Nem meséltem Zozóról, a vele való buszozásról, a neki való tolmácsolásról, akinek először a különleges jelnyelvét kellett megértenem, és azt, hogy mit akar mondani, majd azt a mondandót lefordítani angolra, majd az angol vendég mondandóját kellett Zozónak magyarul tolmácsoljam. Nem meséltem a vak tetkós lányról a labrador kutyájával, nem meséltem a másik vak lányról, aki nem állatbarát, ezért nem is kell neki kutya, bármekkora segítség is lenne. Nem meséltem arról, hogy próbáltam meggyőzni őt a kutyabeszerzésről, de teljesen és mereven elhatárolódott. Arról se meséltem, hogy a francia néger kerekesszékes fickót meggyőztem angolul, hogy menjen végig a vaklabirintuson, nem meséltem arról, hogy elérzékenyültem ezen, én magyaráztam meg neki, hogy hogyan tartsa a fehér botot, hogyan találja meg a kiutat a labirintusból. Arról sem meséltem, hogy a főnököm azt mondta erre a látványra, hogy ő már látott kerekesszékeseket vaklabirintusban végigmenni, és tudja, hogy meg tudják csinálni, de azért néha még őt is meg tudják lepni. Nem meséltem a holland idős fesztiválozókról, akik fényes nájlonruhában járták a Szigetet, nálunk is voltak, a pasinak a segge kilógott a nájlonruhából. Arról se meséltem, hogy mennyire kiakadtam, és mennyire röhögtem, alig tudtam feladni rájuk a szemellenzőt, és mondtam a társaimnak, hogy ne segítsenek nekik, hogy minél jobban tévedjenek el, hogy minél többet tudjunk röhögni rajtuk. Arról se meséltem, hogy a kuncsaftok is meghaltak az én röhögésemtől is, és az idős pár látványától is, a fickó már majdnem négykézlábra állt, és úgy kereste vakon a kiutat a labirintusból. Arról sem meséltem, hogy nem volt nálam fényképezőgép, ugyanis elromlott, így kénytelen voltam a szememmel és az agyammal fotózni, mindent beleégetni a retinámba, hogy majd alkalomadtán ezeket az emlékeket elő tudjam venni. Továbbá nem meséltem a lányról, aki nagyon meglepett a közvetlenségével, a kedvességével, és azzal, hogy csak 18 éves, és 5 gyermekes család negyedik gyereke. Nagyon szeretetreméltó, kedves, eléggé öntudatos lány volt. Nem meséltem a partiarcokról sem, főképp az egyikük volt nagyon el magától, mert tudta, hogy szép és vagány, és erre rá is játszott. Nagyon érdekes volt figyelnem, hogy milyen érzelmeket vált ki másokból: a pasik általában körberajongták, a lányok általában irigy és megvető tekintettel idegesen legyintettek, és csóválták a fejüket. Nem meséltem a jópofa kis fiatal csajokról, akikkel sokat nevettünk, jól éreztük magunkat. Ráadásul arról sem meséltem, hogy volt pillanat, amikor úgy éreztem, hogy fel kell adjam, volt reggel, amikor egyszerűen nem tudtam kinyitni a szemeimet, de végül is erőt vettem magamon, mondtam, hogy meg kell csináljam, vállaltam, muszáj lesz végigcsinálnom, hiszen számítanak rám, várnak. Arról sem meséltem, hogy egyik nap kicserélt a főnök engem, más munkát adott, tehát nem a kapuban voltam, hanem az egyik játékot vezettem, és a kapuba a nagy partiarcot tette, aki mindennel foglalkozott, csak a munkáját nem végezte normálisan. Pasizott, csajozott, cigizett, bulizott, szóval emiatt aztán másnap a főnök jobbnak látta, ha visszacserél engem, úgyhogy utolsó nap is a vaklabirintus bejáratánál voltam, amit nem bántam, jobban szerettem ott, mint előző nap a játéknál.
   Arról sem meséltem, hogy egy hónappal a Sziget után kilátogattam a helyszínre. A K hídon valami gólyatáboros csapat kiabált, a Szigeten kitaposott fű, üres utcák, az Ability park helyén üresség. Nem meséltem arról sem, hogy mit találtam: Ablilty parkos szalagot, a sátortábor helyén egy pár összekötött cipőt a villanydrótra feldobva, használt óvszereket, a játszótéren gyermekeket és szülőket, az étterem előtt kocsikat. Ezekből semmit nem meséltem el, semmit nem fotóztam le.