Mindig vége szakad
Minden egyes évben,
De mióta Pesten,
Drámain élem meg:
Vége van a nyárnak.
Utolsó sóhaja
Viszi minden kedvem
Augusztusi szélnek.
Ekkor, mintegy jelre
Dunavirág. Szállnak
Áttetsző kicsiny
Tündérsárkányok, mint
Elsőszá’ndos tinik
Kik egy napijegyet
Kaptak Anyutól a
Jó bizonyítványért,
És egy ígéretért
Cserébe. Lepik el
A parti fényeket,
Bódultan, fürtökben
Túlfűtött flörtökbe’
Vetik maguk bele
A pulzáló éjbe.
Belenyalnak kicsit,
Mindenféle tiltott
Mámorba és kéjbe.
Egyetlen egy este
Akarnak megélni
Egy komplett életet,
Majd talán jövőre
Ha minden összejön,
Kaphatnak bérletet.
De nekik ennyi volt
Ez az idei nyár,
Ennyi a létezés.
Felkeltek ma reggel
Buliznak és dugnak
Egyet a vízparton
És bebábozódnak
Majd teljes egy évre,
Iszapváros népe.
Hogy aztán ismét itt
Fetrengjenek apró
Pondró testükkel a
Járdán, padka mellett,
Bódultan és kábán,
Szextől kimerülten.
Megint ennyi tellett.
Túl sok volt a fényből.

Bár most hogy így mondom,
Én dunavirágként
Szeretnék, ha lehet
majd újjászületni.
És újra és újra.
Akkor nem lenne ősz.
Soha, soha többé.

(13-09-05)