„Ez is csak egy állapot”, mondtam
zavart, szeretetteljes mosollyal. Szép, őszi délután volt,
zsibbadt meleg, halk függönyhullámzás. Rajtam rövidnadrág,
benned katéter. Anyám ágyad szélénél ült, a kezedet fogta -
már hetek, hónapok óta. Én ezúttal sem maradtam többet pár percnél.
Ennyit, csak ennyit mondtam, nem tudtam, mi mást lehetne még.
Megsimogattam arcod, te azt mondtad, puszit ne adjak,
- nem mintha el lehetne kapni a rákot - aztán eljöttem,
ki a kórteremből, hátra se nézve, liftre se várva, le a lépcsőn kettesével.
Szabadulni akartam, nem belegondolni, soha visszamenni,
mert akkor még nem tudtam, hogy minden vég egy újabb vég kezdete,
hogy eztán ahány év, annyi halott, először ők, majd ti, sorra, egyesével,
ugyanabban az épületben, ugyanazon a délutánon, vagy egy hasonlón,
és nekem még mindig nem jutott semmi jobb az eszembe.

(2014-04-08)