Az ember, végül, ki tudja mit akar.
Én nagyon bölcs és okos dolgokat nem tudok mondani, azt megtették már helyettem, csak azt, hogy tetszik , és nekem nagyon hiányoznak a filmjeid.
Az ember, végül, ki tudja mit akar.
Kedves Aureliano, tulajdonképpen itt egy kisjátékfilmet látunk, irodalmi szövegidézetekkel, animációval, képzőművészeti utalásokkal, ami nagyon jó, és az üzenet is fajsúlyosnak tűnik. De ha elfogadjuk, hogy a képvers kategóriájában foglalatoskodol, nyilván célszerű, hogy az üzenetet értsék is. Ennél a fajta stílusvilágnál elő szokott fordulni, hogy az ember nagyon komolyan gondol helyzeteket, mégis komolykodássá válik az alkotása. Talán ennek feloldásában az önirónia, a kívülről önmagamra tekintés segíthet. Ugyanebben a mélységben fogsz tudni dolgozni akkor is, ha több humort használsz.
Technikailag számomra három nagyobb részre oszlik a film. Az első rész a felhős kép kinyíló varioval. Mivel tudtad, hogy mit akarsz felveni itt, rákészültél, jó lett volna ugyanolyan technikai igényességgel, akár lepróbálva, állványra téve megoldani a variot, mint ahogy fixen fel tudtad venni a második beállításodat. Semmi nem indokolja az első részben a bicegő kameramozgást. Ha szigorúan fogalmazok, azt mondom, hogy pongyola kivitelezése van, de a filmetűd stílusa, monanivalója ezt nem indokolja. A középső rész felső gépállás ezzel az íróasztallal, ez a leghosszabb is egyben a rajzoló kézzel. Ott plusz értelmetlen időket fedezünk fel, ami abból fakad, hogy a grafikus kinyúl a színes ceruzákért, közben képileg nem történik előrevetítő helyzet. Ezen jó volna elgondolkodni, hogy lehet kiküszöbölni, valóban indokolt-e a ceruzaváltás, ha a képen a szín a méret miatt nem jön ki. Edvard Munch Sikoly című festménye párhuzamba állítva a zenében megjelenő ordítással, nem tűnik különleges szimbólumnak. Munchot az expresszinonizmus egyik kiemelkedő alakjának tekintjük, így elvárható, hogy a képe felhasználása legalább olyan dinamimus legyen, mint az eredeti mű. Itt nem teljesen ez töténik, mert az üzenetben lévő alkotói fájdalom tulajdoképpen nincs jelen, a kép és zene által rejtve marad. Az a személyes attitűd, ami a lányok képein tapasztalható, itt még nem jelenik meg. Lehet, hogy a négy stáció, ami felrajzolásra kerül a papírra, megérné egyesével a külön személyes kifejtést. Legyen ez a házi feladatod. (- szőke -) értékelés:
Én nagyon bölcs és okos dolgokat nem tudok mondani, azt megtették már helyettem, csak azt, hogy tetszik , és nekem nagyon hiányoznak a filmjeid.
Itt egy másik link, ahol tetszés szerint választhatod meg a lejátszót.
http://nativedrums.ca/index.php/video?tp...
Ez azonban egy beállitott felvétel, mig a másik inkább valódi.
Márti: köszi a tetszést, jól látod az öniróniás szándékot, nem csak ebben, hanem például az idegen (és néha nemlétező) szavak használatában, ami olyan tudálékossá teszi egy kicsit, de valószínűleg ez a szándékom nem ment át teljességgel. Eredetileg én is balról néztem volna, hogy a kezem ne lógjon bele, de ott nem fért el az állvány, ezért művészi megfontolásból a jobboldal mellett döntöttem (ezúton is elhatárolom magam döntésemtől).
Zsolt: örülök, ha tetszett, és persze értem én a kivitelezést, de eddig még sose csináltam ilyet. Érzem is, hogy a szavak könnyebben jönnek, mint a képek. Viszont örülök, hogy azért gondolkodásra is késztet, mert ez lett volna a célom. Vajon lehet-e így kategorizálni? Vajon lehet-e az óramutató járásával ellentétes irányban, vagy cikkcakkban bejárni ezt a területet? És vajon az életünk során kapott visszacsatolások nem teszik-e kikerülhetetlenné, hogy körforgásunk sugara egyre csökkenjék? Én bemutattam egy lehetséges haladási irányt, még ha nem is a legbiztatóbbat, mondjatok jobbat! Mártinak is igaza van mindkét lehetséges értelmezésében, az évek során végül eljutunk oda, hogy nem bánkódunk és nem lelkesedünk már úgy, mint régen, és az alkotóerő sem hajt már feltétlenül.
Balázs: Nyilván egy kétdimenziós logikával nem lehet az életet hibátlanul leképezni, marad még hely különféle lehetőségeknek. Vágy/elégedettség lehetne szintén, bár én azt részben függőnek érzem a már vázolt tengelyektől, tehát pédául nem tudom, hogy értelmes volna-e a (-1, 1, -1) érték (tunyaság, jókedv, sóvárgás) vagy a (1, -1, 1) azaz (felfokozott alkotóerő, rosszkedv, kielégültség).
Anna: Örülök, hogy tetszett, köszönöm a linket is, de nem néztem meg, mert a Real Audiót nem töltöm le, mert utána lehetetlen eltávolítani.
Kedves Aureliano!
Ide válaszolok az Annához irt üzenetre, mert különben ugye magammal leveleznék.
Az angol szöveg az óra alatti jegyzetelésről szól. Az én tanárnői nézőpontomból ez fontos lenne, de itt úgy képzelik kedves diákjaim, hogy majd ha én teleirtam - nincs hosszú i, vagy csak nem találom az angol billentyűkön - a táblát , akkor majd lemásolják. Erről heves viták szoktak kialakulni, pedig nekik csak azt kellene folyamatosan másolni amit én a táblára irok.
Ettől függetlenül mégis tetszik a magyarázatod meg a videód is, úgyhogy ha a pedellus megengedi, én is küldök egy geometriás gondolatfűzést, de addig is erre a weblapra
http://hemi.nyu.edu/cuaderno/aich/dance....
szeretnélek elküldeni, ahol ha megnézed a "Tom Porter and the Akwesasne Singers"cimű videót, a harmadik az oldalon, és valódi indián éneklést is hallhatsz.. Látni sokat ugyan nem fogsz, de a mellette levő szövegből kideritheted hogy mi is ez.
Engem a LAB színrendszerre emlékeztet, (két komplementer színpárral fejezi ki a színeket) viszont hiányzik belőle a lightness érték, az árnyalat. (legalábbis számomra) Talán a 3. dimenziója lehetne egy Vágy-elégedettség tengely...
Zsolt, szerintem a középpont a halál pontja. (de kicsit gondolkoztam, és végülis lehetne az úgynevezett megvilágosodásé is..)
mellesleg az a négyszög elég kegyetlen. És biza nem látom a kiutat, hisz mind a négy terület valamiért hiányos, rossz. Oké, a középpontban jó, talán, de az meg a nem-cselekvés pontja, szóval akkor hova tegyem a zsetonom?
Ahogy a fején láttam, Andrásnak is tetszett, nem a tetszés a kérdés. Hanem a kivitelezés. Mindenkit önmagához mérünk, a mindenséggel. Ebből adódó, hogy mondjuk ha én csinálom, akkor ez szuper jó, de Aureliano esetében hozzá magához képest kell reszelni rajta. Ami szerintem nem baj.
Szőke tanárúr értékelésével, sajnálatomra, egyet kell értenem. Bármit mondanék is most, az amolyan magyarázkodásnak hatna, hogy miért így meg úgy. Végülis nem az lett belőle, amit az ötlet felbukkanásakor elképzeltem, az alkotás maga alá temetett, az elején meghozott kisebb döntések végül lavinaként elsodortak, és talán szándékaimnál drámaibbnak hat most. Semmiképpen sem szeretnék az önmagát véresen komolyanvevő mű vész kategóriába esni, gondoltam is öniróniát beletenni, csak talán nem ment bele. Majd legközelebb jobban tuszkolom.
Nekem tetszik, hogy nyugalmat árasztó tájképpel indul a film, mintha benne lennénk a képben,-nálam ezt erősíti az, hogy mintha botorkálnánk benne, billeg a kamera- aztán a távolságot, mint üveggolyót megkapod...itt aképp, hogy a tér kilapul, síkká válik. (én ezt öniróniának érzékeltem)
Tetszik az ábra is, talán tényleg ilyesformán kölzelítünk a nullához. Azért az mégis reménykeltő, hogy az utolsó kör a jókedv oldaláról közelít!
Én érteni vélem a pirosat, nyilván a beteljesült szerelem húzódik ott, és talán nem gondoltam volna erre, ha nem látom, hogy piros.
(Ha az én fejem lett volna a kamera, szerintem én balról néztem volna a rajzolást.)
Meg az is eszembe jutott, hogy az rajzot elnevezem, és akkor ez volna az életkompressziós ábra.
Szóval nekem tetszett.
Köszönöm ezt a kései megemlékezést, örülök, hogy tetszett.