Érdekes, hogy ezt írod, Zsolt. A képeket azokban a pillanatokban csinálom, amikor én is újra gyerek vagyok, amikor át tudom érezni a kalandok és a felfedezés örömét, a védettséget és a félelmeket is.
Amikor nagy sokára közösen eljutunk a nap végére, túl minden bölcsizésen/nagymamázáson, dolgozáson, biciklizésen, kutatáson, csavargáson, dunábaesésen, kutyákkal-és-virágokkal-való-helyes-bánásmód-mantrázáson, játszótéri-irigykedésen, adj-rám-pelust-de-ne-adj-rám-pelust-hisztin, valamint vegyél-a-nyakadba-es-a-biciklimet-is-te-cipeld-hisztin, hajlamos vagyok már csak felnőtt szemmel látni az estét, bosszankodni, hogy ez a fránya kölök nem akar fürdeni, nem akar aludni, pedig én már rohadtul letenném a lantot.
Ma elhatároztam, hogy másképp csinálom az estét, nem bosszankodom, nem felejtem el, milyen gyereknek lenni, nem felejtem el a félelmeket, amiből este is van bőven, és megpróbálok türelmesebb lenni, mert szemétség pont ilyenkor csak magamra gondolni.
Amíg kisbaba volt és sírdogált, hogy nem akar egyedül maradni, ez jött magától. Most már rafkósan kitalál mindent, hogy húzza az időt, és én érzem, hogy kezdek harcolni vele, ahelyett, hogy ugyanúgy türelmesen megszeretgetném, mint pici korában.
De ma este nem harcoltunk. A ma este jól sikerült.
Olyan törékeny a szabadság a gyereknek, olyan pillanatok alatt vált át félelemmé, hogy egyedül maradtam, igen.