Ezzel nagyon sokat tipródtam. Próbáltam megágyazva, beágyazva, egymásra exponálva a kettőt, mindenfélét trükközni, aztán reggel a nap pont jól sütött be, és rájöttem, hogy Szőke úgyis látná, hogy csak dugdosom az ágyam előletek. Hát nem.

Pontos és célratörő a kép címe, ami többes számban íródott, sőt, benne van valami történetsejtetés is egy közös történetről és a szobabelsőben vannak olyan pici tárgyak, macik, kazettás rádiómagnó, ami egy létezésre, egy élethelyzetre, egy privát környezetre utalnak. A cím sejtet valamifajta drámát, vagy izgalmat, hiszen egy intim világ tárul elénk, egy belső, személyes, a külvilág számára nem mindig megközelíthető élettér, ezt sejteti a cím, és ha ezzel a céllal érkezik a néző a képhez és tudja a leckét, akkor fölvetődik a kérdés, hogy vajon a hibaisták számára jól ismert bélyegalbum, vagy fotóalbum közlési szintje megfelelő közlési forma-e önmagunkhoz képest egy személyes üzenet pontos kifejezéséhez. Másként mondva a kép címe elindít egy várakozást, a látvány ugyanakkor nem elég erőteljes, szégyenlős és bátortalan ahhoz, hogy a valódi térben megjelenő rekvizítumok igazi súlyt adjanak a leckének. Nem a képen jelenlévő tárgyakkal van baj, vagy a színekkel, hanem Gábor nem elég bátran nyúl a feladatkörhöz, hanem túl akar lenni egy feladaton. Tehát nem fotó szempontjából mondom, hogy jó lenne ismételni a feladatot, hanem azért, mert önmagához képest a feladatot, az önportré feladathoz képest prűd és átcsúszik a feladat nehézségein. Egy rendezett felületet látunk, ami által nem tudunk igazán közel kerülni a feladatból adódó lépcsőfokhoz, ezért erre nem adnék most disznót, kérném, hogy a feladat ismétlődjön. (szőke)