Videó

Bea előző munkájához, amellyel bemutatkozott az oldalon, nagyon erőteljesen kapcsolódik ez a másik rövid, pici kis film, amely most ugyanúgy szinte hang nélkül az emberi arcot egy döntött kompozícióban mutatja be. Talán azért elfogadható, hogy a film bevezetéssel és befejezéssel nem rendelkezik, hanem a tárgyalás része van itt egy apokrifként elhelyezve fekete-fehérben, mert olyasmi sejthető, hogy majdan a Bea, ha esetleg ugyanúgy ahogy a többiek, hosszabb időt itt eltölt, valószínűleg mélyebben fog az önmegismerésében elindulni és olyan minthogyha ennek egy felütése lenne ez a kép. Azt gondolom, hogy a második lecke önportré házi feladatra ugyanakkor, amikor elkezdődnek itt a munkák, jár három disznó, és nagyon várjuk Bea további munkáit. (szőke) értékelés:

A napi utolsó szerelvénnyel utazva egy kört a Földalattin... A film hossza is a kört idézi, mert PI perc hosszú: 3,1416', azaz 3'08.30"

Most egy kicsit megtöröm azt a rendet amit szoktunk az elemzéseknél alkalmazni és először is azt kell, hogy mondjam, hogy a legnagyobb hatás és a legnagyobb élmény az, hogy az András sok vicces és humoros helyzet bemutatása után olyan filmet küldött nekünk, ami igazándiból nem ezt a vonalat követi és végre megtalál egy olyan történetmesélést, végre rátalál egy olyan helyzetre, amikor nem kell önmagát ez mögé a humoros, vicces fickó jelmez mögé rejtenie. Tehát én ezt a filmet azért is köszönöm, merthogy igazándiból végre kinyit egy olyan ajtót András, amit nagyon szeretnénk benne erősíteni, hogy igenis jó irány és végre ez olyan, minthogyha egy összejövetelen végre le tudnánk ülni és beszélni, mondjuk egy asztal mellett. Tehát látom, hogy van értelme, vagy volt értelme kivárni ezt a pillanatot. A film maga az egy keretes alkotás. A bevezető képsorokban és a befejező képsorokban is hasonlóképpen azt látjuk, hogy megérkezünk úgymond a tett színhelyére és utána egy nagyon érdekes gyorsított felvétellel készült utazáson vehetünk részt. Ez mindenféleképp azt kell, hogy mondjam több síkon mozgó filmi helyzet. Mégpedig azért, mert van egy konkrét utazás, aminek részleteit legalábbis már sokan megtettük. Ennek van egy továbbgondolása azokkal a mikró mozgásokkal, amik ezen a nagy úton belül megtörténnek. Nevezetesen néha az alkotó kis kamerájával kiszáll a földalatti kocsijából, aztán visszaszalad, sőt azt is látjuk, hogy itt voltak kommunikációs helyzetek is. És ezek nagyon jól ritmizálják magát a történetet. De ami számomra a leginkább izgalmas, azok a belső történetek, mint belső monológok, amik úgymond két állomás között történnek akkor, amikor akár tudatosan, akár kevésbé tudatosan, de a kamera ráfókuszál mondjuk egy másik utazótársra, vagy amikor a kamera mutatja magát a felvételt készítő személyt, miközben elsuhan az alagútrendszer. Tehát ez egy olyan ritmizálás, egy olyan belső mese elindítása, amit én nagyon fontosnak tartok, pontosan azért, mert a néző azon kívül, hogy kap egy ritmusában egyébként nagyon hasonlatosan, gépiesen ismétlődő történetet, mint amit már néhány filmmel ezelőtt láthattunk egy másik iskolástól, a Cseh Róberttől, ehhez képest az mindenféleképp egy pozitív történet, hogy mindezt az András saját magán, a saját belső gondolatain keresztül tudja szűrni és ez is meg tud jelenni ebben a filmben. Ami még egy fontos dolog, amit észre kell, hogy vegyünk, hogy a hanggal is egy manipuláció történik. Mert azon kívül, hogy meghagy az eredeti hangból részeket, motívumokat, azon kívül erre egy teljesen idegen hangot, egy valószínű fúrógépnek, vagy valamilyen háztartási eszköznek a hangját is rákeveri, ugyanakkor ez egy feszültségnövelő hatást ér el. Tehát miközben ennek egyébként van humora, aközben azért igazándiból a történetnek a feszességét növeli ez a hanghatás. Amit még megszeretnék jegyezni az pontosan az, hogy létrejön a film közepe felé egy kommunikációs helyzet a metrósofőrrel, aki gondolom, ki akarja zavarni Andrást a metrókocsiból, mert hogy a végállomásra értünk és ott nincsen átfordulás hiába, minthogyha régen ettől féltem is, hogy mi van ha fönt maradok a metrón, mert akkor biztos valami olyan helyre kerülök, ahol ezek átbucskáznak a fejükön, és akkor ott velem valami baj történik, ezért kell biztosan kiszállni... Tehát összefoglalva én ezt egy öt disznós filmnek gondolom és arra szeretném kérni az Andrást, hogy próbálja meg, mivel már nagyon sok mindent mutatott abból a humoros fickóból, figurából akit már nagyon jól ismerhetünk, hogy próbálja most meg ezt a mérlegserpenyőt ezekkel az alkotásokkal megtölteni, hogy kicsit visszabillenjünk abból az irányból és én bátorítom arra, hogy ilyen munkákat mutasson nekünk. (szőke-hegyi) értékelés:

Nagyon örülök, hogy Bea küldtél házi feladatokat. Az első lecke portré arc nélkül házi feladat már csak azért is izgalmas, amit beküldtél, mert mozgófilmre készítetted. Azt a hasonló utat, kérdés felvetést, amelyet mások már esetleg ugyanígy fényképekkel, állóképekkel küldtek el nekünk - jelen esetben a mozgókép annyiban segít, hogy a test mozgásai és mozgásán keresztüli megismerés felé sokkal erőteljesebben, intenzívebben működik. Ennek az egyik eszköze az, hogy a kéz mozdulatai, mozgássorozata a megszokottnál lassabb, elmesélőbb, elbeszélőbb, feltáróbb. És egy hármas szerkezettel dolgozik ez a pici etűd, mert a kéz középpontjában, abban a tenyérrészben, amellyel érintünk, simítunk, sokszor dédelgetünk, és amely sokszor, ha valaki számunkra fontos, oly forróvá válik, a rendes fizika által érthetetlenül sok hőt termel, ez a tenyérközpont tartalmaz egy parányi kis féldrágakövet, vagy hegyikristályt, vagy rózsakvarcot, vagy esetleg egy olyan rózsakvarcot, amelyet sokáig az elkészülte előtt kint hagyhattak a napon és a rózsakvarc ilyenkor elveszti a rózsaszín hatását, de valószínűleg ez egy hegyikristály, egy ékszer van a tenyér közepén. Egy olyan ékszer, amely a test ékszere. Nem abban a megfogalmazásban, ahogyan a testékszereket ma oly sokan ismerik és használják, hanem abban a megfogalmazásban, amitől a tenyér ékévé válik ez a kis forma. A harmadik része a filmnek pedig az élesség elveszítése. Hiszen a kamera ráközelítésével egyre jobban életlenné válik ez a felület, és mivel ennek is egy ugyanúgy lírai, lassú menete van érthetővé válik, hogy miért. Mert csak a fények, a foltok, a ritmus marad a film végére. Nagyon örülök annak is, hogy még ha azt is fogod írni a kommentekben, hogy nem volt lehetőség új hangot szerkeszteni a képre, én örülök, hogy ennek a filmnek úgymond nincs zenei, vagy valamilyen különleges hangja, mert ettől a puritánságtól sokkoló, ettől zavarba ejtő ez az első házi feladat. Nagyon köszönöm, hogy elküldted a filmet és várjuk a következő munkáidat. (szőke) értékelés:

Az István az előző filmjében, egy – ugye azért térek oda vissza, merthogy valamilyen ívet próbálok itt, vagy hát vélek fölfedezni – viszonylag standard riporthelyzetet dolgozott föl, dolgozott át a hang segítségével, és létrehozott, még hogyha nem is tökéletesen, egy hangmontázst. Ez a film tökéletesen teljesíti a mozgás leckének a feladatát, ugyanis több síkon, több értelmezési síkon jön létre maga a mozgás. Egyrészt alkalmaz egy pixillációs technikát, amivel hosszabb időszakokat sűrít bele viszonylag ebbe az 5-6 percbe, ami ennek a filmnek a hosszúsága. Tehát ez maga egy történeti mozgás, hogy elindulunk az utcáról, eljutunk egy szórakozóhelyre, majd megint az utcán vagyunk. Tehát egy est, mondjuk egy szombat esti disco-parti, vagy egy céges buli, nem tudom, de a lényeg az, hogy ezen a mozgáson kívül a belső mikró mozgások is érdekesek. A felgyorsított világ által felfedezhető ismétlődések és minták. Tehát azok a strukturális minták, amit a valós sebességgel élt életünkben nem biztos, hogy észreveszünk, hogy mondjuk egy este folyamán 13-szor mentünk ki a kézmosóba, nagyjából mindig ugyanazon az útvonalon, mert ott állt az a hájas, sört fogyasztó futball-szurkoló, akit ki kellett mindig kerülnünk. Tehát azok a megfigyelések is érdekesek, és a mozgásban pont ez a gyönyörű, hogy olyan dolgokra csodálkozik rá, amit igazándiból a fényképezésnél, például a makró fotográfia tud, amikor egy új dimenziót nyitunk. Ami miatt én azt gondolom, hogy még mindig azt mondom, hogy van továbblépési lehetőség, hogy mindezzel együtt megszaggatja, vagy megtöri a zenének is a ritmusát és a zenei, vagy a hangvilágnak a rendjét is, és ezt igazándiból - én megvallom férfiasan - nem értem, tehát nem értelmezhető. Tehát ott egy zavaró momentum jön be azáltal, hogy egy szaggatott, egy zaklatott képi világot egy teljesen más ritmusban, megtöredezett hangi világgal támaszt alá. Tehát ebben nem vagyok biztos, hogy ez 100 százalékig tökéletes választás. Vannak itt olyan a körsvenkkel olyan ritmusváltások, amik a kamera mozgásának ritmusváltásai, de magának a szaggatottságnak a ritmusváltásait vártam volna talán. Két javaslat lenne megtekintésre, az egyik Huszárik Zoltán Csontváry című filmje, a másik pedig Bódy Gábor a Kutya éji dala, és a Psyché, ahol akkor már modern technikaként ezt használják mozifilmben, és nagyon érdekesek ezek a kapcsolódások, főleg a Csontváry filmben. (szőke-hegyi) értékelés:

Anna osztálya üdvözletét küldi és izgatottan várja a viszont-üzeneteket érdeklődő diákoktól és osztályoktól az Estiskola oldalain keresztül.

Mártinak - aki sok fontos alkotást, munkát, üzenetet küldött, fontos része volt az Estiskola korai szakaszában is - egy fontos házi feladata lett pont az ő szemlélete miatt az Estiskolán. Ez a házi feladat az én értelmezésem szerint pontosan a címből adódóan („Mindenki csinálja azt amit akar”) nem egy egyszerű primér megfogalmazás, hanem valahol a szabadságról, a játékról, a táncról, az örömről, a gyermekkorról is szól. Ezért érzem én jó választásnak az Anna üzenetét, amely egyrészt mozgófilmként érkezett ide, másrészt az Anna itt egy közvetítő szerepet, egy generáló szerepet is vállal. Fontos azt kijelentenünk, hogy nem csak egy egyszemélyes alkotást kaptunk Kanadából, hanem többször érkezett már attól a kis közösségtől üzenet, ami oldalunkra, akikről mi nagyon keveset tudunk. Másik világban, másik filozófiai rendszerben, és más anyanyelven beszélnek. Az arcokról látszik, hogy soktörténetű csoportról van szó, ázsiai és más típusú arcokat lehet a fiatalokon látni. Egyrészt nagyon fontos dolognak tartom azt, hogy az Anna itt nem elsősorban csak az ő személyes történetét fogalmazza meg, hanem az ő személyes történetén keresztül (hiszen tudjuk azt, hogy ő pedagógus, ő is foglalkozik ezekkel a fiatalokkal) a fiatalokról, a fiatalok közösségéről tudunk meg többet - örömöt, táncot. Nem véletlen, hogy nem a filmszakmai elemzésbe kezdtem itt bele a Matek jelmezben című filmnél, hanem azt a fajta irányvonalat szeretném tudatosítani a többiekben is, akik olvassák az elemzéseket, hogy fontos ilyen fajta házi feladatoknak is érkeznie, ahol közösségről van szó. Talán nem nagyképűség azt mondani, hogy folyamatosan az Estiskolában bent zajló események nagy része is nem csak az individuumról, hanem a közösen gondolkozásról is szól folyamatosan feltételezve benne az egyént, az egyén döntéseit. Hiszen ha megnézitek a különböző alkotásokat és képeket, akkor azt látjátok, hogy ma már a hozzászólásokban folyamatosan mindenki kapcsolódik a másik munkájához a maga módján, tehát egy önszerveződő közösségként is létezik az Estiskolának ma már egy bizonyos szakasza. Ez nem egy kiválasztásos módszerrel, hanem önmagatok által létrehozott módon él és virágzik. Ezért tartom fontosnak Anna üzenetét, mert egy ugyanilyen élő és virágzó környezetről beszél, mesél. Az üzenet elsődleges lényege az, hogy bár ők egy másik világban vannak, még azt is megkockáztatnám, más körülmények között, és lehet, hogy amíg mi estiskolások Magyarországon sokszor egy-egy technikai dologgal sokat küszködünk, számítógépekkel, fényképezőgépekkel, kivetítőkkel, amikor táborok vannak, lehet, hogy abban a világban ezek a technikai eszközök szinte maguktól értetődőek. De abban azonosak vagyunk, ami szerintem ennek az üzenetnek is a lényege, hogy ők is játszani akarnak, ők is nevetni akarnak, ők is szeretnének bemutatkozni, és ezt tesszük mi is. Ebben nem a technika, hanem az üzenetek gyökerei azonosak. Ezek mind összességében a közösségről és a közösségben való játékról szólnak, amit mi a magunk módján Mácsai Feritől Gerlei Gabiig sokféle módon hozunk ide be munkában, életkorban, satöbbi. Küzdünk azért, hogy egy közösség legyünk. Én ezért tartom fontosnak ezt az üzenetet. Filmszerkezetben úgy gondolom, hogy a bevezetéssel, tárgyalással, bemutatkozással, a hangszerkesztési móddal egy nagyon szép kis gyakorlat ez, de mondom, elsősorban az számomra a fontos, hogy ezek a Kanadában élő gyerekek megtisztelnek bennünket a bizalmukkal még ilyen távolságból is. Még azt is feltételezem, hogy talán a kanadai internetes világban, a Kanadában felnövő gyerekek számára sokkal variábilisabbak a lehetőségek, hogy különleges oldalakat találjanak. Az, hogy ezek a gyerekek nekünk üzennek, az elsősorban azt hiszem az Annának is köszönhető, de véleményem szerint az Anna erőből, tudásból, pedagógiai szempontból nem tudná azt elérni, hogy időről időre nektek Estiskolásoknak üzenjelek a kanadai Estiskolások. Ezért tartom fontosnak a Matek jelmezben című házi feladatot. A film formában a maximális citromdisznót, az öt disznót szeretném megadni a csoportnak is, és szeretném, ha esetleg az Anna, ha lehetőség van rá, későbbiekben a csapatot is beírná vagy beíratná. Nagyon várom, hogy a további kis életükben lévő üzenetek ugyanúgy elérkezhessenek ide. (szőke) értékelés:

Az külön öröm, hogy az ünnep házi feladatra egy mozgófilmet küldött Árpád, mert mozgófilmben pont a hangok, a vágások miatt sokkal bonyolultabb jól érthetően beszélni. Nagyon sok feltétele van. Világítások, szereplő kezelés, operatőr, feliratok, zenei szerkesztések, stb, stb. Tehát mindenféleképp az Árpád munkája, amit elküldött, egy nagyon összetett alkotás. A kategóriáját is meg kellene határozni, azt pedig úgy hívják, hogy kisjátékfilm. Mit nevezünk játékfilmnek? Olyan alkotásokat, ahol egyértelműen instruált, még akkor is, hogyha pici papír fecnikre megírt ötletdarabkákból, de fikciós, tehát megtervezett szerkezeteket látunk. Ez a film ilyen. Maga a formanyelve az hármas egységből épül. Az első és a harmadik egység mindenféleképp arra a nagyon is uralkodó és nagyon is meghatározó hangulatú zenére áll össze, ami a film legelején és a film legvégén szólal meg. Egy ismert dallamot feldolgozó zenei motívum, amely egyszerre romantikus egyszerre pedig ironikus hangzást kever. A film legelején egy városi környezetet, egy nagyvárosi környezetet látunk erre a zenére, amely tulajdonképpen egy diaporáma sor. A diaporáma, amely a 70-es, 80-as években nagy divat volt, olyan képek sorozataként működő zenére szerkesztett képfolyam volt, ahol többnyire áttűnésekkel, vagy egymásra fényképezésekkel hoztak létre laza vagy szorosabb szálon futó asszociációs történeteket. A film első részében a zenére egy nagyjából metrikus ritmusban összevágott áttűnésekkel kötött képsort látunk. A játékfilmes szakmában az áttűnésre a szakemberek azt a kifejezést használják, hogy lágyítja a történetet. Az áttűnésre mondják azt, hogyha valamit tulajdonképpen líraivá szeretnék tenni, lassítani szeretnék, használhatom, és a dramatikus szituációkat megkönnyítem evvel. Az első szakaszban egy ilyet, egy úgynevezett bevezetést látunk nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a nagyvárosi közeget mint helyszínteret mutassa be az alkotó, ahol a film középső szakaszában egy, ugyan egyszereplős, de nagyon is játékfilmi kis történetet tekintsünk meg. Ez az első rész ehhez kapcsolódik, ez tulajdonképpen a helyszín körüli világot meséli el nekünk. A középső rész semmilyen zenei póthatást nem használ. Hangokat igen, és ezek a hangok egyrészt egy narrációra, másrészt pedig belső térben történő mozgások hangjaira épülnek. A narráció manipulált, valószínűleg lassítást hoztak létre. Egy meglévő emberi hangot változtattak, torzítottak el. Ettől az egész picit Madách Imre Az ember tragédiája Úr hangjára is hasonlít, mert a sebességváltoztatással megmélyülő hang tekintélyt parancsoló szeretne lenni, vagy legalábbis ilyen hatással próbál dolgozni. A film középső részében viszont, ha elfogadjuk, hogy egy játékfilmes szituációt látunk, akkor az ott jelenlévő szereplőre a játékfilm szabályoknak kell érvényeseknek lenni. Azt kell elfogadnunk, hogy az ott látható személy függetlenül attól, hogy mi most keresünk-e valamilyen bizonyítványt erről, színészként van jelen, és mint olyan itt egy realisztikus helyzetben reális szituációkat kell megoldania, többnyire néma játékban, tehát a gesztusainak kell hitelesnek lennie. Ezek a gesztusok, ezek a mozgások és a hozzáválogatott mikro helyzetek, lásd – cigarettagyújtás, hűtőszekrény megtekintése, a spájzban lévő mozgások – mind mikro szituációk, de mint olyan, ebben a középső részben naturálisak, ugyanakkor ezeknek hiteleseknek kell lenniük. Többek között azért, mert a versszerű szövegmondás ellenpontjaként nagyon is drámainak kellene látnunk. Van is erre törekvés, tehát mindenféleképp a szereplő a színészi eszköztárában drámaian dolgozik, ugyanakkor sok olyan apróság van, mint például a cigaretta elszívása, vagy a papír tojástartók kidobálása, amelyek időnként túlságosan is teátrálisak. Ezek elsősorban a túljelzett mozgások, ezt az Estiklopédián érdemes megnézni. Főleg a némafilm világában voltak jelen, de arra a filmvilágra ez azért volt jellemző, ez nagyon fontos, mert nem tudták használni az emberi hangot és ezáltal mindent egy picit túl kellett hangsúlyozni. Itt a középső részben nagyon sokszor túlhangsúlyozottak az emberi drámához kapcsolódó gesztusok és ezzel az alkotó nem a drámai, fojtogató létezést hanem az elrajzoltságot éri el, miközben megjegyeznénk, hogy valószínűleg ez nem 100 százalékosan cél. Például a középső szakaszban egészen biztos, hogy nincs szándék öniróniára. Márpedig azok az elrajzolt motívumok, amelyek egyszerűen szakmai hiányosságokból is adódhatnak más eredményt hoznak létre, mint ami esetleg sejthető szándékként a filmmel kapcsolatban. Ehhez két megoldási képlet kívánkozik. Az egyik az, hogy igenis kell kellő öniróniával kell kezelni mindezt a középső szakaszban is, és magában az alkotási folyamatban erre van példa, hogy a készítők képesek erre, egészen pontosan az utolsó szakaszban, a zenei motívum visszatérésekor, amikor tulajdonképpen egy animációt látunk, nem is akármilyet. Ha nem ebben a helyzetben lennénk, akkor pici időutazást tudnánk tenni, akkor akár a Monty Python bizonyos animációs rendszereiben találnánk hasonló figura bemozgatást. Mégis azt kell, hogy mondjuk, hogy az utolsó szakasza a filmnek az tulajdonképpen már csak egy ilyen kis zárójel. Természetesen sejthető a középső szakaszban a lakás elhagyása után, hogy valószínűleg valamilyen drámai cselekménynek kellene következnie. Énhozzám tulajdonképpen a film legeleje és a film vége áll közelebb elsősorban azért, mert a film vége például, tulajdonképpen gondolati játékokat jelez, a film eleje ugyanúgy pont a zene miatt finom iróniát mutat, amíg a film közepét kénytelen vagyok pont a megformálás módszere miatt nagyon is komolynak tekinteni és nagyon is komolyan venni, legalábbis mint alkotói szándékot. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy pont a játékfilmi, szakmai felkészültség miatt nem biztos, hogy ezt az eredményt hozza a középső rész. Kellene picit talán sztakkatósabb, egzaltátabb rendszert használni erre a belső szakaszra. Másrészt pedig az egész film történetiségében nem érzem igazából motiváltnak az élet eldobását, az életfájdalom megjelenését. Maga a vers szövege, maga a manipulált szöveg is tulajdonképpen csak a fájdalom fogalmát járja körül, a miértet nem. És miközben valahonnan valahova próbál tartani ez a történet, olyan, mint hogyha csak egy megkezdett film egy bizonyos szakaszát emelték volna ki, mert nem tudtak volna többet föltölteni ide, erre a rovatra. És igazából hiába van a filmnek befejezése és bekezdése, nem igazán érzem azt, hogy valahonnan kiemelkedne ez a történet, és valahova megnyugodna. Még egyszerűbben fogalmazva az a kérdésem, hogy minden érhető, az, hogy van világfájdalom, de az, hogy miért az igazából ebből a filmből nem derül ki. Ha idáig el tudunk jutni és esetleg ez elfogadható, akkor számomra az a kérdés, hogy vajon maga az alkotás a 26-os lecke ünnep kategóriája Pap Árpádtól a Közelednek az ünnepek az valamilyen napló, amely természetesen mindannyiunknak szól és egy felkiáltás, amely nagyon egyszerűen fogalmazva arról szól, hogy – igen, egyedül vagyok - csak ehhez egy nagyon míves formát a játékfilm formáját használom, és ez egy vallomás, egy önvallomás, tessék mi mindannyian, akik itt vagyunk az Estiskolán figyeljünk oda, hogy Pap Árpád egyedül van, vagy pedig ez egy összetettebb történet? Ha ez a második verzió érvényes, akkor vannak szakmai problémáim evvel a filmmel. Nem jut el valahova, nem építkezik, még egyszer mondom, hogy azért, mert nem segít nekem, hogy megértsem, hogy ennek a fiatalembernek - a szereplőről beszélek - mi a baja, azon túl, hogy egy budapesti albérletben ahol egy 1940-es évekbeli gáztűzhely van, ahol eldobja az üveget, de az üveg nem képes eltörni, mi a baj? Ehhez nem jutok közelebb és ezért nagyon nehéz erről véleményt mondani, nagyon nehéz igazából ebben segíteni. Azt látom, hogy baj van. Nem tudom megmondani, hogy mi a baj. Én az alkotásra mivel nagyon sokat dolgoztak három disznót tudok adni, de azt szeretném mondani, hogy attól mert filmalkotásról van szó ugyanúgy érvényes az, hogy nem csak a formának kell működnie, és nem csak annak kell működnie, hogy valamivel sokat dolgoztam, hanem az egésznek a gondolati rendszerét is egybe kell tudni tartani, hogy a néző számára megközelíthető legyen. (szőke) értékelés:

Leesett Damoklész kardja. Gyufa bemutatja a madarakat is, de azok nem mutatkoznak.

Régóta nem kaptunk a Gyufától filmet és azt mondom, hogy megérte várni. Ez egy üzenet, ahogy a Szőke blogban láthatjuk a Sztívüny üzeneteket, ez abban a sablonban, abban a gesztusban készült film. És hogyha az első részét akarom, vagy az első értelmezési szintjét akarom megfogni, akkor abban egy nagyon erős és nagyon jól megfogalmazott dolog. Mindeközben persze van egy humora is ennek a történetnek ami a film második harmadától indul be, amikor a fáról leesett gallyal Gyufa elkezd, hát nem tudok jobb szót, szerencsétlenkedni, és akkor ott veszélybe kerül a kamerától kezdve minden, a locsolókanna az majdnem le is esik, és mindezt úgy teszi, azzal a bájjal, azzal az esendőséggel és mégis azzal a határozottsággal, hogy nem derül ki, hogy ő ezt tudja-e, hogy ez fog történni, vagy tényleg a véletlent látjuk, és ez nagy ereje ennek a filmnek. Akkor is, hogyha ez egy tényleg spontán és véletlen történt, és akkor is, hogyha ő ezt előre megkomponálta, hogy ez fog történni. De ez csak az egyik része mondanivalóban ennek a filmnek. Ami még számomra fontos és ami miatt öt disznós lesz ez a film, az pontosan az a környezetábrázolás, ami megint azt mondom akár tudatos, akár a véletlen szülte, de nagyon erősen jelen van a filmben és mondhatnám azt is, hogy ez a szoció vonala ennek a filmnek. Hogy mindezen a humoron túl, attól válik időtállóvá ez a film, hogy egy olyan helyzetet rögzít, ami lehet hogy most innen nézve közelről, pár nap távlatából nem annyira tűnik fontosnak, máskor is megyünk a telekre és máskor is lehet ilyen történet, de mégis úgy érzem, úgy hiszem, hogy az idő távlatából ennek komoly súlya lehet egy ember életében, hogy akár átvitt értelemben a nézők életében is, mert hogy valami olyan üzenetet sikerült ezek közé a rétegek közé becsempésznie a Gyufának ami nagyon megejtő, úgyhogy én megadom rá az öt disznót. (szőke-hegyi) értékelés:

Ezt a filmet azért szeretem, mert nem akar sokat, nem is hosszú, néha ez jó. És az eredeti hangok ennek a szerkezetnek, ennek a búgócsigának a családi térben hallható eredeti hangjai azok itt nagyon jót tesznek, nagyon jól segítik elő ezt a festői folthatást, amely ennek a játéknak az igazi lényege. A számítógépes játékokhoz képest ez a régi gyerekkori játék, amelyet nyilván most újra gyártanak, lehet ilyet venni, nagyon, nagyon izgalmas, ahogy a formák egymásba folynak, és tényleg mint egy ilyen kis gyermekkori titkos meditációs játék, ilyen formán lehet, hogy még a végén ki fog derülni, hogy a gyerekkorunkban használatos játékok nagy része buddhista, taoista, fraktálszerű szerkezet volt és ezért vagyunk ilyen furcsák 40 év fölött, mert hogy ilyen gyerekjátékokon nőttünk föl. Egy ilyet lehet itt látni, és én nagyon örülök, hogy a film nem ott fejeződik be, hogy ez az absztrakció érzékelhető a forgás a foltok és a hozzátartozó hang, hanem a végén értelmezi mindezt és bemutatja a kamera azt, hogy igen, egy kisgyereknek a gyerekkori játékát látjuk, talán a kisgyerek ott reagál is és látjuk az egészen egyszerű, hogy is mondjam kézzelfogható jelzéseket ezen a játékon, amely ebből az álomvilágból már teljesen mást mutat. Várom a további alkotásokat. (szőke) értékelés:

A pedellus unszolására nem csak Szőkének, de a többi estiskolásnak is üzennek a táborosok.

A vasárnapi első közös küldetés Nóra köszöntése volt, nem minden önös érdek nélkül, mert bár sokan titkolják, de mindenki szeret csokizni.

és tánc szeptember végén. Még nyilnak a kertben...

,
,

Itt ahogy megnéztük ezeket a videó filmeket azt szeretném mondani, hogy egyrészt nagyon örülök, hogy a mozgás házi feladatra Anna elküldte ezt a munkát, pontosan azért mert úgy gondolom, hogy nem csak képzőművészeti szempontból, hanem a film belső rendszerében a tánc szempontjából is, energetikai szempontból is a mozgással foglalkozunk, így megvan az öt disznó a mozgás házi feladatra. Ugyanakkor szeretném azt kérni, vagy avval a feltétellel adom meg az öt disznót, hogy amennyiben ha ez érthető és elfogadható, amit a videó üzenetben küldtem erre a filmre szeretném, hogyha ezekkel az észak amerikai indián mozgásokkal kapcsolatban az alkotó, a beküldő foglalkozna és segítene bennünket annál is inkább, mert mi nem fogunk tudni ilyen munkákat elkészíteni, tehát avval a feltétellel van meg az öt disznó, hogyha ugyanezen a házi feladaton még dolgozik a későbbiekben az alkotó. Úgy gondolom, hogy ez nem egy nehéz feladat, hiszen ez látszik a filmből is, hogy érdekli őt. A másik, hogy több olyan munkában, nem akarok most konkrétan neveket említeni, de több alkotó munkájában láttam azt, hogy valamilyen módon a rezonancia vagy a ritmus, az és itt nem elsősorban, hogy mondjam disco értelemben, hanem pont ha talán érthető, elfogadható, pont a kis videó hozzászólásban láthatóan a rezonancia a fontos. Több alkotásban megjelenik ez képzőművészeti szempontból is, kompozíció szempontból és egyáltalán formanyelvileg, ami ennél a filmnél is látható hogy mivel foglalkozik, mi a témája a dokumentum filmnek. Ezért szeretnék egy házi feladatot föladni, ami a Rezonancia házi feladat. Ez természetesen nem kötelező, de akit érdekel, aki ebben az irányban elindult már, annak szeretném ezt a házi feladatot föladni. (szőke) értékelés:

Nagy koppanás volt, aztán láttam a madarat a párkányon, megmentettem Berci elől, aztán kitettem a madáretetőbe... lett volna vége is, ha el nem repül, amíg a telefonnal bütyköltem. (Hogy miért ilyen a színe, nem tudom, mondjuk sonyericsson-színű film.)

Jónak tartom az ősz kategóriára ezt a kisfilmet, nagyon furcsa és meglepő, azaz van dramaturgiája az egésznek, mert én végig azt gondoltam, hogy ez egy ilyen kitömött madár, mert ez a szerencsétlen kis madár meg se mozdult, apámnak is voltak ilyen kitömött madarai. Talán csak a szeme utal a madárnál arra, hogy mégiscsak hallgatja az alkotót, annyira erős és erőteljes az egésznek megint a vallomásjellege, én tényleg végig azt hittem, hogy egy kitömött madárral manipulál itt az alkotó. De a madár ebben a történetben egy eszköz, ugyanolyan eszköz, mint a más filmeknél a vallomást, az öndefiniálást elősegítő eszköz. Ugyanis ha meghallgatjuk ennek a filmnek a monológjait, hiszen a madár nem szól vissza, bár az alkotó végig úgy beszélget vele, mintha egy partner lenne, tehát állandóan mondja a válaszokat a madárnak, miközben sejthetően a kérdéseket is ő teszi fel magának. Tehát a monológ alapján nagyon sok mindent megismerhetünk egy létállapotból; megint egy identitásközvetítést látunk, annyi lenne a megjegyzésem, hogy érdemes lenne később megnézni ezt a filmet, mert kiderülne, hogy vágható, mert semmi baj nincs azzal, ha a képet képre vágjuk, és a szöveg alapján megfigyelve egy picit szűkítünk. Talán ennél a filmnél egy picit kevesebb több lenne, de ettől függetlenül az ősz leckére megfelelő. (szőke) értékelés:

Egy kisfilmet látunk valamilyen szolarizációval, vagy éjszakai kamerával, vagy csak mobiltelefonnal készült, vagy nem tudom milyen technikával, ebben a fekete-fehér formátumban. Mindenféleképpen a kamera beállítása itt egyfajta naplójelleget, vallomásjelleget, egyfajta gyónást jelez. Ma a médiákban a különböző sorozatokban, amiknél a mostani fiatal nemzedék, akik a szakemberei a ma élvezhető mozgóképes médiáknak, előszeretettel használják a reality kifejezést. Nem tudom, ez azt hiszem valóság-nak fordítható és ha ezeket a közkedvelt és divatos rendszereket megvizsgáljuk, ahol egyértelműen mindenhez köze van ezeknek, csak a realitáshoz nem, nem tudom, mikor jelenik meg a manipulity, amit a néző eleve azért néz meg, hogy ezek manipulálva vannak, és azt fogjuk bennük keresni, hogy a manipulált valóság hol viccel meg bennünket és válik valósággá megint. Szóval ezekhez képest, amik a nézők számára nagyon is fontosak, és sok ember nézi őket, mert ők is szeretnének vallomást tenni nekik, nekünk, önmaguknak. Keresni szeretnék az identitásukat, és ebben akár már a vallás, a hit kérdését is érdemes lenne tárgyalni. Hiszen pont a történelmi vallások dolgoznak azzal a technikával, amit gyóntatásnak hívunk, és ennek a szükségszerűsége azért volt olyan erős, mert ez hozta létre a lelki megkönnyebbülést, és az újrakezdés lehetőségét, amikor meggyónom a bűneimet, feloldozást kapok rá. Ugyanilyen vallomáserejű ez a kisfilm, tulajdonképpen ezzel a technikával dolgozik, ezt a módszert követi, mindenféle sallangtól mentesen; megteheti, hiszen az alkotó egy amatőr oldalon teszi ezt meg, és miért ne tehetné meg, hogy semmilyen történetiséget, semmilyen sokkoló helyzetet nem használ, hanem egyszerűen fogja a zsebkameráját, és azt mondja, hogy kérem, egy éjszakán összegzek és elmondom azt, hogy mi zajlik a lelkemben, és nem azt, hogy mit várok az élettől, hanem azt, hogy ki voltam, ki vagyok és milyen nyomot hagyok ebben a világban. Az nem hangzik el, hogy amíg az ember él, vajon hányszor és mi módon vet számot azzal, hogy az élete befejeztével van-e alapvető félelme az emlék tiszteletével, a nyomot hagyni megmaradásával, hogy vajon a temetés után milyen gyorsan tűnnek el az emléknyomaink a lakásunkból, a munkahelyünkből. Mégis, közvetett módon a létezés alapvető kérdéseit veti fel ez a kisfilm, ugyanakkor pont azért, mert olyan eszközt használ az alkotó, amire azt lehet mondani, hogy egy primitív, rossz minőségű kamera az, amibe megteszi ezt a vallomást, ez azért fontos, mert eszközrendszerében ez is a külső formalizmus lebontására törekszik; a sérült kép mint egy apokrif naplótöredék jelenik meg, mint egy töredékesen megmaradt napló régről, de izgalmas érzés beleolvasni ezekbe annyi év távlatából. Ez a néző részéről ez a voayerizmus itt is jelen van, és ez az erőssége a filmnek. Ugyanakkor ez egy tudatos eszközhasználat, az alkotó megteszi itt a vallomását, és mint az oly divatos blogoknál láthatjuk ez egy gyakorolt élvezeti cikké válik, hogy én tudom, hogy gyónhatok nektek, és tudom, hogy a gyónásomat megnézitek, és ezzel mégiscsak kapok valamilyen feloldozást, legalább azt az örömet, hogy tudom, hogy nektek elmondhatom, bár soha nem találkozok veletek, de mégis nyomot hagyok a létezésemmel, azzal, hogy ezen az eszközön keresztül megfogalmazom magam. Nyilván azért lehet ennyire drámai ereje ennek a kis etűdnek, mert a külvilágban, a médiákban megjelenő reality-k világa dialektizálódik ezekkel a fajta parányi, outsider, gerillatörténetekkel, amelynek egy-egy bizonytalan lépésekkel. Miért bizonytalanok a Hegyi munkái? Azért, mert szerencsétlen nem talál előképeket erre, próbál megfogalmazásokat gyártani, és nagyon nehéz úgy nyelvezetet beszélni, hogy azokat újra meg kell találnunk, össze kell építenünk. De ebből nem az következik, hogy hol hibás ez a beszéd, ha egy idegen jön hozzánk és próbál meg tanulni magyarul beszélni, az ő betűi sem lesznek olyanok, mint kellene, hanem a befogadást kell megpróbálni erősíteni. Ennél a filmnél azt érzem, hogy ez az idegenből érkező idegen, aki megpróbál a mi nyelvünkön kívülről, de mégis idetartozva mesélni, és botladozva mondja a mondatait, és ezeket nem tiltani kellene, hanem erősíteni, hogy mi is el tudjunk kezdeni így beszélni. Fontos ez a lecke, mert a külvilágban a nagyobb médiarendszerekben pont nem ezt lehet látni. Ott a néző, a befogadó ne döntse el önmagától a világ rendszert, ne tegyen fel kérdéseket, ne önmaga fogalmazzon meg válaszokat, ne önmagát definiálja, hanem hagyja meg a vizualitásnak azt, amit a média, ez a legfurább világvallás válaszadóként megad nekünk. Ebbe a heroikus küzdelemben érzem azt, hogy a Hegyi egy ilyen Dávid-helyzetben van, ahol látszik, hogy ez a fajta vallomási mód, a blog gladiátori szerepe, abszolút halálra van ítélve. De ettől még mind estiskolásként mi kis Dávidok nem tehetünk mást, mint a saját módunkon megfogalmazni magunkat, azért is, mert tudom, hogy a Hegyi közben ezt az oldalt technikailag is kezeli, sőt, már sokszor nem is zsoltunak, hanem pedellusnak hívják. Nagyon nehéz úgy Hegyi Zsoltként is küldeni üzeneteket, hogy közben felelős vagy egy történetért és közben kvázi tagként a belső történeteidről is beszélj. Nagyon fontos, hogy ez az üzenet megszületett, és hogy ez lelkesíti a többi keresést. Az utóbbi időben nagyon erősen az önmegfogalmazások, az öndefiniálások erősen fejlődnek, mindenki a saját közegében. Ezt a filmet én jól elindítottnak, jó tárgyalással és erős befejezéssel rendelkező filmnek tartom, a munkái közül benne van az első háromban amit láttam itt tőle. Ide szeretném ha csatolódna az a megjegyzés, amit a Mikulás-összejövetelen tettem, ez a vallomás elindított egy 26. leckét, egy házi feladatot. (szőke) értékelés:

A Világban soha sincs teljesen csend, mindig ott van a háttérben a Lét alapzaja, ami állandó. Habár mi folyton megpróbáljuk ezt megfogni az idő fogalmával, a pillanatok megragadásával, ám ezirányú kísérleteink eleve szétmállásra vannak ítélve. (Fejhallgatóval, vagy nagyon jó mély hangokat adó hangfalakkal hallgasd!)

Az animációs film, amit itt most láthatunk tulajdonképpen a minimáltechnikákhoz kapcsolódik, zenei motívumokkal élve Steve Reich vagy John Cage, akikről az estiklopédiában többet is meg lehet tudni, ők a repetitív zene, filozófia zenei zsenijei, van pl Steve Reichnek egy olyan munkája, ami 24 órás, és nagyon parányi, átcsúszó motívumokból épül fel az egész, és ha jól tudom pár évvel ezelőtt Márta Istvánék Vigántpetenden a barokk templomban ezt a produkciót elő is adták. Annyit jegyeznék csak meg, hogy ez egy nagyon speciális műfaj, ahogyan a mantrák, az ázsiai meditációk nagy része éppen attól, hogy folyamatosan ismételget apró motívumdarabkákat, legyen az imatöredék akár, ezt elsősorban a keleti meditációkban, elmélyülésekben a test savasítására használják, mert a folyamatos, visszatérő (loopolás) ritmusok ezeknek az imáknál az oxigénbevitelt változtatják meg a szervezetben. Itt az András filmjénél beszélve valami hasonló történik, ugye a Badár szokta mondani a természetgyógyászati programokra itt, hogy az a paraszt-vellnessz, tehát rusztikusan megközelítve az András munkája a parasztfraktál, ahol ő annyira egyszerű eszközökkel valósítja meg a folyamatos középpontra figyelést, hogy egy ilyen kvázi eszköznélküli órát tesz az orrunk elé, ahol a horoszkópkészítő nyíl már a horoszkópot is elfelejti, de a hangokkal, mint ezzel a kis programmal, amivel koszokat lehet rátenni a képre, tehát minden aszerint épít bele ebbe a kis etűdbe ahol arra kényszerít, hogy folyamatosan nézzük ezt a középpontot, de egy idő után feladjuk a vágyunkat, hogy bármi is fog történni, hogy próbáljunk meg erre a belső szívhangra vagy kattogásra figyelni. A sík felületen látható grafikai elemek is ugyanazt ismétlik, nagyon pici elmozdulásokkal, pulzálással, a koszokkal, a grafikai elemek tágulásával-szűkülésével, és mindez repetitív módon visszatér, így nem várható az sem, hogy lehetne valamilyen végpont. Ahol elkezdődött, nagyjából ott is ér véget. Az alkotó ezt a csend leckébe küldte, és onnan kellene megérteni, hogy nyilván első ránézésre az jut eszünkbe, hogy jó, de mi köze van ehhez Gimesi Andrásnak, de szerintem nagyon is sok köze van, folyamatosan keresi önmagában, ez a képein is látszik, ez a Gimesi-féle lázadás, de ez igazából nem lázadás a világ felé, hanem a folyamatos kérdések és válaszok feltevése a mindenség felé. Nekem egy picit az a meglátásom a filmmel, hogy a Gimesi András történetét keressük, akkor az egy és megismételhetetlen. Ahogyan a legutóbb a Mikulás-bulin is ott volt egy kinagyított fényképen, döbbenetesen valósághűen, nagyon is felhívó jelként, dramaturgiai pontként ott volt. És ebből az következik, hogy vajon ha nem ismerem őt előzőleg, akkor hordoz-e ez a mű eleget az Andrásból, hordoz-e a mantrák vagy a repetitív zene világa hoz-e annyi pluszt, amitől ez az ő története lesz, avagy egy a sok közül. Én úgy érzem, hogy van egy út, ami elkezdte őt érdekelni, ebben az útkeresésben az első lépéseket teszi meg az absztrakt és az animált filmek felé, keresi bennük a szerkesztett rendszereket, ugyanakkor bármilyen abszurdban gondolkozunk is, ha azt akarjuk, hogy a néző értse, akkor van bevezetés, tárgyalás és befejezés. Ezek az alaptézisek ugyanúgy igaz a legmegdöbbentőbb és felborzolóbb képeknél is, akár dráma, akár érzékiség, ott is megvannak a keretek. Itt is elvárható, hogy a lejátszó kerete mellett megközelíthető legyen András üzenete, de így szerintem nem fog mindenki közel jutni, ahogyan a leiratban beszélsz róla. Én ezt a munkát visszaadnám a csend kategóriában, pontosan azért, mert tisztellek annyira, hogy remélem nem sértelek meg ezzel, hogy engedd közel magadhoz az embereket, és nem tartom rossznak az irányt, de ne legyél egy a sok közül, és lépj tovább picit a lázadásnál a polgári társadalom ellen hanem legyen az sajátságos, öntörvényű, Gimesis. (szőke)