Ma próbáltam embereket fotózni.
Yoda mester arra gondolt, hogy embereket fényképezni pont olyan, mint puszta akaratunkkal kiemelni az X-szárnyú vadászgépet a mocsárból. El kell hinnünk, hogy képesek vagyunk rá, és igazából, úgy értem tényleg, akarni kell. Ráfordulni, visszavonhatatlanul összeköttetésbe kerülni az alannyal, gombnyomás közben arra gondolni és elhinni, hogy fotósok vagyunk (most mindegy, hogy iparosok, művészek vagy amatőrök), akik most alkotunk és egyben rögzítünk valamit, ami onnantól valamilyen önálló alkotássá válik (most mindegy, hogy jó, vagy rossz, kell-e vágni, miazmás). Ha nem így járunk el, vagy menet közben hitünket vesztjük, az alany visszahullik az arctalan járókelők tömegébe, mint X-szárnyú vadász a mocsárba, és mi törölgethetjük arcunkról a masszát és várhatunk Yodára, hogy helyettünk emelje ki a gépet és fejcsóválva mutassa, milyen kicsiny hitűek is voltunk mi, ki fogja így legyőzni apánkat!
És Aureliano elég jól megfogta a lényeget, valóban így megy.