Több értelmezési síkon haladunk akkor, amikor ezt a képet megnézzük, több információs irány is bekapcsolódik, és több irányon is elindulhatunk, a kérdés az, hogy utána hova jutunk a célvonalnál. Az egyik, ami rögtön szembeötlő, hogy egy viszonylag kis mélységélességgel dolgozó képet kapunk. Lehet azon vitatkozni, hogy mi az, ami fontos, melyik szemet kellett volna élesben hagyni, vagy melyiket nem, a tradicionális megközelítés ennél a képnél azt mondaná, hogy a kép középpontjában van nagyjából tartva a jobb szemed, tehát tulajdonképpen annak kellene élesnek lennie, és nem az az éles. Ha a szabályok rendszerében elindulunk, ami néha olyan, mint egy erdő, akkor van egy olyan szabály (és ez sem jelenti azt, hogy ne lehetne felrúgni), hogy valaminek jó, kell és célszerű élesnek lennie a képen. Ezt itt megkapjuk, a hajadon lehet látni, hogy éles, a másik szemed szempillájánál is éles, a szakállnál és a nyakláncnál is, tehát van egy olyan képsík, ami élességet tartalmaz, és ez jó, mert ezen az ember tudja a szemét nyugtatni, el tud kalandozni, nincsen zavarban az életlenségtől. Az életlenséggel az a helyzet, hogy ha a teljes kép életlen, akkor nem tud hova fókuszálni a néző, zavarba jön, keresi, hogy hova kapaszkodhatna, és mindenhonnan lecsúszik a keze. Azon kívül, hogy zavarba hozzuk a nézőt, van egy olyan fiziológiai hatása is, hogy azáltal, hogy sehol semmi nem éles, tulajdonképpen azt érjük el a nézőnél, hogy keresi a helyzetet, nem találja, és ebbe belefárad. Fárasztó, ha semmi nem éles, fizikailag el tud benne fáradni az ember, és ezért alkalmazzuk ezt a szabályt, hogy valami éles pontot mindig találjunk, közelebb tud kerülni hozzá úgy a néző. Persze, lehet azt mondani, hogy ez egy véletlen, hogy melyik szemed éles, önportrénál nem egy egyszerű eset ezt megoldani. Itt valószínű az a helyzet állhatott elő, hogy az objektív lehetőségeihez mérten élességhatáron belülre került az arcod egy része, tehát oda a gép nem tudott élességet állítani, és állított ahhoz a legközelebbi ponthoz, a gyújtóponthoz, ami az első élesnek felfogható sík. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az alkotói szándékot, mint tudatos döntést és választást feltételezzük minden egyes fotográfiánál, tehát abból indulok ki, hogy ez egy tudatos döntés. Én el tudom ezt fogadni, mégpedig azért, mert az egyik ilyen értelmezési sík a mozgás, hogy mindazzal együtt, hogy ez a kép egy állókép, és azzal, hogy a bemozdulás nem látszik rajta, de azzal, hogy a hozzánk közelebb lévő, és a kép centrális részét elfoglaló rész életlen, azt az érzetet kelti, mintha belehajoltál volna a kamerába, mintha lenne egy felénk irányuló mozgásod. Ez nem rossz, ezzel párhuzamba állítható az, ami a második értelmezési sík is: a zene. Valamiért egy fejhallgató van a fejeden, gondolom, hogy ebben valamilyen zeneszám szólhat, és a zene mindig hoz egyfajta mozgást, még akkor is ha hallgatjuk, elindul a fej, a kéz, a láb, és egy mini-performanszot adunk elő zenehallgatás közben. Minél jobban belefeledkezünk a zenébe, ez annál komikusabb helyzetet hozhat a külső szemlélőnek, de ez ilyen szempontból mellékes. A lényeg az, hogy ez az életlenség ezzel a megoldással párhuzamba kerül. Van egy harmadik értelmezési irány, egy harmadik fontos formai elem, mégpedig az, hogy attól, hogy viszonylag egy nagy látószögű objektívet használsz, aminél az objektív felépítéséből adódóan létrejön egy torzítás, ami a fejedet is eltorzítja, tehát a hozzánk közelebb eső részek lényegesen nagyobbak lesznek, mint a tőlünk távolabb lévők, ennek van egy szürreális hatása, amit sokan szeretettel használnak. Csatlakozhatna ide fogalmilag akár Picasso, akár Dali, - de főleg Picasso -, akiknek ismerjük a portréit, aki nagyjából hasonló technikát alkalmazott akkor, mikor festett, mintha egy nagylátószögű objektívet használt volna, és ez torzította volna a modelljeit. Ez az élmény akkor jön létre, amikor valaki nagyon közel jön a mi személyes terünkbe, és képtelenek vagyunk élesen befogni őt, és ekkor föllép egy ilyen torzulás, ezt megfigyelhetjük a valóságban is. Mi, akik térbeli látásra képesek vagyunk, ezt másképp éljük meg, mert az agyunk egy csomó mindent korrigál, de mégiscsak a vizuális hatás nagyjából ilyesmi. Ezek a dolgok a kép erényei, és ezért a három csillagot és a leckemegoldást megkapja. Mondanék olyan dolgokat, amik viszont elviszik a figyelmet, e két dolog, ami nem baj, de ad egyfajta zaklatottságot a képnek. Az egyik a nyaklánc, tulajdonképpen a legvilágosabb pont a képen, a legkontrasztosabb pont, és nagyon felhívja magára a figyelmet. Nézd meg, hogy ha letakarja a nyakláncot az ujjaddal, és úgy szemléled a képet, akkor egy lényegesen erősebb üzenetté válik az, amit most kaptunk, mert nem viszi el a fókuszt az arcodról. Önkéntelenül lecsúszunk a szemünkkel, és elkezdjük nézni, hogy micsoda minták vannak azon a nyakláncon. Az most ilyen szempontból mellékes, hogy ki mit gondol az ékszerekről, itt az a lényeg, hogy az ékszernek van egy anyagi jelenléte, van egy tárgyi megnyilvánulása, ez az anyagából adódik, hogy egy csillogó forma, és ez mindig elviszi a figyelmet. Egy portrékészítésnél erre célszerű odafigyelni, akár férfi, akár női modellről beszélünk, hogy milyen ékszereket hagyunk meg, és azok hogyan jelennek meg a képen. Ezeket ki lehet emelni, díszíthetnek is, ugyanakkor, ha elviszik a fókuszt, akkor ellene dolgoznak az üzenetnek. A másik dolog pedig a háttér: még azt mondom, hogy ez a beépített szekrényes dolog nem rossz, de ott van egy nyitott ajtó. Hogy te bejöttél ebbe a szobába, az egy jó választás lehet, gondolom itt a fények is szerepet játszottak abban, hogy milyen megvilágítást találj, ugyanakkor a nyitott ajtó megint elviszi a fókuszt. Takard le a képből az ajtórészt, és egyből az arcra kerül a fókusz. Itt most tulajdonképpen két dolog: a nyaklánc és az ajtó ellene dolgozik annak a kompozíciós rendnek, amit itt létrehoztál. Ezt a jövőre nézvést mondom, hogy érdemes erre odafigyelni, lehet ezeknek szerepet adni, ha nem egy négyzetes kompozíciót kapnánk, hanem egy kicsit a klasszikusabb 3:2-es vagy 4:3-os képosztást. Akkor az ajtóból várhatnánk egy bejövő szereplőt is, és ez megadná a feszültséget, viszont ebben a formában, ahogy ez most jelentkezik, ez nekem inkább pontatlanságot mutat. Mindenképpen azt mondanám, hogy ne akarjuk megúszni ezt a leckét, dolgozzunk ezzel, részben tanulmánynak kiváló az önportré, még akkor is, ha nehéz megvalósítani. A nehézsége adja azt az erőt, amit utána már a portrézásnál tudunk használni, és ha az önportrét meg tudjuk oldani, akkor már portrénál nem jövünk zavarba a technikától, a másik pedig meg egy önismereti dolog. Várom a folytatást, és kezdjünk el dolgozni. (hegyi)
értékelés: