Nagyon örülök annak, hogy Ágnes elkezd a csendéletek felé kacsintgatni, és dolgozni vele. Itt egy nagyon jó viszonyrendszert alakít ki a fő motívumunk és a háttér között, van ennek az egésznek egy nagyon érdekes és jó hangulata, de volna még mit molyolni ezzel egyrészt világításban. Ha megfigyeljük, most a természetes fényt használtuk, valószínű, hogy a valóságban, azáltal, hogy térben körüljárható, el tudunk mozdulni jobbra-balra. Ennek már eleve megvan egy dinamikája, másrészt a szemünk teljesen más tónustartományban működik, mint amit a fényképezőgép át tud adni, ezért kell egy kicsit mindig erősíteni, dinamizálni a fotókon, mert kisebb az a tónustartomány, amit ők meg tudnak jeleníteni, mint amit mi a valóságban látunk. Sokkal több részlet, sokkal több fényjáték az, amit érzékelünk a szemünkkel, mint ami itt most megjelenik. Ennek az egyik megoldása az lehet, hogy egy kis zsebtükörrel, akár ebből a valós fényből valamennyit visszaverünk, és a kép előterére, arra a kis rózsára, meg a kis virágocskákra verünk egy kis fényt, ezzel elkezdene élni a virág. Arra figyeljünk oda, hogy mi történik a képen színekben és tónusokban, mert mindig a legvilágosabb rész lesz az, ami elviszi a figyelmet. Itt a legvilágosabb rész az ég, utána a tűzfal, aztán megint egy lépéssel ott van a párkány, és még mindig nem jutottunk el a csokorhoz, erre érdemes odafigyelni. Még egy dolog: a környezet. Itt van ez a párkány, nem tudom, hogy ez micsoda, ami ott van, valami csúszásgátló, vagy valami ragszalag, de érdemes lett volna valamit ide leteríteni, akár egy vörös lepel, de ebben nem akarok ötleteket adni, ez legyen Ágnesnek a megfejtése. Ugyanez igaz az oldalfalra is, ott is van valami függőleges csík, ezek zaklatottá és profánná teszik a képet, miközben a csendéletnek mindig az a lényege, hogy a valóságot ábrázolva bár, de kibillentsenek ebből a világból, de ez ide visszaránt, ráadásul nem is esztétikus amit ott látok. Ez a fajta tárgyiasság éppen elég, ha a háttéren jelen van. Ismétlés. (hegyi)