Az az érdekes ebben, hogy Zsuzsa a polaroidot teljesen máshogy használja, mint amire kitalálva lett, mert nem emlékképeket készít vele, nem portékat készít vele, nem családi helyzeteket örökít meg, szóval nem azt az instant érzést hozza vissza, amire gondoltak a gyártók, hanem mint művészeti eszköz használja. A polaroidsága maximum abban az értelemben számít, hogy nincs utómunka, sem a keretezésbe, sem képkivágásban, sem tónusban nem lehet belenyúlni. Ebből kifolyólag más koncentráltságot kíván az alkotótól ez a fajta képkészítési mód. És itt van az izgalmas kérdés, hogy ez a koncentráltság miképpen jelenik meg a képen. És akkor azt mondom, hogy tessék megnézni azokat a függőlegeseket, azt a bonyolult térbeli rendszert, ami a fények és árnyékok, a valóság, a tükröződés, az áttörések és áttűnések rendszerében létrejön és máris látjuk, hogy mitől erős ez a kép. Bárki odamehet és megnézheti ezt a helyszínt, de nem valószínű, hogy egy polaroiddal fogna hozzá megörökíteni, részben azért, mert a polaroid nem egy olcsó játszma, részben pedig azért nem, mert általában az ilyen helyzetekben a legjobb eset, hogy vagy előkapunk egy mobilt vagy túlgondoljuk és odaviszünk egy nagy batár gépet és mindenféle perspektívakorrekciókkal dolgozunk. Zsuzsa nem ezt az utat választotta és én ennek örülök. Csak bátorítani tudom, hogy amíg kapható polaroid nyersanyag, addig spájzoljon be és dolgozzon ezzel. (hegyi)