Ez jó kép lett, azért igen... Nem ismerem Istvánt, semmit nem tudok róla, csak amit a képeiből leszűrtem, de nagyon úgy tűnik, hogy munkája az élete, ügyködik mindig valamin és valószínűleg erre a heti feladványra küldte a legtöbb képet. :)

Akkor elmondom másként:
Tökre tetszik a kép. Érdemes volt kivárni, hogy Pista végül elkészítsen egy értékelhető képet. A kisgyerek igyekezete. A komolyanvevés. Az ecsetkezelés. Szinte kisimulnak a durván faragott ráncok. Az utolsó mondatnak valóban nincs értelme, azt reméltem, valaki majd csak kibogozza.

Egy szot sem ertek abbol, amit Aureliano ir, de a kep igazan tetszik.

Na, csak érdemes volt várni, hogy egyszer, majdcsak, mittudomén. És íme. Ez egy tökéletes kép, ahogy K. lepihen és türelmesen várja, hogy eljöjjenek hozzá a kisdedek, akik teljes odaadással, maximális koncentrálással simítják a selyemfényű mahagóni lazúrt a ráncok és repedések mélyére. Mert vagy az út, vagy az igazság, vagy az élet, amivel nem az a baj, hogy nem elég hosszú, hanem az, hogy sosem elég széles.