Elhiszem Zoli, hogy ez hajnalban készült, és ez a határ, de az a problémám, hogy ami a valóságban történik, azt valahogy le kell tudni képezni a fotó eszközeivel úgy, hogy tudomásul veszi az ember, hogy bizonyos dolgok a technikából adódóan el fognak veszni. Az a fajta finom remegés, ami ilyenkor a levegőben van, elveszett, és helyette egy ilyen szürkés fátyol került az egészre. Ez a szürkés fátyol viszont nem tesz ennek az egész dolognak jót. Ha engem kérdezel, akkor az utómunkánál valamit biztos, hogy korrigáltam volna. Ez az egyik. A másik, hogy önmagában annyira nem izgalmas most ez a helyzet, hogy olyan sokáig akarjam nézegetni. Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor itt, ami ebben izgalmas lehetne, az tulajdonképpen a kép egynegyedénél megtörténik, a többi már nem tartozik ehhez hozzá. Ami az égen történik, az így, ebben a koszos formában nem biztos, hogy sokat ad a dologhoz, az előtérben is eléggé problematikus nekem ez a szürkés árnyalat. Ahogy ez az egész átfordul ebbe a vöröslő ritmusba, az a szép, ehhez jó lenne ez a zöld, már ha megkapnánk azt a zöldet, és az égen lévő felhők is beleférnek még ebbe, de ez majdhogynem csak egy ujjnyi rész, vagyis nem sokkal több. Mindez nem gondolnám, hogy mint történet, elvinné a vállán ezt az egészet. Valamit ebbe még, mint színpad, be kéne hozni, mint szereplő, mert így most a színpad oké, de nem látom azt, hogy mi az, amibe a szememmel kapaszkodjak, tehát, jár ide-oda a szemem, mint a tekegolyó, csak nem tudom, hogy hol fog ebbe megnyugodni. Olyan nagyon határozott kontrollpontok sincsenek, hogy valamilyen ritmust úgymond elkezdjek bejárni ezen a képen. Céltalanul bolyongok, és ez nem biztos, hogy jó. Visszaadnám továbbgondolásra. (hegyi)