Pista most megint föladta nekem a leckét. Hullámokban jönnek a Pista üzenetei. Ilyen kvantummechanikás őrületet kapunk, hol a sejtelmesen komoly, és kiismerhetetlen Pistát kapjuk, hol a vicces Pistát, hol pedig az olyan áttételeket alkalmazót, amihez szinte csak neki van kulcsa. Itt most ehhez a képhez nehéz pajszervasat találnom, hogy megfejelően ki tudjam nyitni ezt az ajtót, de azért megpróbálom. Abból tudok dolgozni, amit látok, tehát ha félremenne az elemzésem, akkor Pista nézze ezt el nekem, és saját magának tehet szemrehányást esetleg, hogy nem fogalmazott pontosan, és én nem jól értem. Ugye kapunk egy 2/3 – 1/3 arányban komponált képet, de tulajdonképpen csak a struktúrák azok, amik ezt a határvonalat meghúzzák, mert mind a két felület nagyjából világos tónusokkal dolgozik, értem ez alatt az eget, és ezt a havas domboldalt. Ennek a határvonalán van egy figura. Ez a figura nagyon is dinamikusan a szélre van komponálva, olyan, mintha egy színpadi jelenetet látnánk, mondjuk, a zenekari állványból figyelnénk ezt az előadást. Én komolyan veszem azt, hogy ez a 4-es, Barátság leckére lett beküldve, tehát a barátságról akar nekünk ez az előadás mesélni. Megjelent az egyik szereplő, és mivel beküldésre került a kép, ezért azt kell tudomásul vegyük, hogy ez az előadás elkezdődött. Igenám, de nincsen másik szereplő. Keressük a képen, hogy vajon ki lehet a barátság tárgya. Itt ez azért érdekes, mert túl sok mellédumálási lehetőséget nem hagy nekünk Pista: nincsen másik tárgy, nincs másik személy, nincsen kifelé mutató irány, nem húzódik meg az az eredő, amiből én azt tudnám mondani, hogy Pista arra akar utalni, hogy neki barátja a természet, hiszen a természet egy roncsolt, alvó állapotban van jelen. Nincs egy másik személyre utaló nyom, hogy itt valaki mászott volna fel ezen a lejtőn, és az ő nyomait keresi. Itt egyszerűen a magány és az egyedüllét az, ami létrejön, vagyis a barátság, mint szimbólum abban a tekintetben van értelmezve, hogy milyen az a helyzet, amikor nincs barát, amikor egyedül vagyunk. Ez is egy érvényes megközelítése ennek a leckének, hiszen nem kötelezően kell minden egyes pillanatban birtokában lenni annak, hogy jelen időben magunkévá tehessük azt az élményt, hogy van barátunk. Vannak olyan periódusok, amikor ez ilyen elcsendesülés, hogy lehet, hogy tudat alatt úgy érezzük, hogy lehet, hogy volna barátunk, de a gyakorlat nem ezt igazolja. Ebben a nagyon határozott egyedüllétben, ami ráadásul azt a jelzést is küldi felénk, hogy itt egy gumicsizmás figurát látunk a sityakjával, tehát ő valamiben szorgoskodik, nincs hátizsák, nincs elemózsiás kosár, ez nem egy kirándulás. Tehát azt látom, hogy itt a barát hiánya a hétköznapokra vonatkozik, amikor jó az, ha valaki segítő kezet tud nyújtani, vagy jó az, ha valakinek mi magunk segíteni tudunk. Ez a hiány, ami most számomra létrejön. Ha ezt az értékelést és irányvonalat Pista érvényesnek tartja, és valóban erre gondolt, akkor én ezt így el tudom fogadni. Nagyon sok más dologra nem tudok asszociálni, nem adott nagyon támpontot arra, hogy valaki vagy valami mást képzeljünk oda, nincsenek erre utaló jelzések a képen. A technikai kivitelezéssel némi problémám azért van, valószínű, hogy ebben az ellenfényes szituációban (a hó és az égbolt nagyon erős fényvisszaverő képességekkel bír), a figura sötétben maradt, tulajdonképpen csak egy sziluettet látunk, az arc is alig felismerhető, csak sejteni tudom, hogy ez Pista. Ez technikailag valamennyire korrigálható lenne abban az esetben, ha oda a kis gumicsizmához valamilyen fényforrást elhelyezne, akár egy vakut, akár valamilyen fix lámpát, és akkor az arcra több fény kerülhetne, és így a figura jobban élne. Az a problémám, hogy itt vannak esztétikai kérdések. Ez a domboldal a maga sarasságával, a kesze-kusza vonalaival egy zaklatottságot mutat, ami nem baj, de ez a zaklatottság nem abból adódik, ami a formai játék, vagyis nem egy átgondolt jelzés, hanem ahogy találtuk, azt kapjuk. Ez nem biztos, hogy erénye ennek az ügynek most. Kettő csillag, Pista, te ennél lényegesen összefogottabb kompozíciókat szoktál nekünk küldeni. Aki egyszer olyat tudott dobni, az már annál alább ne nagyon adja, most kifejezetten a kompozícióra gondolok. (hegyi)
értékelés:
Tele Tóbiás
***