Az ifjú pár összesen kb. 140 éves.
Jó volt olvasni téged, GG. Szerintem pontosan fogalmaztál a képeken, átjönnek az érzések, amikről írtál. Kérünk még ilyen írásokat is! Köszi.
Az ifjú pár összesen kb. 140 éves.
Jó volt olvasni téged, GG. Szerintem pontosan fogalmaztál a képeken, átjönnek az érzések, amikről írtál. Kérünk még ilyen írásokat is! Köszi.
Gábor, én is örömmel nézegettem ezt a sorozatot. A leírásod pedig igazi élménnyé tette. Öröm számomra a Látszótéren ilyen emberi és őszinte megnyilatkozásokat látni, olvasni.
Hát azért van neki valami hatvanas évekbéli, kissé titokzatosan finomkás, csehszlovák filmvígjáték-fílingje, bár a képek egyáltalán nem vidámak. Olyan Ecce homo, homolka. Ja, hát igen , ecce homo.:)
Pest megye.
A helyszínen is szürrealisztikus élmény volt, bár nekem talán inkább azért, mert nem voltam lagziban a sajátom óta, az meg már nem tegnap volt. Az is nyilván sokat számít, hogy a pár szenior kategóriában indul. Ez meghatározta a vendégkört is, bár persze voltak ott ilyen-olyan unokák, fiatalabbak is. Nem volt vőfély meg menyasszony-tánc, átvonulás a falun, erőszakos piáltatás meg a többi lagzi-kellék, mondhatni inkább, hogy erőteljes átmenet volt ez egy szolíd lagzi meg egy nagy-nagy családi ebéd-vacsora között, ahol persze legfontosabb, hogy az ebéd és a vacsora között jön az anyakönyvvezető, de az is fontos, hogy a (két) család országszerte szétszóródott tagjai egy délutánra összejönnek, találkoznak, beszélgetnek.
Az is fontos (szerintem), hogy én mint távoli rokon csatolt tartozéka mentem (szándékom szerint direkt a fotózás miatt), így abszolút kívülállóként tudtam tekinteni az ügyet, konkrétan én nem ismertem ott senkit, azon kívül, akivel mentem. Viszont megbeszéltem, hogy mivel fotós nem volt jelen, majd én fotózok nekik, úgyhogy mint vendég elfogadott mindenki annyira, hogy ne viselkedjenek, ugyanakkor mint fotóstól, elfogadták azt is, hogy én jövök-megyek fotózok.
Nem mondanám, hogy nem volt alkohol, sörök azért fogytak, de az első 8-9 órában, amíg ott voltam, nagyon szolíd volt a sokadalom.
Ami a legizgalmasabb volt, felismerni azokat az archetipusokat, történeteket, amik minden nagyobbacska csoportban, családban felbukkannak, gyakran még alkatra, arcberendezésre mozgásra is hasonló embereket. Akiről tudom előre, hogyan fog táncolni, mosolyogni, megszólalni, mennyit fog inni és milyen lesz spiccesen.
Körön belülre kerülni egy ilyen összeszokott, erős belső kötésekkel rendelkező csoportba, egy pillanatra intim kapcsolatba kerülni egy társaság tagjaival, ismeretlenekkel, akik akár lehetnek még ismerősök is, vagy sose találkozunk többet, mindig izgalmas. Külön izgalmas volt nekem, pesti bennszülöttnek, látni azt a már 30-40 kilométerre élő világot, amelyik ugyan szintetizátorra táncol, de aztán hatan-heten összefogózva magyarnótát énekelnek szinti kísérettel és valószínűleg lelki törés nélkül tudnák ugyanezt folytatni népdalokkal, ha hirtelen 1912 lenne és cigánybanda és a ház előtt nem fordok állnának, hanem lovaskocsik. És persze aztán elküldöm nekik a digitális képeket, mert számítógép van, meg plazma tévé, de a tévé tetején ott egyensúlyoz a porcelán akt és fölötte ott a jézuskás óra.
Ez eddig talán a legjobb riport, melyet itt a látszótéren látok. Folyton visszatérek hozzá, és nézegetem. Biztosan el lehet vitatkozni mindazon, amin ilyenkor szokás: hogy kell-e egyik kép, vagy a másik, hogy mi a képek optimális sorrendje, stb., de ezek mind másodrendű kérdések. Ami engem leginkább megfog, az a képsor egyöntetű, furcsa, kicsit anakronisztikus hangulata. A szereplők egy sajátságos, időtlen, elvarázsolt miliőben léteznek, furcsa belső törvények szerint cselekszenek, mérhetetlen komolysággal. Külön elbűvöl a táncolók elmélyült komolysága, ahogy belülről jövő koreográfiára mozdulnak. Hol van ez a világ? Magának a dáridónak is saját törvényei vannak: miközben az asztalok roskadoznak a kulináris javak maradékaitól, addig még csak véletlenül se látni még egy kortynyi alkoholt sem. Furcsa világ, hol lőtted?
Tudatosnak tűnhet, de biztosíthatlak, hogy nem az.
Gondolom a szürkeség alapvetően amiatt van, hogy nem volt túl sok fény viszont vakut meg nem használtam. Az utómunka a tábor dacára még magas nekem, mint vakondnak a mókusodú.
Ahoz a nyamvadt ötödikhez hozzápiszkáltam, mert nagyon vakított a lámpa, de hát látványosan béna mód.
De majd még sokáig gyakorlom, oszt hátha lesz valami.
Maguk a képek, a kompozíciók nekem tetszenek, kimondottan jók az élethelyzetek, a meglátások. Egyet nem értek, és ez lehet csak az én hibám: a tónusokat. Nekem annyira koncentrált a középtónus, hogy szürke, élettelen a képsor. Nincsenek fehérek, van ahol még a bebukott lámpákat (pl. 5. kép) is szürkére lőtted, amitől ez tudatosnak tűnik, de segíts GG, mi lenne a ennek a célja?
Értem én, hogy az ifjú pár nem dinamikus korszakában van, de mégiscsak egy örömteli dolog ez, egy pozitív érzés, van bennük lendület, és a tónusokban nekem hiányzik ez a dinamika...
A Látszótér Alapítványt
banki átutalással
MagNet Bank
16200120-18524112
vagy PayPalon keresztül
Az időtlensége ennek az összejövetelnek, ami annyira vonzó. Ahogy GG is írta, lehetne 10, 20 , 40 éve, de akár még korábban is. Az egyszerű ünneplés. Az ifjú pár annak ellenére, hogy már nem annyira ifjú, úgy tűnik megadta mindazt ennek az ünnepnek ( és a rokonságnak is ) ami jár.
A fogpiszkálós táncos pedig a lazaság netovábbja :)