Kapunk egy leírást, ami több intermediális utalást ad, mert itt részben egy filmre is utalunk, részben ezeknek a szerzőknek az életművére is, és ezeknek a különböző korokban történő értelmezésére is. Ennek külön örülök, mert fontosnak tartom azt, hogy egy alkotó ne csak a saját területével foglalkozzon, hanem legyenek gyökerei és kapcsolódásai az irodalomhoz, a képzőművészethez, a filmművészethez vagy a zenéhez azért, mert ezek fogják megadni a színességét, az ízét, a fűszerét az alkotásnak. Egyszerűbben fogalmazva: eszméletlenül sok szakbarbár van mindenféle alkotási területen, aki csak és kizárólag a saját vonalával foglalkozik, fogalma sincs arról és nem is figyel oda, hogy mi történik a környezetében és milyen gyökerek és kapcsolódások lehetnek akár a múlthoz. Ezt minden szempontból fontosnak gondolom. Abban nem vagyok száz százalékig meggyőzve, hogy ez a kép most ebben a formában minden kérdésre választ tud adni, legfőképp azért, mert egy dolgot nem érzek tökéletesen eldöntöttnek, mégpedig azt, hogy én akarok-e archaizálni, tehát akarom-e hozni azt a kort és annak a technikai kritériumaiból adódó ízeket, vagy pedig ez csak egy véletlen. Mire gondolok? Arra, hogy itt van életlenség, van bemozdulás, de nekem ez inkább most talán a türelmetlenségből, talán a technikából adódó hiányosságnak tűnik mintsem annak, hogy felidéznénk egy régi kort. Megtörténhet mind a kettő, tehát mind a kettő érvényes lehet. Ezt a felidézést meg lehet tenni tárgyakkal és valami nagyon mai technikai megoldást adni, lehet a technikát is roncsolni, tehát minden érvényes lehet és minden igaz akkor, hogy ha ezt én előre eldöntöm. Most én úgy érzem, hogy ebben a helyzetben ezek a bemozdulásos életlenségek és formatévesztések nem biztos, hogy tudatosan kerültek a képre, nem biztos, hogy tudatos döntés eredményeképp. A ritmus abszolút jó és az üzenet is. Tehát nem is kell ezt magyarázni, mert akinek megvannak ezek a sztenderdek, mint az Andalúziai kutya az érti az üzenetet. Akinek meg nincs, annak meg talán fölkelti az érdeklődését. Azzal meg, ami a leiratban van, nem biztos, hogy száz százalékig egyetértek, de nyilvánvaló, hogy ez abból adódik, hogy ismerem a filmet, sőt a kedvenceim közé tartozik, tehát ebből kifolyólag nekem a film nem csak erről az egy jelenetről szól. Nyilvánvaló, hogy ez egy nagyon hatásos jelenet, de hát nem véletlen, hogy abban a korban, amikor a dadaizmus, a szürrealizmus a virágkorát élte és ez a három alkotó tulajdonképpen Lorcával együtt elindította a munkát, hogy abban a korban ez egy tök érthető és egyértelmű dolog volt, hogy akár polgárpukkasztásból, vagy azért, mert egy gondolati sort túlhabosítanak, eljutnak egy ilyen döntéshez. Ez a film egyébként e nélkül is tökéletesen működne, de nyilvánvaló, hogy kellett valami, ami az ő szempontjukból szerintem már az alkotás pillanatában tudható volt, hogy igen, ez lesz a legtöbb botrányt kiváltó képsor. Ha ezt is tekintetbe vesszük, akkor bizony ezt a döntést nem az utókor hozta meg, hanem az alkotók. Az utókor már csak reagál rá. Ha provokálni akarok, akkor el fogom érni a célomat, és ha ezt jól csinálom, márpedig ők jól csinálták, akkor eredményes lesz, de akkor utána ne keseregjek az eredményen. Ezt tudom, hozzátenni magához a filozófiai részéhez. A technikai részben nem nagyon értek veled egyet ezzel a roncsolással itt a kép szélénél, hogy itt kimaszkoltál valamit, szóval most én azt gondolom ezt azért át kéne gondolni, hogy biztos ez a legjobb forma-e. Azért ez egy abszolút 3 csillagos első lecke, sőt egy nagyon erős első lecke és meg is van a leckemegoldás és visszaadom ismétlésre. Tudom, hogy ezek a legfurcsábbak, amikor valamit elismerek, mint eredmény, de én azt gondolom, hogy a lényeg nem az, hogy beérjünk a végállomáshoz, hanem az odavezető út. Ennél az útnál van még mit boncolgatnunk. (hegyi)
értékelés: