Hát a címből arra gondolok, hogy van szerepe annak, hogy mit látunk a sakktáblán. Bevallom, nem tudok sakkozni, ezért nem tudom, hogy ez most valami Lékó Péter nyitás vagy egy Kaszparov rosálás, de egy biztos, hogy határozott a gondolatiság. Annak nagyon örülök, hogy az eddigi irányon, amit ezzel a két puffal, és amit az asztallal gondoltál, nyitottál egy nagyot azzal, hogy megváltoztattad a kamera nézőpontját. A leírójellegű irány is abszolút vállalható és működőképes lehet, de mégis valamiért elmozgattad a kamerát és ezt a reluxát behoztad a történetbe. Ez azért fontos, mert kialakítottál egy a képen túlmutató kapcsolódási pontot és ez az, ami elindíthatja a néző fantáziáját. Ott a két puff, tökéletesek, ott az asztal, elfogadható, bár ez a műmárvány asztal ez nekem egy kicsit bajos, mert a színei nem túl szerethetőek, ott vannak a teáscsészék, amik már-már emblematikusak ennél a képsornál. Most meg van ez a sakktábla készlet is. Bevallom férfiasan, nem száz százalékig vagyok meggyőződve, hogy ennek a szerepe valós, hogy valós az igény, hogy ez a szereplő legyen, mert én úgy érzem, hogy ebben visszalépés történt, mert szájbarágósnak gondolom. Viszont a háttér az nagyon jól ritmizál ezzel az egésszel. Azt kell, hogy mondjam neked, hogy most egy nagyon határozott döntéssel én lehet, hogy lesöpörnék mindent az asztalról. Hagynám a reluxát, az asztalt meg a két puffot. Se csésze, se semmi. Nem kellenek, nem szükségesek, mert nagyon didaktikusan magyarázzák el azt, hogy itt most kettő ember van, ők teát isznak és ők sakkoznak. Csak most kimentek pisilni. Ha mindezt leveszed erről az egészről és hagyod a puffot, az asztalt meg a hátteret, szerintem a hiány az önmagában el fogja mesélni ezt a történetet. Lehet, hogy nagyon furcsa, amit mondok, de sokszor a kihagyás, a szünet, a csönd az többet mesél, mint amikor fecsegünk. Ha mindenféleképpen ragaszkodunk valami tárgyhoz, lehet, hogy egyetlen egy csésze is elég, miért kell kettő. Sosem egyforma egy ilyen szituáció. A barátság sem mindig arról szól, hogy mind a ketten egyforma hangerővel beszélünk. Aztán van egy másik irány, amit még szeretnék elmondani. Beindult a fantáziám és elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi lenne akkor, hogy ha ez a két puff meg az asztal kiemelődne ebből a környezetből, és valami egész más helyre kerülne át. Ezt az érzést és ezt a gondolatot a reluxa indította el. A reluxa olyan most, mint egy táj. Az árnyékokkal, a fényjátékokkal abszolút olyan érzetet tud kelteni, a fantáziámat olyan irányba mozdítja el, hogy mi van, hogy ha a szereplők kicsit Magritte-hez hasonlóan kikerülnek ebből a valóságból, és valami egészen szürreális helyzetbe hozod őket. Fölteszed egy felhőkarcoló tetejére vagy elviszed a tengerpartra. Nyilvánvalóan most olyan szinten mondok marhaságokat, hogy ezt innen ülve a meleg szobából könnyű mondani, aztán megcsinálni egy külön performansz. Tehát én most nem akarlak arra sarkallni, hogy bekerülj a sajtó nyilvánosságába azzal, hogy egy őrültet láttak az utcán aki cipelte a tárgyakat a 25. sugárúton. Szóval én azt gondolom, hogy nyilvánvaló, hogy ez egy fantázia játék, amit mondok, ettől függetlenül azért érdekes a kérdés, mert egyre inkább az a meggyőződésem ezzel a képpel kapcsolatban, hogy ebben a képben a két puff a főszereplő. Minden más felcserélhető, tehát tulajdonképpen még azt mondom az asztal is bármilyen lehet, a két puff nem változtatható, ezek a legfontosabbak. Annyira erős a jelenlétük, hogy meghatároznak egy alaphangot és képesek arra, hogy meséljenek. Azt nem tudom, hogy most ebből mit tudsz kibogozni, mert azt hiszem, hogy eléggé széles spektrumon reagáltam arra, amit látok és nem biztos, hogy ez most könnyen feldolgozható elemzés, de mégiscsak azt gondolom, hogy ez lenne az az irány amin érdemes elgondolkodni. Aztán lehet, hogy a te fejedben valami olyan kis vezérhangyát indítok el, ami aztán már az egész szerkezetet szét fogja szedni. Nem baj ez.
   Sokszor szoktam mondani, hogy nem a végső mondatok kimondása a legfontosabb kérdés. Persze ennek az ember örül, amikor megtörténik, de az odavezető út fontosabb. Nagyon örülök annak, hogy ezen az úton partner vagy és ezt a többieknek is példaként mondom, hogy nagyon fontos, hogy ha van egy gondolatunk, akkor, amíg nem érezzük azt, hogy az megvalósult, avagy abszolút kifutott és zsákutca, addig dolgozzunk vele, ne dobjuk el egyből. Ne egy képben gondolkodjunk, utána születik egy elemzés, majd elraktározzuk, hanem próbáljunk meg reakciókat adni egymásnak, magunknak az olvasottakra, látottakra. Mindenféleképp azt gondolom, hogy most egy olyan döntést fogok hozni, ami nem a szokványos elemzési döntés, mert én azt mondom, hogy Szilárd folytasd ezt az irányt, de ez nincs kész, viszont abszolút becsülendő az, hogy ezzel foglalkozol. Tehát nem a kép az, ami elsődlegesen megkapja a három csillagot, hanem Szilárd. Remélem ezt a többiek is értik, hogy miért mondom. (hegyi)
értékelés: