A Lakinger Béla zsebcirkáló végül az árapály hatás, az El Niño jelenség, valamint az általános felmelegedés hatására szinte a felszínre került, egyes napokon a rádió árboca, sőt a parancsnoki híd vízimohával borított teteje is felbukkant. Ilyenkor a közeli Mikulás szigetekről, kétezerhatszázkilencven kilométerre délről felbukkant pár kacsa és kitartóan vártak valamire, amiről csak ők tudhatnak, mert ha mi is tudnánk, az beláthatatlan nemzetközi következményekhez vezetne.

"A katasztrófánál a személyzet nem tudott vagy nem akart elmenekülni, mindenesetre a hajóval együtt süllyedt el, és a víztömeg nyomása valósággal odapréselte őket a helyükre. Ott állnak örökre mozdulatlanul a kormánykerék, a kazán, a rádió előtt vagy a hajókonyha tűzhelye mellett, mindannyian fekete egyenruhát viselnek, parolijukra halálfej van varrva, alá pedig lábszárcsontok helyett búzakalász és kalapács.
Az egykori parancsnoki, rádiós és hálófülkékben halak lebegnek mozdulatlanul, már megszokták a halott tengerészeket, csak akkor rezzennek össze, ha egy víz alatti áramlás működésbe hozza az elsüllyedt hajó hangszóró-berendezését.
A szörnyű mélységben ilyenkor rekedt kiáltás bugyborékol végig: „Biztosítás – biztonság, készruhát vásároljon a ruházati szaküzletekben, szervusz, Salvus, műanyag nem pótanyag.” A hajósok merev tekintete egy pillanatra mintha felengedne, arcukra bánatos kifejezés ül, úgy tűnik, elveszett régi életükre gondolnak, de aztán újra csend lesz, a föveny lassan leülepszik, és a halak tovább alszanak a nyáltól és iszaptól sűrű vízben."