Az ember háton fekve az éjjel arra ébred, hogy egyetlen, forró csepp hullott a homlokára, és tudja, hogy ez egy másik író másik könyvében történt, mégis hirtelen csordultig telik a veszteség érzésével, mint amikor elalvás előtt eszébe jut a pékségben sülő kiflik illata, amit nagyapa biciklijének vázára szerelt kis gyerekszékben érzett, és az a csepp, amiről érzi, hogy az utolsó kell legyen, elindul lefelé, a füle mellett lejut a lepedőre, az éjjeli reménytelen forgolódások gyűrte völgyek mentén kijut az ágy széléig, lekúszik a fakereten, átóvakodik egy nyitva felejtett könyv egyik lapján, ahol épp egy legendává vált ember próbál a cirkuszosokra gondoni, miközben homlokával a gesztenyefának dőlve vizel, ami egy olyan jelenet, amit évekkel ezelőtt álmodott meg valaki, aki aznap éjjelig írta a regényét és sírva feküdt le a felesége mellé, aki azonnal tudta, hogy akkor halt meg az ezredes, aki az író nagyapja volt eredetileg és tízéves korában halt meg igazából, de valójában akkor és ott, az ágyban síró író által leírt oldalakon, és a csepp vándorol tovább, a parketta repedésein át kijut az előszobába, onnan a kertbe, ami zárt világ, de némi habozás után egy hosszan tekergő meztelencsiganyomon mégis kijut az utcára és innen már nagyobb léptékre kell váltanunk, először streetview, aztán a normál googlemaps nézetből kizoomolva arra a Közép-Európára, ahol egy reménytelenül kettéosztott ország fordítónője egyszer azt nyilatkozta, hogy az író pontosan leírta a magyar falu hangulatát, miközben pl. kínaiak arról értekeztek, hogy ugyanez az író mennyire értette a kínai lélek rejtelmeit, és a csepp még tovább vándorol, és nem is nehéz követni, mert mindenhonnan jönnek cseppek, amik egyesülnek, talán a Humbolt áramlatban, mert a Golf az mintha ellenkező irányból jönne, de ehhez utána kéne nézni, amihez most nincs kedvem, tehát legyen a Humbolt, jusson el a Mexikói öbölig, ahonnan a világ egyesült cseppjei most már vidám forgatagban, mert a lassú gyászmenet egyáltalán nem volna ide illő, elérnek Mexikóvárosig, ott egy szobába, ahol egy ember épp benyit az egymásba nyíló álombéli szobák közül az utolsóba, ahol egy hintaszék várja, amibe leülve, mint mindig, most is melankóliával teli, kicsit elrévedő tekintettel nézi, ahogy a világ egyesült cseppjei színültig töltik egy régen kiszáradt, őskori tojásokhoz hasonló kövekkel teli folyó medrét.

87 éves korában tegnap elhunyt Gabriel Garcia Márquez.