Feladatmegoldás

Mariannak és Andrásnak
és mindenkinek aki szereti

Nagyon fontos, hogy ez nem fénykép, hanem grafika vagy festmény is akár, egy motívum sokszorozásából jön létre ez a geometriai játék, aminek nagy divatja volt egy időben, ez az op-art, a képen ez a kis piktogram-disznócska, amit a házifeladatokért lehet kapni, ez megsokszorozódik, és ebből logikusan következik, hogy bár nem tudom megszámolni őket, de nagyon sok házifeladatnak az eredményét látjuk itt, és ha ezt beszoroznánk, irdatlan mennyiségű kiskondást is láthatnánk, akár e kép folytatásaként is. Az op-artnak hazánkban is van egy nagyon híres képviselője, Victor Vasarely, azaz Vásárhelyi Győző, aki egy magyar származású festőművész, aki ezzel foglalkozott. Ennek a képnek van egy másik mechanizmusa, akkor ezek a vörösek, raszterek elkezdenek pulzálni, a mandalákat vagy fraktálokat említeném itt, vagy vannak olyan divatos játékok, ahol ha az ember egy ideig nézi az ember ezeket a képeket, és eléletleníti a fókuszát, akkor egy idő után észreveszi a térhatású képet, (nekem soha nem sikerült, mondja Hegyi) mondjuk egy arc vagy egy hal vagy valamilyen forma létrejön. Itt nem biztos, hogy ezt kellene keresni, de a vibrációt azt lehet érezni. Szintén a Dokumenta sorozat a 70-80-as években foglalkozott nagyon sokat videografikáknál ezzel, amikor még az elektronika nem volt olyan magas szinten, és ezeknek a videóknak a képernyőről fényképezett rasztereit, kivágatokként az alkotók képzőművészeti kiállításokon használták. Mindettől eltekintve a képet magában nézve ezeknek a köröcskéknek a ritmusjátékait, szerintünk valahol hibáznia kellene ennek a ritmusnak; nem tudom, hogy jobbra alul vagy a felső kétharmadánál, de valahogy az életben is mindig van egyedi, és az ember kívánja szinte, hogy valahol egy hiba legyen benne, amire lehet azt mondani, hogy az volt a cél, hogy ne legyen, ne idegesítse a nézőt, de lehet, hogy érdemes lenne ezen elgondolkodni. Olyan emberi lenne, mivel ha megnézzük az eredeti citromdisznó akvarelljét, abban is rengeteg bizonytalanság van. Hozzátennénk hogy unásig ismert példánk a Kraftwerk, akik gépzenével foglalkoznak, és ennek az indusztriál-gépzenének az atyjai, és ők a zenéjükben, amikor rátértek erre az útra, már akkor programozott gépeket használtak a zene előállítására, azaz megírtak egy kompjuterprogramot, a gép azt lejátszotta, esetleg koncerteken improvizáltak rá valami minimálisat, amennyit ez a gép megengedett. És ők bizony, ha meghallgatjuk akár a Trans Europe Express vagy az Autobahn lemezeket, mivel ezek minimálzenék, a repetitív motívumok nagyon fontosak benne, ugyanakkor észrevehető, hogy nem egy esetben hiba van benne, ritmusban vagy akár mintha félreütne a szólót játszó, és ezeket ők bennehagyták, és így adták ki a lemezt. És ez nagyon fontos dolog, mert ahogy mondják van az Isten a gépben és az ember a gépben, és ettől mozdulnak meg a dolgok és válik ez is többé mint egy tapéta. Repetitív fogalom már szóbakerült, és megemlítenénk még egy nem képzőművészeti, hanem zenei kapcsolódás, a szintén magyar származású Steve Reich-t, aki a repetitív zene egyik atyja, nemzetközileg is ismert, világhírű, és az estiklopédiából többet is meg lehet még tudni róla. Megihlette például a 180-as csoportot, nagyon sok ma is ismert zenész vett ebben részt, a Művészetek Völgye húsz éve alatt egyszer előfordult, hogy a Vigándpetendi római katolikus templomban az ő egyik darabját, egy 24 órás, repetitív zenét előadták a 180-as csoport tagjai és a szerző maga is jelenvolt ott. A kép az ötös lecke kategóriájában a geg miatt két citromdisznót érdemel. De nem csinálunk ebből rendszert. :) (szőke)
értékelés:

Csendélet

Az a ritka eset, amikor egy csendéletnél egy fő tárgy felvonultatásával az alkotó egy hangulatot hoz létre, mivel a csendélet egy fontos célja az, hogy egy hangulatot visszaadjon a nézőnek. Nagyon pontosan fogalmazott maga a kép, a könyvek függőleges lapjai, a radiátor szintén függőleges de már perspektivikusan dőlő vonalai, az asztal igaz, hogy csonkolt, de háromszöge, a könyvek vízszintes vonalai, és ez a körforma, ezeket nyugodtan végig tudta gondolni az alkotó, hogy igen, itt ezek a formák voltak, ezekkel a formákkal dolgozott, akár elrakva minden mást, ami esetleg ott volt, és nagyon jó, hogy az egyetlen hullámos vagy íves vonal az a bögrében létezik, minden más egyenes, és ettől is nagyon jó ez a kép. De maga a kép nem nyugodt, geometriával foglalkozik, de nem oly módon absztrakt, hogy a realitástól elszakadna, hanem a realitásban keres és talál egy olyan helyzetet, ahol az absztrakttá válik. Mindezek, a radiátor, a könyvek, kis turistabögre, és az a többszörösen csonkolt forma, ami az asztal, ami háromszögforma, azaz az egész folyamatosan borulni akarna – ha ez a bordósvörös kis kávésbögre a maga kis bizonytalanságával, tömegtermék-rendszerével nem helyezkedne pont itt, kicsit jobbra csúszva. És ebben ez a nagyon izgalmas, hogy egy egészen puritán, egészen egyszerű formákkal, és a színek fontos szerepével izgalmas geometriai és színjátékot hoz létre. Egy történet válik abból, ahol inkább csak sejthető az egész, hogy van egy bögre valahol, meg könyvek, egy fehér felülete. És mégiscsak egy nagyon erős történetiséget ad ez a geometria. Nekem ebben a képben nagyon fontos az, hogy megtiszteli azt a tárgyat, amit be akar mutatni, amiről beszélni akar, amiről mesélni akar, merthogy ettől indul el a történet. És Van Gogh jutott valamiért eszembe, van egy érdekesen perspektivikus szék festménye, az jutott eszembe erről a képről. És arról a képről a korabeli kritikákban azt mondták, hogy egy nagyon rossz festmény, a szék lába szétáll, torzul, borul a tér, az egész olyan, mintha eltorzították volna – miközben éppen ettől iszonyatosan expresszív az üzenete, mert Van Gogh nyilván nem véletlenül torzítja el ezeket a formákat, hanem mert fókuszálni akar a maga csendéletére, és ebben a csendéletben az a nagyon fontos, hogy életet talál ebben a valóságból kiszakított - mert itt mondhatnánk, hogy csak odatette a fényképezőgépet – na de hát az a kiválasztás, hogy ő megtalálja ezt a kompozíciót, hogy közvetíteni tudja ezt az érzést nekünk, az azt jelenti, hogy őt ez a helyzet indukálja, van vele egy erős érzelmi kapcsolata, nem csak egy feladatot, egy leckét hajt végre, hanem látszik, hogy a képpel élménye jön létre, és ez az élmény át is vetítődik a geometrián. Ha van kedved és felfedezel még ilyen dolgokat, folytasd a csendéletezést, jó az irány nagyon. (szőke)
értékelés:

Kezem a refi előtt
A feliratot nem akartam kiszedni, mert akkor már nem az eredeti kép lesz. A háttér egyébként a szobám falának részlete.

A képen most van egy feltáró jellegű cím, ami a varázslatot, a függöny mögötti titkot fejti meg azzal, hogy eléggé realisztikusan elhangzik az, hogy ez valójában egy kéz. De nem ezt látjuk, hanem egy nagyon jó színritmikát, és itt megjegyezném Hencze Tamás festőművészt, akinek most van valamilyen kiállítása Budapesten, aki talán több mint 30 éve ezekkel az ilyenfajta absztrakt ritmusokkal és színekkel foglalkozik, merthát itt rózsaszíneket, vöröseket, sárgákat és abban egy éles vágásszerű sötétet látunk. Tehát ha nem tudnék semmi mást a képről, akkor én ezt egy nagyon erős, dinamikus színgyakorlatnak tudnám elfogadni, és ennek meg is állja a helyét. Még a címmel együtt is megállja a helyét, gondolom a refi a reflektort akarja jelenteni. A szöveg az értelmezi igazából ezt az absztrakt játékot, hogy a valóságot máshonnan, nagyon közelről, más módon nézve valami meglepőt, valami újat kapunk. Ez egy nagyon jó rácsodálkozás, egy nagyon jó figyelem, egy valós, realista helyzetre, amiből egy absztrakt ritmus jön ki. De ha ebben biztosak vagyunk alkotóként, hogy itt egy nagyjából egyszerű házifeladatra egy egész jó kis geget összehozunk, akkor nekem az a véleményem, hogy azt a feliratot ki lehet szedni, hiszen azt a gép teszi rá, hogy ott voltunk ekkor és akkor, bizonyító erejű információ az ott van, de mivel ez egy ízig-vérig képzőművészeti munka, csak a cím játékos úgy, hogy utal erre a házifeladatra, nincs szüksége mankóra. A mankót úgy értem, hogy amikor ott látjuk, hogy 2008. június 10-én tette fel a pedellus ezt a képet, jó, van egy nap csúszás, de lehet látni, hogy mikor történt ez a történet. De akkor is, készült egy jó festmény egy fényképezőgéppel, egy jó ritmikai történet, és akkor jön a postagalamb és odanyomja ezt a sarokba, és mondjuk ha ott egy sárga ecsetvonás lenne, azt mondanám, hogy az súlypontozza a bal alsó sarokba menő ferde vonalat... de ez még csak nem is egy szignó, az alkotó szignója, ami szintén lehet egy ritmus a képen. Van, ahol ezt használják így, hogy a festő a szignójával még ritmizál, Dürer például a monogramját nagyon komolyan beleépítette a képeibe. Például egy faragott kövön ülnek a modelljei, amibe belevésve ott van a neve. De ez itt nem egy szignó, és nagyon nem abban a stílusban van, mint a kép, mert a gép a maga módján teszi ezt oda, és nem tudja ő azt, hogy a fényképész milyen jó kis ritmust tett oda. Tehát én nagyon nem értek egyet azzal, hogy ez ott van, nagyon lehúzza, visszahúzza a képet, és a három citromdisznó meglenne, ha ez a kép enélkül a dátum nélkül érkezne be. Két disznó, mert ez első leckének egy jó indulás. Várjuk a folytatást. (szőke)
értékelés:

A vágyam
egy gyerek, aki a homokozó megfelelő oldalán játszik.

A cím tulajdonképpen a leirat kezdő szava, ami együtt értelmezhető, azaz "A vágyam egy gyerek, aki a homokozó megfelelő oldalán játszik." A képen egy kisgyerek tevékenykedik a homokozóban, a homoksüti egy lájtosabb formáját egy homokfőzeléket alkot meg éppen, és talán sárgaborsóra tippelnék. A megfigyelés adódik ha egy anya viszi a gyerekét a homokozóba, de visszautalnék arra, amit elmondtunk a teknősbékás kép kapcsán is, hogy a fényképésznek gondosan ki kell választania azt a szemszöget, azt a magasságot, ahonnan a képet elkészítjük. Mert a fényképészek hajlamosak arra, hogy a kisgyereket magasról fényképezzék, és ebből egyrészről bejön egy laposodás, azaz a történet sem a mélységélességgel, sem az objektív adta torzulásokkal nem tud dolgozni, tehát mint egy kiterített figura lesz, bármit is fényképezünk, az laposabb lesz. Másrészt azt gondolom, hogy fontos annak a szereplőnek a szeme. Szerintem egy gyereknél ez a homokozói elfoglaltság sokáig el tud tartani, szinte addig, amíg mi vagy egy másik gyerek ennek véget nem vet, azt hiszem itt is van idő elkészíteni a fotográfiát, még akkor is, ha fennáll a veszélye annak, hogy a gyerek akár belecsap az iszapba és lefröcsköl minket. Ez a fotósnak egy helyzet, mindig is számolni kell azzal, hogy igen, ha vállaljuk a fényképezést, akkor kitesszük magunkat a ilyen és hasonló veszélyeknek. Még egy dolog, hogy nemcsak a magasság a kérdéses, hanem oldalirányból, milyen pozícióból készítjük a fényképet, mert a fényképen van egy főtéma, de lefényképezi azt is, amit mi nem akarunk, a háttérben látható rendetlenséget is. És ez már a mi döntésünk, hogy belekomponáljuk, belefoglaljuk-e a képbe, hogy mi az a rendetlenség ott hátul, mi ez a sár, a sárból ez a kilógó ponyva vagy mi, vagy ha csak maga a sárral elfoglalt gyerek a mondanivaló, akkor erre kell fókuszálni, és a kamera oldalirányú elmozdításával, mélységélességgel ki tudjuk választani, hogy a háttér is rendben legyen. Ismétlést kérünk. (szőke)

Az indiánok hite szerint az ablakba akasztva vagy az ágy közelébe függesztve az álomfogót, hálója a rossz álmokat felfogja, a jókat viszont átengedi, ezek a lelógó szálakon lágyan suhannak le az alvóhoz. A fennakadt rossz álmok aztán szertefoszlanak az első napsugárral.

Láttunk már itt álomfogó-képet Nádasdy Nórától, én azt gondolom, hogy ez egy szép megoldás egy tárgyat olyan háttér előtt ábrázolunk, ami kiemeli a formát, ami önmagában is szép, izgalmas dolog. De. Főleg a kép aljánál nem látom az indokát, hogy miért vágtunk bele a formába. Annál is inkább, mert ennél az indián szakrális tárgynál pont ezek a pihék azok, amik a spirituális titkot működésbe hozzák, és nem csak fent az a geometrikus forma; másrészt nyilván azért van ilyen naplementés háttér keresve ehhez, hogy ezt az amerikai hangulatot, az indián világot erősíti ez a háttér, még ha itt is van akár az erkélyen, de tényleg az van, hogy ha az álomfogóval szeretnénk többet foglalkozni, akkor még lehetett volna még a kompozícióval dolgozni. Nagyon érdekes, hogy az alakja mint egy villám, ami az égből lejön, egy villámcsóva, ami fent egy rajzolatban mint egy templomi ablak kinyílik, lent pedig egészen furcsa formát ölt, de ha azt nézem, hogy a kép jobboldali tengelyében függőleges tengelyben halad végig, akkor a baloldali tömeg nem biztos, hogy színtónusában arányítja a jobboldali izgalmas formavilágot. Azaz a kompozícióval még lehetett volna dolgozni. És ha most ami a baloldalon van, a nagyobb levegő, a tér, de mivel a forma a jobboldalon nyílik, így ott kellene a több levegő. Ez idáig a kompozíció. A kérdés még az tulajdonképpen, hogy ez miért az ötös lecke, miért a vágy? Két okát tudom elképzelni, az egyik az az indián kultúra felé való érdeklődés, a megismerés vágya, másrészt pedig az álommal, az álomvilággal való találkozás vágya. De ez a kép önmagában nem hordozza azt a személyességet, hogy ehhez a Mariannak milyen köze van, azaz ebben a történetben ez a kapcsolat, ennek a kibontása hiányzik. Ezzel az álomfogóval lehetne dolgozni egy olyan személyes térben is, ahol ez mindjárt előtérbe kerülhet, hogy mire gondolt az alkotó. Ez a tér nem mutat mást, mint egy formai megoldást, azaz a leckét nem valósítja meg, mert nem is kezdi el. Én azt mondanám, hogy ismétlést kérünk. (szőke)

Béla
A tarajos teknősünk.

Amikor egy teknősnek az a neve, hogy Béla, és a leiratból következően is családtagnak tekintik, arra lehet következtetni, ennek a férfiteknősnek akinek egy ilyen neve van, hogy ő ugyanolyan fontos szereplője ennek a családnak, mint bárki más, gyerekek, nagypapa, akárki, azaz fontos résztvevője ennek a családi történetnek. Ha egy fényképezőgéppel, mintegy tudósítást vagy üzenetet küldenek, és elfogadjuk azt a megközelítést, hogy ő egy fontos családtag, akkor a fényképésznek ugyanúgy kell megközelítenie a Bélát, mintha a Kovács Béla villanyszerelőt látnánk, csak itt Teknős Béla teknősbékát látjuk. Ebből azt szeretném érthetővé tenni, hogy ha a Béla fontos nekünk, azaz tiszteljük, akkor az ő jobb lábát se vágnánk le, hiszen fontos nekünk, hogy mások lássák, hogy ő milyen jó csávó; másrészt ha jól látom ezen a képen a Béla pont valamilyen reakciót ad, valamilyen kommunikációt végez, azt innen nem tudom eldönteni, hogy vajon éppen haragosan néz-e, hogy miért fényképezik őt, vagy Béla meglátott a fényképész kezében egy parizerdarabkát, de mindenesetre valamit csinál az arcával. Azaz talán lehetett volna a terrárium, vagy medencerész másik beállítását választani. Feltételezzük – bár ezek a Bélák nagyon gyorsan is tudnak mozogni, én láttam itt az én kertemben – nyilvánvalóan a Béla viselkedését azért ismerik a házigazdái. Tehát lehetett volna olyan pillanatra várni, amikor a Béla hasonlóképpen működik – bár ehhez megfigyelés kell, elvégre itt majdnem hogy természetfotóról beszélünk, még ha lakásban van is – meg kell tisztelni az állatfotót ugyanazzal az alázattal, mint az emberi fotókat, emberi portrét kezelnénk. Azaz nem biztos, hogy az a helyes, hogy egyszerűen csak föléhajolok a terráriumnak, mert az kényelmes, hanem például le kellene menni ugyanarra a szintre, legugolni, lehasalni, kivárni Bélát, hogy vagy Béla félelmetessége – hiszen tátva van a szája – látszhasson, vagy mindenesetre a kamerát a mostanihoz képest 90 fokkal elfordítva, és elcsúsztatva lehetséges, hogy egy másfajta képet kapnánk. Az is elfogadható, ha a Béla geometriáját akarjuk láttatni, hiszen nagyon érdekes a páncél egyfajta szoknyázata, és ahogyan ha jól látom, éppen változásban van ez a páncél, és ha ezt szeretném megmutatni, akkor még jobban fölé kellene menni. El kell dönteni, hogy a jólismert házi kedvenc jellegzetességét, vagy ezt a különleges, a természet által létrehozott formákat, ami már a Fibonacci-szám kapcsán is előkerült, azaz el kell dönteni az üzenetet és most szerintem egy kicsit egy hezitálást látnunk, azaz sikerült lefotózni a Bélát és ennyi. Ha lehetne, én azt kérném, hogy ismételd meg ezt a fotót. (szőke)

Szöszmötölünk
A hobbim, a hivatásom és a főnök. Én elbújtam.

Az első asszociációm az, hogy Marie Curie első kísérletét látjuk egy ilyen hatvanas évekbeli hajszárítógépen, ami persze valószínűleg nem az, hanem egy centrifuga (Ez egy Zepter-fazék a pedellus szerint), és most teszi bele a biokémiai izéket kifőzi a micsodákat a szoszolákkal. Tehát egy érdekes portrét kapunk, mivel nem is csak portré, hanem enteriőr is, és mindez egy nagyon érdekes tükröződésben jelenik meg. Valószínűsíthetően nem is fényképezőgéppel készült. Látjuk az alkotó kezében azt az eszközt, amit pont az edény éle takar ki, amivel valószínűleg készíti a képet, és a jobb kezében egy konyakospohár (amit mások inkább üveglombiknak hívnának, amiben András szerint a mikrobikat viszik a töttöröttömbe) van, és tulajdonképpen itt főzi a pálinkát bele, András tudja, mert a valakinek a valahol is van egy zugpálinkafőzőgépe lent a fészerben és tulajdonképpen ez a laboratórium is egy zugpálinkafőzőgéprendszer, és innen van a sok lóvé arra a szép fényképezőgépre! És mi azért örülünk nagyon ennek a képnek, mert mosolyra tudott minket deríteni, és ez egy nagyon fontos dolog. Egy olyan élethelyzetről kapunk bizonyságot vagy értesítést, amikor minden keserűségünk, minden szorongásunk, minden kérdésünk ellenére tudunk mosolyogni. - Milyen mérleg van ott hátul! Zöldségesmérleg! – egyszóval egy olyan üzenetet kapunk, hogy bármi van is, basszameg, tudunk mosolyogni! Három disznó, nem tudok mást mondani a képről, nekem ez nagyon tetszett, mert mosolyra tudott deríteni. (szőke)
értékelés:

András: Vera, csinálj nekem egy képet szorgalmiba arról a mérlegről! Ez nagyon komoly cucc! Ha véletlenül kidobnátok, akkor van Dörögdön egy Ősök Háza, ahol van egy szocialista szoba, ha ki akarnátok dobni, akkor megvenném. Elnézést. Átvenném a mérleget.

(Ebben a filmben 1987-ben Tóth Éva és Dévényi Ádám látható és az ő szerzeményét halljátok.)

A leiratot a pedellus tette fel a kép alá az én kérésemre, mivel akkor a Dévényi Ádám lejött Szentesre, az ottani Petőfi filmszínház színpadára, és Tóth Évának, aki ennek a filmnek az egyik szereplője volt, és az Éva ugyanoda járt a szentesi drámaiba, ugyanakkor amikor a Badár Sanyi, ugyanabból az időszakból, Hevesiék, Ternyákék időszakából, ez egy lenyomat. Hogy ez a zene hogy került elő, itt kaptam segítséget, hogy nyilván egy kiskondásért kapott Citromdisznó c. filmből, hogy abból látunk itt egy képi idézetet, és természetesen ez a dal most már örökérvényűen ebben a filmben legalább hallható. Azért mondjuk én nagyon el vagyok keseredve, hogy véleményem szerint egy kultuszüzenet, és itt nagyon sok mindent a huszonegynéhány év távlatából nagyon is látens és pontos üzenetet fogalmazott meg akkor a Dévényi Ádám. Most nem akarok konkrét neveket mondani, hogy hányan és mikor mentek el Ausztráliába, vagy tíz, tizenkét évre Amerikába, mert azt hitték, hogy kint is működik az Albert Einstein - nem mondunk neveket - aztán hazajött mindenki, mert itt vagyunk otthon! És nagyon-nagyon pontosan, hogy itthon vagyunk, kell hozzá New York is meg Ausztrália, és Mikronézia és Polinézia, de itt van a vöröshagyma. Nagyon pontos üzenet ez 1987-ből, nem is 87-es a dal, hanem régebbi, csak megkértem az Ádámot, hogy jöjjön le, és az Évával énekeljék el ezt a dalt. Attól, hogy az Ádám ott csettintget hármat, ez még az ő dala. Egy nagyon fontos zenei alkotónak tartom, és nagyon sok régebbi filmemben használtam. Ezt csak a zenéről, hogy mi is ez. A Tamás ezzel a zenével egy anzixot, egy útifilmet készített és nagyon jó, hogy ez a szöveg és ez a bizonyos zenei világ ez a walcer vagy micsoda összeáll. És érződik, hogy a Tamás azért írt erről, mert neki is volt több útja, és volt egy első útja, és ez az első útja előhívódik ennek a dalnak kapcsán. És ott lehetne tovább mocorogni ezzel az egész filmmel, hogy mitől tamásosodik meg még jobban, mitől tudja interpretálni, tehát nem egyszerűen a Chopint eljátszani a Bösendorfer zongorán hanem mitől lesz ez Kocsis Zoltános, vagy Schiff Andrásos, mitől lesz Kovács Tamásos ez a film. Másképp mondom. A film úgy építkezik, hogy egy keretes művet látunk, van egy nyitókép, ami tulajdonképpen csak arra működik, hogy az oldalon ez legyen az első képkocka, de egyébként egy keretes mű, a Szőke filmjéből egy idézettel indít és ezzel zár is, és közben van ez a diaporáma vagy képsor felállítva, aminek a ritmizálásához a Tamás ennek az ütemnek a pontjait használja, és ütemre vágja, és az is egy ügyes dolog, hogy mint tudjuk, itt egy élő előadást látunk, mármint a hangban, és ebben vannak ritmikai csúszások, mint minden élő előadásban, ilyen acapella előadásban, és ezt a Tamás megpróbálja lekövetni, és ez egy nagyon fontos dolog. De. Ha már a ritmusnál vagyunk, azt gondolom, hogy a képi alkotó, aki hozzáteszi a maga üzenetét ehhez a képi üzenethez, mert itt egy hármas rétegződését látjuk ennek az üzenetnek, ugye van a Dévényi Ádám szám, van a Szőke András, aki ezt egy filmbe beemelte, és ennek ott egy jelentése volt, és végül van Kovács Tamás, aki húsz év múlva ezt, mint egy régészeti leletet előkaparja, és egy saját üzenetben értelmezné, tehát az első megközelítés az az, hogy ritmusban pl. hozhat ő, ellenpontozhat az énekritmussal, tehát nem kell mindent ebben az iskolás rendszerben lekövetni. Egy. Kettő: Tamás annak, ami ennek a dalnak az üzenete, és ennek a helyzetnek az üzenete amikor ugye a szöveg arról szól, hogy egy nagybácsi Ohájóból hazajön és nagypályázik az itthonmaradottaknak, egy ilyen helyzetben a dal üzenete eléggé széles körben ismert, miközben a kép üzenete a Tamás élményét próbálja meg megosztani velünk, de ebből az élményből nekünk már csak a képek jutnak, mint egy albumnak a képei, ráadásul ez egy szubjektív utazás, merthogy mi után mi jön a képekből az számunkra, akik pl. én még nem jártam New Yorkban, és nem tudom megállapítani, hogy milyen utat járt be az alkotó. Ráadásul a képeken nem jelenik meg Tamás maga, tehát az ő viszonyát ahhoz, ami ott lezajlott vele, nem kapjuk meg. Miközben a dalban [Szőke énekel]: „Ez az első napom, éjszakám, hajnalom” folyamatosan a Dévényi, amire lehívódnak a képek, szubjektumot hoz létre. És a dal a képek nélkül is tökéletesen közvetíti ezt az érzelmet, és ezért nagyon fontos, hogy a Tamás kiválasztotta ezt a dalt, mert ugye valamikor, valahol szóba került itt, hogy egy közös blog, vagy nemtudommi, és talán épp ezért fontos, hogy ez a Dévényi-dal jelentkezik az oldalon, mert éppen arról próbálok beszélni, és ez egy nagyon jó bizonyíték, hogy nem egyszerűen csak arról van szó, hogy szubjektív történetek zajlanak itt, hanem az alkotói önkifejezésben nagyon is kell, hogy ott legyen a szubjektum. És a dalban ez megjelenik. Tehát én annyit kérek, hogy Tamás, a képekben is jelenjen meg ugyanez a dráma, mert ez a Dévényi-dal egy drámai üzenet. Tehát azt kérem Tamás, hogy ezért a filmért megkapod az öt citromdisznót, és azt kérem, hogy mivel nyilvánvalóan megérintett a dal, előhívta a te történeted, keresd abban is a drámát. Akkor adom meg az öt disznót, ha dolgozol még ezzel a filmmel. Ne ezt a filmet vágd át, ez így maradjon, hanem a Dévényi dalra, a Nyújorkra, csinálj egy bátrabb verziót. Én még azt is aláírom, mert a Dévényi Ádám a Kispipábban vagy a Vasút utca végén lévő nemmondokmostneveket, hogy hol és mikor és merre jártunk, írta ezt. Tehát lehívhatsz ehhez képeket abba a szobába, faluba, helyiségbe, ahol vagy, csak a dal drámaisága, sűrítettsége jelenjen meg a képekben is. Még egyet szeretnék mondani, hogy azzal, hogy a Tamás a Dévényi Ádám dalt megpróbálta megfogalmazni, ha úgy látjátok, hogy kedves többiek, hogy bennetek is előhív egy másfajta üzenetet, akkor 17. házifeladatként szeretném most feladni annak, aki úgy gondolja, a Dévényi Ádám dalra a Tóth Évi éneklésével készíthet házifeladatokat. Tamásnak pedig a disznók és ismétlés. (szőke) értékelés:

Fényesnap-portré
Korábban készítettem ezeket a képeket, telefonnal. Az év első fényes napjai közül az egyiken várnom kellett egy órát. Vártam. Nem az történt, amire szükségem lett volna, talán csalódott is voltam. De figyeltem, és kiderült, mit kapok a természettől, és mit adok. Talán tévedtem. Figyeltem.

Képsort látunk, hat képből álló sorozatot. Valószínűleg egy elhagyott vidéki kúria vagy ház verandáját látjuk és az ott történő eseményeket. Ez a hat képből álló sorozat számaiból is láthatóan egy hosszabb elbeszélés, mintha egy triptichon üzenetét látnánk. Többnyire a megszokott képsorok hármas osztásban vannak jelen a fotózásban, ez a hosszú képsor ritka. Felvetődik a kérdés, hogy ez már majdnem olyan, mintha egy mozgófilm képkockáit látnánk, vagy akár ezt nevezhetnénk is egy némafilmnek. Filmekben is vannak hangosfilmek, és a mai napig is vannak még, akár fesztiválokon is sikeres filmek, amelyek némafilmek. Ilyen pl. a Kisbaba reggelije, Szirtes Andrástól. De. A mozgófilm, még akkor is, ha a dzigavertovi szemléletben vágódik vagy képzettársításokkal dolgozik tehát az egy az egyhez vágási módszerrel asszociációban harmadik vagy második verziót létrehozva a nézőben, mégiscsak egy hozzárendelt rendszert látunk a mozgófilmben, tehát a néző ezekkel az egymás után helyezett szituációkkal kerül bele a mozgófilm szövetébe. Itt pedig akár abból az okból, hogy az alkotótól eddig fotókat láttunk, azaz fényképész, állóképekkel dolgozik, akár egyszerűen azért, mert nincs kamerája, a képsorozatot választotta. Nagyban és markánsan különbözik ez a mód egy mozgóképi üzenettől, elsősorban azért, mert ha a film felől közelítjük meg, akkor ebben a kisfilmben kiemeléseket látunk. Ezeknek a kiemeléseknek, sebészi metszeteknek, ennek a szövetburjánzásnak, amiből szikével metszve kiemelődik egy-egy mintavétel, azt hozza létre az alkotó, hogy a nézőben – nem mondom, hogy nem agresszíven vagy nem meglepő módon, de – közös munka jön létre. A nézőben hoz létre egy feladatsort, mert el kell képzelnem a képek előzményét, mert hiába várom, nem látom, hiába akarnék végigmenni a folyosón vagy hogy a fahrt ott a kertbe végigtekintsen azon a tájon, ezt nem fogom meglátni, az alkotásba csak ezt a perspektivikus folyosóképet küldte el az alkotó. Sőt, azt sem tudhatom az alkotásból, hogy vajon innen a mettlachicsempe mellől ha jobbra fordulhatnék, mint egy mágikus maci, akkor mit láthatnék? Tehát az alkotó kéri a mi játékosságunkat, együttgondolkozásunkat, kreativitásunkat, hogy mindezeket az állóképeket mi magunkban hozzuk létre egy mozgófilmmé. Ez egy módon tud működésbe jönni, akkor, ha én, mint néző játszani akarok ezzel a képsorral. Ez nagyon fontos. Tehát akkor lehet továbbmenni ebben az utcában, ha én, mint néző szeretnék ebben a játékban résztvenni. Egy ilyen képsornál ez egy sarkalatos kérdés. Akarok-e ezzel az asszociációval foglalkozni? Ha részt veszek a játékban, vagy többen részt veszünk, tehát, én, aki most nézem ezt a képsort, és te, aki ezt otthon figyeled, vagy huszan vagy harmincan, mindannyiunknak más filmje, más fejbenfilmje jön létre. Mármint azoknak, akik ebben a játékban játszani akarnak az alkotóval. És ezt azért tartom fontosnak, mert emiatt jelen pillanatban mégiscsak azt kell mondanom, hogy ha elfogadom a képsor játékszabályait, akkor sokkal szabadabb üzenetrendszert kapok itt, mint ha a mozgókép szabályai szerint ezeket a bizonyos előtte és utána látható rendszereket, amelyek aztán szépen kapcsolódnának a következő állóképhez, ezeket is készen megkapnám. Ettől lesz a befogadó számára, számomra személyre szabott az üzenet, mert én hozzáálmodom, hozzáképzelem, a magam belső történeteire idomítom ezeket a képeket. Mondok egy példát. Lehet, hogy valamelyikünknek ez a képsor fájdalmassá és mútidézővé válik, mert ő úgy dolgozik, olyanok az asszociációi ezekkel a képekkel. Lehet hogy valakinek ez Amerikát vagy Ausztráliát fogja eszébe juttatni, mert az jut eszébe erről a képsorról. Másnak ez lehet erősen érzéki, érzelmi, mert benne ilyen emléknyomokat érint meg. Mindenki számára mást indít be, akkor, ha ezt a játékot játsszuk, ha a láthatatlan, előtte-utána képeket, a mi belső képeinket hozzávetítjük ezekhez a képekhez. Ha mindez elfogadható, és esetleg azt is magunkévá tudjuk tenni, hogy még a hangokat is mi tudjuk létrehozni, ebben az üzenetrendszerben – itt jegyezném meg, hogy a képsornak nincs hosszú leirata, míg más képeknél néha egészen hosszú szövegeket kapunk, és én ebben a fajta kommunikációban ezt is fontosnak tartom, hogy bevon minket a játékba, nem ad egy kész képletet a plusz leírással – szóval ha ezek a hangok is megjelenthetnek ebben a belső játékban, akkor az elemzés szempontjából egyetlen egy úttal tudok csak foglalkozni, hogy ez mindez oké, sőt még a képkeretek is érzelmileg ugyanezt az utat erősítik, ha jól látom valami lilás árnyalat, és színátmenettel, tónusában változik, azaz a keretnek is fontos szerepe van. Amiben én ebben az asszociációhoz kapcsolódva a megoldáshoz kapcsolódni tudok, az hogy ez a képsor 6 darab képből áll. És akkor picit megint a filmet a film klasszikus időszakait be kell hívnom ide, vagy a matematikát, a számsorokat. Szintén a némafilm korszakából Eizenstein környékéről ilyen leíratlan szabályféle, hogy a páros vágások nem nagyon szoktak működni a filmekben. Hanem vagy három, vagy páratlan számsorai szoktak működni. Ennek az okairól itt már hosszú lenne beszélni, bár a Fibonacci számsorról az estiklopédiában és a szertárban már esett szó, nyilván a természetben megvan ennek a struktúrája, hogy a páratlan számok miért foglalnak el speciális helyzetet. Itt egy páros számsorról beszélünk, ugyanakkor ha megnézzük a képsor belső szerkezetét, akkor a kettes, négyes és hatos kép az, ami egészen szokatlan, másféle üzenetet küld ebben a struktúrában. Mi ez? Az első kép egy totált vagy elbeszélő képet mutat arról a helyről, ahol történik ez a várakozással kapcsolatos esemény. A kettes kép ugyanakkor már egy teljesen más megszólalással bír, egyrészt dekomponált, másrészt fejjel lefelé fotózta a képet, de mi ezt már helyesen látjuk, azaz felborult a világ. Ezen a képen az alkotó beletekint a kamerába, felénk néz, azaz egy más struktúra ez. A harmadikra is lehetne mondani, hogy egy másik struktúra, ezen egy testközelit, egy kezet látunk, de ha a négyes képre továbbgurulunk, akkor ott újra az alkotót látjuk, és azt sejtem, hogy a bal szem azért itt is les ránk egy kicsit, azaz itt is néz bennünket, és a kettessel együtt ez is egy különleges jelzést kap a számsorban. Továbbmenve az ötös látszólag dekomponált, és egy másfajta struktúrát kapunk, egy cipőt, kis lábat, meg a napsütést, ami belevilágít az optikába. És a hatos képnél újra belenéz nekünk az alkotó a kamerába, és megintcsak ugyanabban a megfogalmazásban, és nem a kompozícióról beszélek, hanem ugyanazt a nyelvet beszéli a hatos kép, mint a négyes, mint a kettes. Ezeket kiválasztva ebből a képsorból akkor egy hármas egységet kapok, és minden mást, az 1., 3., 5.-t áttolok egy másik szegmensbe, ahol látok tájat, folyosót lábat, kezet, kiskutyát, kismacskát, Jézuskától a géppuskáig, azaz egy másik elbeszélésmódot – kapok egy B verziót. Vagy ha akarom, ott egy A verziót, és itt egy A verziót, egy fontos üzenetet ebben a térben, hogy itt vagyok, egyedül vagyok, várok, nézek, várok rátok, vagy nem várok, de kérdéseket teszek fel, ezerfélét lehetne mondani, de nem az én dolgom, hogy mit mond ez az arc, ez a ti dolgotok. És ha így szétválasztjuk a két történetet, akkor azt látjuk, hogy az 1-3-5 egy hármas egységből építkezik, és a 2-4-6 hármas egységből építkezik – és ugyanolyan arányban vannak itt ebben a hatos számsorban. És ebben a rendszerben véleményem szerint dinamikusabbnak kellene lennie a 2-4-6-nak, annak, amitől ez a képsor nem kidobandó, rontott, mert pl. ha nem a sorozatban van, akkor az 5. kép az égegyadta világon semmit nem mond, ahhoz nem tudok közelebb kerülni. De képsorban már igen, üzenetrendszerben igen; de az 1-3-5-ös hármas, tehát ahol nem az alkotó tekint bele a mi életünkbe, az arányaiban ugyanannyira szerepel, mint amennyire a nagyon is fontos drámaiságot, dramaturgiát képviselő 2-4-6-os. És emiatt billen a képsor, még akkor is, ha a hatos kép az a búcsúzás, egy ember ebben a furcsa, krisztusi pózban. Tehát az én véleményem az, hogy a 1-3-5 sorból valamit ki kellene venni, és ekkor már az ötös sorral már működne a sor üzenete, de ha többet veszünk ki, akkor ugyanígy páros rendszer jönne létre, itt valahol érzek az egészben egy ritmikai problémát. És nehéz azt megmondani, hogy egy hatos sorból mit kellene kivenni, merthogy asszociatívak a képek. Lehetne növelni a képek számát is, lehetne egy hetes vagy kilences sorral dolgozni, ha már ilyen sok kép benne van. Ebből kiindulva, amit itt látok az egész páros jellege, és az egész kapcsolatrendszere gyengíti egymást. Tehát vagy kivennék valamit, vagy továbbdolgoznék, és hozzátennék valamit. És függetlenül attól, hogy itt mi a helyszín, az alkotó nyugodtan beülhetne egy szobába vagy konyhába, vagy egy biokémiai laborba, mert az izgalmas, ami képet készít és felrak. Teljesen mindegy, hogy ezt egy űrhajóban vagy Bissau-Guineában csinálja, bárhol a világon otthon lesz ez az üzenet, és ezzel a képlettel bárhol érdemes foglalkozni. Három disznó, mivel itt fotókról beszélünk, de ha film lenne, én megadnám az öt disznót rá.
Még annyit tennék hozzá, mondja Hegyi, hogy az első képet ha témafelvetésnek fogjuk fel, hogy hol vagyunk, akkor a második rakétagyorsasággal lő be a történet közepébe, jófomán még levegőt se kapok és már benne vagyok a közepében. És ha elfogadom, amit András mondott, hogy lehetne hetes sorrá bővíteni, akkor én ide, az első és a második közé tennék még egy képet, ahol ritmusában egy kicsit fékezhetne, ott adhatna még az alkotó egy segítséget a téma megértéséhez egy felvezetést, mert nemcsak a teret mutathatjuk be, hanem azt a témát is, amiről beszélünk is, és nem egyből beleugrunk a történetbe. Maga a történet abba a sorba kapcsolódik, amit látunk mostanában az alkotótól, egy én-üzenet, egy helyzetjelentésről, lelkiállapotról szólnak ezek a képek, nagyon fontos és pontos létállapot-üzenetek ezek. És ezek az üzenetek azért nem félelem nélküliek, nem tét nélküliek, hanem a saját életéből küld nagyon mély üzeneteket. (szőke-hegyi)
értékelés:

Barát
Más a szemük, más az orruk, más a szájuk, más-más egyéniségek, de a sok különbség ellenére egy közös mindenképp van bennük: mindhárman a barátaim.
Barát

Ennél a képnél őszinte leszek, megvolt bennem a félelem, hogy milyen felzúdulást kapunk a fejünkre, hogy Mariann portré-képét, és ezt a képet megkértem a pedellust, hogy keverje össze. Ennek az az előzménye, hogy amikor ezt a ritmuskollázst néztük, és váltig csak állítottam, hogy ez nem három ember, hanem ugyanaz, ezek nem barátok, hanem a Mariann maga. És mivel a pedellus egy határozottabb ember, megnyugtatott, hogy ez nem Mariann, hanem a barátok, és én kértem, hogy azt a portrét keresse elő, és mixelje össze ezt a két képet. Nem azért tettem ezt, hogy bizonyítsak valamit, hogy ez vagy az az arcrész olyan, hanem hogy a barátság kategóriájában, ha hihetünk a leiratnak, és ha keressük akár ennek a leckének a mélyebb szintjeit, ami a későbbi leckékben már egyszer-egyszer megtalálódott, hogy valójában érzékeltessem, hogy hogyan szűrődik át az alkotó ezen a hármas metszeten keresztül, miközben ténylegesen ez három különböző ember de nem az alkotó. Mennyire van az emberi kapcsolatokban, kommunikációkban, ritmusokban, hogy a magamhoz valókat próbálom összegyűjteni, és ezt ennek a két képnek az összemixelésével próbáltam leszűrni, bár a másik kép egy leheletnyire profilosabb, vagy picit tengelyben elmozdultabb, mégis nagyon hasonló az egésznek az íve, pl. hogy a középső részben egy ilyen zöldesszürkét használ, a felsőben egy barnás vöröseset, és alul egy sárgát, ezzel egy furcsa, domború ívet hoz létre, tehát miközben a fehérek ezt lemetszik, és egy hármas osztatot hoznak létre, mégis egységesen, tömegében, pedig még csak a kivágások sem egyformák a három részben, a középső sokkal szélesebb, közelebbi, mégis valahogy az egész tömegelhelyezésében nagyon hasonlít a Mariann portréjára. Bár ez formailag nem tettenérhető, itt ez a fajta kapcsolódás, mégis jelen van itt az alkotó is.
Egy olyan megfogalmazást látunk, ahol nekem nagyon fontosak ezek a színek, és akárki akármit mond, nekem ezek itt tetszenek. Ezek a színek itt az emberek különböző megközelítései, a történetek különböző megközelítései, és egy nagyon fontos dolgot is üzen az én rendszeremben a barátságról, hogy az alkotón keresztül mixelődnek össze, de mégis megőrződnek az egyéniségek, fontosak az egyéniségek, tehát azáltal, hogy átszűrjük magunkon és a magunk képét visszatükrözni látjuk a barátunkban, azért fontos az, hogy szerepel egy ilyen dolog is, ami a különbözőség jelentősége, fontossága. (szőke-hegyi)
értékelés:

Rövid pihenő

Nagyon erőteljes a párhuzam, az erdélyi kopjafa-faragó a félig kész kopjafa mellett pihen majdhogynem, már többször beszéltünk Mantegna híres festményéhez hasonlóan, erősen perspektivikusan erről az ábrázolásmódról, amit a kopjafa gerendaformája is csak erősít, ugyanakkor a cím ellenére, ha a kopjafák feladatköreit, kultúrköreit ismerjük, akkor ezek többnyire sírfák, olyan obeliszkek, amelyek sírköveknél helyezkednek el. És a kép helyzete is olyan, mintha egy baleset lenne. Erre utal az, hogy az István jobb lábán nincs cipő, zokni, mintha ennek a balesetben veszett volna el, és ezt a fekete-fehér is erősíti, olyan, mintha ennek valami negatív vége lett volna, mintha egy halott ember feküdne ott. Ha az ember egy munkahelyi balesetnek képzeli el ezt az egészet, akkor a pozíció is, ami nem ironikus, hanem esendő, az egész emberi test, ahogyan a lábak elernyedtek – az egész egy látlelet. Egy nagyon furcsa üzenet, a cím szerint, látszólag vicces szeretne lenni, de ez valójában egy szomorú üzenet. És ezt szeretném megfogalmazni, hogy Istvánnak a korai képek mellett van egy erős, drámai vonulata, egy esendő, akár érzelmes arca is, amit néha átvillanva láthatunk, és én arra ösztönözném, hogy merje ezeket a vonásokat is használni, ezeket az érzéseket, ecsetvonásokat, vagy akár faragásnyomokat is használni, és nyilván ehhez az kell, hogy ezek pontosan legyenek megfogalmazva egy alkotás kapcsán. Két disznó és ha lehet, akkor megismételhető. (szőke)
értékelés:

Ménesem
6 éve találkoztam egy nénivel, aki csuhé figurákat készít. Megtanított a szakmára.

A képen a hozzáfűzésekből is ez derül ki, egy olyan tárgyakból álló csoportot láthatunk, kvázi műtermi helyzetben, még ha ez valójában egy konyhában van, egy ablak előtt, még a háttérben valami köntöst is ki tudunk venni, de akkor is, ez egy műtermi helyzet, ahol a tárgyak az alkotóhoz kapcsolódnak, tudjuk, hogy ő készíti őket, egy erős kapcsolata van velük, azaz ez egy bemutatkozás az általa kreált világ és az ő jelenlétével. Hiszen a portréját, az arcát lehet látni a képen. A kis lovacskák a sörényükkel az Anita felé vannak beállítva, és ő maga felénk néz, és én nagyon szeretem ezt a képet, ugyanakkor amit eddig, az előzően beküldött anyagokkal kapcsolatban említettem, hogy jelen legyen az alkotó, hogy átszűrődjön azon, itt aztán rajta van, ott van, néz bennünket, odaguggolt, és küld egy üzenetet nekünk. Ugyanakkor ha a kéz gesztusát, tartását, az áll elhelyezését nézzük, akkor egy erősen beállított, elvárt pozícióban látjuk őt, aminél formailag jelen van, ott van velünk, de ott van az a védekezés, az a maszk, ami a gesztusból, a testkódból, a kulccsont környékén vágott beállításból is következik, azaz itt most olyan, mintha az alkotó maga is egy kiállítási tárgy, egy szoborportré lenne, ami a két másik tárgy mellett egy műtermi környezetben ránktekint. Tehát bátorítanám Anitát, hogy ez az út jó, és nyugodtan merjen bátrabb lenni. (szőke)
értékelés:

Eldőlt az öreg fakereszt
A temetőben nem találtam meg a keresztet, amiből csendéletet kértetek. Most találtam Úrkút előtt egy elhagyiott temetőben egy másikat.

A képet teljes egészében a kereszt uralja, egy régi temető kidőlt fakeresztje. Elfogadható, még azt is mondom, hogy számomra érthető ez a fajta attitűd, amit Anita ott ezzel a történelemmel folytat, mert én is a saját területemen foglalkozok temető-felújításokkal. Ugyanakkor akár a csendélet kategóriájában, akár ebben a rendszerben amiben már jó ideje dolgozunk ezen az oldalon, és az ő munkáiban is van erre példa, nem tud a kép túllépni azon az egyszerű tényen, hogy a kereszt le van fényképezve, nincs benne az a fontos festékszín, amitől megkerülhetetlenül az Anita képévé válik ez az alkotás. Tehát én leginkább visszaadnám ismétlésre ezt a képet, mivel azokat a szinteket, amit Anita önmagához képest meg tud lépni, eddig is kerestünk. Tehát ezt a házifeladatot is kérjük, hogy anitásodjon, mert jelen pillanatban a kép alapján se az alkotónak, se a nézőnek nincs semmi köze ehhez a kereszthez. Ismétlés. (szőke)

Eltűnt falu elfelejtett temetője
Egy falut porig romboltak, hogy bányát létesítsenek a helyén. A kép a falu temetőjében készült. Kapuja nyitva maradt. Valaki virágot hozott egy sírra egykor. Aztán elment... Nincs már kéz, ki a kaput gondosan bezárja.

Anita képeiben, a körülötte lévő világban, környezetben, ebben az erősen múlthoz kapcsolódó térben nagyon fontosak ezek a megfigyelések, hogy a természeti értékek megérintik, és ezzel kapcsolatban nagyon sok alkotást küldött be. Ez az irány nagyon jó, ami alapvetően ugyanakkor a leiratban is elhangzik, és továbbra is ezt kérem az Anitától, hogy mindezt, ami benne lezajlik, és látunk egy talán keresztény temetőnek egy obeliszk egy darabját, és egy sírkert-kaput, és ennek a kettőnek a véleményem szerint jól komponált, jó ritmusú fényképét, valahogyan próbálja ebbe az egészbe saját magát beleépíteni, nyomot hagyni rajtuk, anitásítani őket, és ha ez megtörténne, akkor nem lesz szükség mankóra, a leiratok kapcsán. Tehát a kép önmagában egy dél-alföldi vagy országos fotótárlaton bárhol szépen, tisztességgel tudna szerepelni, de nyilván ezt az oldalt, és az oldalon lévő helyzeteket azért próbáljuk együtt csinálni, működtetni, hogy ne egy képmegosztó képeit rakják ki az alkotók, hanem keressük a képeinkben a válaszokat saját magunkra és magunkon keresztül a világunkra. Én ezt kérném, hogy ha tud még foglalkozni ezzel a házifeladat-sorral, akkor mindig tekintse saját magát egy fontos elemnek, hiszen ő az alkotó. (szőke)
értékelés: