Aureliano, JJ az ki is akar lenni? Janis Joplin tán?
Talán egy ujjnyit jobbról vágnék, hogy kimozgassam a nyugalmi helyzetből a kompozíciót, de azt kell mondjam, hogy az utóbbi idők egyik legerősebb önképét kaptuk. Ágnes, nagyon szeretném felhívni a figyelmedet, hogy ezt a momentumot őrizd meg, ezt hívd elő más munkáidnál is. Csak azt nem értem, mondom mellékesen, bár fontosnak gondolom a viccessége ellenére, hogy ha ilyen is tudsz lenni, akkor mi a francért kell az életben a jólnevelt, jólfésült nőt hoznod? Picsába a renddel, Ágnes, hozd fel magadból az őrületet, mert ez a fűszer hiányzik nagyon általában a képeidből ahhoz, hogy azok üzenete tökéletes legyen. Nem lehet mindig viselkedni. (hegyi)
Köszi a gondolatokat, érdekes, mert amikor készítettem a képet, a dolog ennél prózaibb volt. Csak az volt a fejemben, hogy kínlódtam, hogy a tükör torzulásába hogy fér bele az arcom, és azt hogy tudom a kamerával olyan szögben fotózni, hogy a kamera se látszódjon, meg azért jó is legyen. Szóval nem voltak ilyen magas gondolataim, de az igaz, hogy az arcomat kontrolláltam, illetve azt tudtam, hogy milyen pofát akarok vágni, hogy jó legyen :)
Szerintem lényegtelen a betűn szedett igazság, vagyis pontosabban mind az, ami szóba került. Nem csak hogy ez is meg az is benne van, mert ez így leírva nem igaz a maga kizárólagosságában, hanem úgy le nem írva igaz, hogy mindez voltaképpen ugyanaz. Mondjuk egy sokoldalú határtalan egy oldala... persze ez így paradoxon :)) Túl egyszerű lenne azt mondani, hogy szeritnem minden színészben benne van az amit alakít... vagyis leírva ez sem annyira igaz, mint amennyire a határtalanságában mégis az :))) Érti valaki?
Az való igaz, hogy Ágnesben ez megvan, benne, és az is, hogy nehéz eldönteni, melyik a szerep és melyik a valóság, bár azt gondolom, hogy mindkettő igaz a maga módján. Amit én értek ezen, hogy viselkedés, az annyi, hogy megfelelni elvárásoknak, hogy beállítani valamit, azaz, hogy bármi is a szerep, de az nem baj, ha az alkotás idejére ez tisztázódik, legalább neki.
Erre már korábban akartam írni, de valahogy eltérültem időközben. Most viszont olvasom, amit Hegyi ír, és én valami mást látok, bár nem kizárt, hogy ugyanarról beszélünk. Szerintem nem az a különbség az élő és a képi Ágnes között, hogy ez itt kócos, amaz meg nem, ez itt őrült, amaz meg jól nevelt. Hanem a komolyság. És akkor azon gondolkodik az ember, vajon melyik az igazi, a mindig mosolygós gyermek (aki most komoly felnőttet játszik), vagy a komoly (vagy komor) ember, aki gyermeki én mögé bújik. Próbáltam most megkeresni azt a JJ képet, amire emlékeztet, de nem találtam. Mindenesetre olyan.
Igen, JJ az, akire gondoltál.