról, se a gyászról nem szól. Ennek több oka van: egyrészt az a képi világ, amit itt létrehozott az, aki ezt a teret berendezte, az egy közhelygyűjtemény. Ezt nagyon nehéz fotós eszközökkel fölemelni, és érvényessé, időtállóvá tenni, nem is biztos, hogy lehet, hogy szükség van rá. Hiába a téma, nem minden emlékhely válik szakrális hellyé, és nem minden térplasztika szobor. Ha ezt a gondolatsort el tudjuk fogadni, akkor azt mondom, hogy jó az a meglátás, hogy mindezt ebben a nagyon kemény megvilágítási helyzetben ábrázoltad, mert még inkább tárgyiassá veszi ezt a figurát. Ráadásul azzal, hogy ilyen nagy mélységélességet használsz, és ennyire kétdimenziósra redukálod a térbeli helyzetet, csak a perspektíva az, ami a térbeliséget hordozza. Ettől van egy haditudósítói képeslapgyűjtemény jellege ennek az egésznek, ez nem rossz. Ami a ritmust illeti: az első és a második kép nekem nagyjából hasonló dologról beszél, én a második képet hagynám ki, mert ezen a kő túlságosan erős lett, az első képen a három kővel együtt a ritmus jól létrejön. Aztán, mint egy jó tudósító, végigveszed ezeket a formákat, és végigmegyünk a stációkon. Ebben a folklórban, ami itt megmutatkozik, az utolsó kép egészen giccsbe hajló képi világot mutat, és az a hatása, mint ezekben a kerti áruházakban megvásárolható műkő szökőkutaknak a kis hableánnyal, meg a kő kerti törpének, ahol még az öntéshibák is látszanak. Ez a kép ebben a kontrasztban és túlrajzoltságban jól zárja ezt a sorozatot, úgyhogy mint helyzet, nagyon érdekes, és nagyon jól ábrázol egy szituációt. Ami a leckebesorolást illeti, ez egy riport képsor, nem több, nem más, és nem is kell, hogy más legyen. Ezeknél a képeknél semmilyen szó nem esik sem a tiszteletről, sem a gyászról. Ez nem a te hibád, mint fotósé, mert a te meglátásod abszolút érvényes ehhez a gyűjteményhez, hanem a térrendezés olyan, hogy sok mindenre lehetőséget ad, de arra a folyamatra, ami egy gyászmunka, arra nem. Egy csillagot adok azért, mert a besorolással nem értek egyet, és ugye abban maradtunk, hogy ha ez nem stimmel, akkor az egy csillagot tud hozni. Egyébként, ha ez a 20-as leckébe kerül, akkor ez egy három csillagos képsor, azzal, hogy én a második képet kihagynám. (hegyi)
értékelés:

Gimének sikerült valami egészen érdekes dolgot létrehoznia ezekkel a képekkel tónusban. Az első kép még egy mai kép lehet, ott még érzem azt, hogy ez egy mai helyzet, nagyon érdekesek azok a felhőjátékok, amiket észrevett. Én a felhőjátékok határánál vágtam volna a képet, indokolatlannak tartom azt az egy centit a kép tetején. Ami igazán érdekes, az a második kép, ahol tényleg egy olyan képet látok, ami akár a 30-as években is készülhetett volna. Ezt mind a tónussal, a megvilágítással találta meg Gime, én ennek nagyon örülök, és függetlenül attól, hogy a fölső képnek a kompozíciójával nem teljesen értek egyet, az alsónál még hagyján, ott az épület tömege indokolhatja azt, hogy miért van ekkora tömeg a kép tetejénél. Ettől függetlenül én a három csillagot megadom Gimének, mert ez egy nagyon izgalmas megfigyelés, amit hozott, és nagyon izgalmas az, hogy ennyire egyszerűen, neutrálisan fogalmaz, örülök neki, köszönöm. (hegyi)
értékelés:

Szép ritmus, jó az ív, jó az, hogy visszacsillan a talapzatról is a gyertyafény, mert egy újabb ritmust kapcsol be. Szinte minden rendben van, én a képnek a jobb oldalából egy centit vágtam volna, kb. ugyanannyira a szélére kihúztam volna az egész ritmust, mint ahogy a másik szélén van. Ha ott ennyire kicentizted, hogy hova esnek a gyertyák, akkor ezt meg lehet csinálni a kép másik oldalánál is, sőt a kép aljánál is. Itt nem is az olló lenne az elsődleges megoldás, az már csak utólagos, hanem magánál a komponálásnál egy kicsit mozdítasz a kamerán, amennyit az élességnél enged, mert a kameráknak a közelpontja meghatározza azt, hogy mit lehet kihozni, de ennyit talán lehetne. Ha mást nem, akkor a kép jobb oldalából azt a centit lenyisszantanám. De a három csillag és a leckemegoldás megvan, egyszerű, mégis nagyon érzékeny kép. (hegyi)
értékelés:    

Szentendre. Azt hiszem, állami (önkormányzati) tulajdonban lévő épület.

Nagyon szép fénytani helyzetet találtál ehhez az épülethez, nagyon izgalmas az, ahogy ezt megfogtad. Ami nekem kérdéses, hogy jó szögből fényképezted-e ezt az épületet, ugyanis ha azt vesszük, hogy ez a fa egy személy, akkor a hóna alatt ki tudunk nagyon kukucskálni a kép bal oldalán, és ott nagyon kilyukad az ég. Ettől nem tudom, hogy hova koncentráljak, hogy föl akarjak menni a lépcsőn, és ott keressek valamilyen mesét, vagy ebben a zugban, ami létrejön az épületnél, vagy a fával foglalkozzak. Ha egy lépést odébb teszel, balra elmozdulsz egy lépést, akkor a teraszrészből kicsivel többet kapunk, és talán becsukódik az a tömeg, ami ott most kinyílt a kép bal oldalán. (hegyi)
értékelés:

"Soha, de soha nem veszítjük el szeretteinket (...). Ők velünk vannak, nem tűnnek el az életünkből. Csak nem egy szobában vagyunk velük." /Paulo Coelho/

Kevés, ennyire gondolatébresztő leckemegoldást kaptunk az utóbbi időben erre a leckére. Szeretném, ha ezen elgondolkodnánk, mint alkotók, hogy ez egy fontos dolog, hogy a kevesebb néha több. Azzal, hogy Bara beemelte a képbe ezt a szemüveget, és az életlenséggel játszik, ha megfigyeljük, az sem éles, ami a szemüveges világban létrejön, és ez nem baj, mert az emlék is mindig olyan, amit visszahív az ember, nem úgy emlékszik, bizonyos dolgok jobban felerősödnek, bizonyos dolgok háttérbe kerülnek, néhány szereplő elhomályosul, másnak a hiányát látjuk csak, és ez a kép erről beszél ebben a formában. Az, amit itt Bara nekünk mutat, egy nagyon érett üzenet. Kompozícióban annyit talán, hogy a kép tetejénél engem az ég kivisz ebből a helyzetből, de ez minimális, mert akár a keretezésnél a paszpartu megfelelő elhelyezésével lehet vágni. Ha nincs ott a tetejénél ez a rész, akkor még inkább koncentrált az, ahogy a képhatáron belül maradunk, és fókuszálunk erre a helyzetre. Bara, azért köszönöm ezt, mert a gyászmunka mindenkinek valami belső, nagyon intim ügy, talán intimebb, mint a portré, és hogy ki-ki hogy dolgozza föl az életében történt eseményeket, azt nagyon ritkán mutatjuk meg. Én nagyon örülök annak, hogy nem egy primer helyzetet mutatunk. Az is fontos, amikor az ember egy sírkővel szembesül, egy gyertyával vagy egy fénnyel, de most ennél az üzenetnél azt érzem, hogy Bara behívott minket az ő belső fájdalmába, és ez nagyon fontos. (hegyi)
értékelés: