Nagyon szívesen. :)

Én is köszönöm a mesét.

Örülök neki! És annak is, hogy nem a kínomban tegnap beadott experimentális haknimhoz írtál. :)

Hehe. Az ember soha nem kap párt véletlenül. ;) Örülök, hogy téged kaptalak, mert régen jutott eszembe mese. És ez egy nagyon kedves kép nekem.

Köszi, Ingrid! Nagyon jó mesét írtál, tényleg nagyon köszönöm. Sokkal jobb "párt" érdemelnél. :)

Szia Kriszta!
Mivel nem volt experimentális kép, végül ezt választottam a történethez, ami mese lett. :)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy herceg. A herceg egy távoli, borzalmasan hideg országban született, ahol nem nőtt semmi az ágakon csak jégvirág, a kerteket pedig egész évben vastag hótakaró borította. Nem is élt azon a vidéken se madár, se kedves tücsök, csak az öböl felől hallatszott olykor a bálnák éneke. A királyné egyik télen, a telek legsötétebbikén, álmot látott egy gyermekről, és még abban a hónapban megfogant. Bár addig is szívesen vette volna a madárdalt, onnantól fogva egyre csak sóhajtozott, egyre csak epekedett, hogy meghalhassa a madarak énekét.
A király végül nem tudta tovább hallgatni a felesége sóhajtozását, és gyönyörű, szívárványszín madarat hozatott neki délről. A madár éppen a herceg születése napján érkezett, és a vajúdás ideje alatt varázslatos, csupaszín dalt énekeljen a szenvedő asszonynak. Mire a herceg megszületett, a kis színes madár megfagyott, a királyné pedig meghalt. A kis herceg egyedül maradt édesapjával a hatalmas széljárta palotában.
Csakhogy a herceg nem olyan volt, mint a többi halovány kisgyerek azon a vidéken. Bőre rózsás, szeme meleg és barna, haja sötét, ajka piros volt. Amerre ment, mindenhol énekelt, amihez hozzáért, onnan virág fakadt. A palota termei lassan megteltek kővé fagyott rózsákkal, kankalinokkal, nárciszokkal és tulipánokkal, a gyermek arcszíne pedig egyre csak fakult. Amikor aztán tizenöt esztendős lett, a király így szólt hozzá:
- Menj édes fiam, Istennek hírével, és járd be a világot. teljes szívemből szeretlek, de keress magadnak egy olyan vidéket, ahol a virágaid nem fagynak jéggé, és ahol az emberek szíve befogadja a dalaidat.
Így is lett. A herceg elindult, ment hetedhét országon, völgyön és hegyen át, ment éjjel és ment nappal, míg aztán a hetvenhetedik nap reggelén virágos, mézillatú völgybe nem ért. A völgy énekszótól volt hangos, a réteken virágok ezrei illatoztak. A herceg örömében dalra fakadt.
Hamarosan köré gyűltek az emberek, faggatták, hová valósi, mi szél hozta a fiatalembert arra. Végül aztán befogadták ebbe a pici országba, ahol azóta is nagy boldogságban és örömben él. Megnősült, szerető felesége lett és két gyereke.
Csak Karácsony közeledtével gondol haza, a messzi, hideg országba, ahol a palotában édesapja minden nap gyönyörködik a jéggé fagyott virágokban. Ilyenkor becsukja a szemét, elmosolyodik, a gyerekei pedig mellé bújnak az ágyban.