Hát ezt a játékot már jópáran kipróbálták, hogy mi van akkor, hogyha egy képet elkezdenek tükrözni, és hogyan fog ez mutatni, ha az egyik oldalamat mutatom vagy a másikat. Az egy jó ötlet, hogy ebből itt most hármat kapunk, és igazából ez nem fotográfiailag érdekes, hanem pszichológiailag. Hogy vajon a szimmetria, amit egyébként sokan szeretnek, amikor rendet csinálnak pl. a szobában, mennyire zavaró tud lenni egy emberi arcon, mennyire ijesztő, mennyire kiszámíthatóvá teszi a gesztusokat, mennyire barátságtalan vagy taszító. Tehát tényleg olyan, mintha futószalagon készült embert látnék a két szélső képen. És ehhez képest pedig egy valóban emberi arcot a maga egyenetlenségeivel, aszimmetriájával, esendőségével. Tehát ebben az értelemben ez egy jó geg és egy jó ötlet, tónusban is a dolog abszolút jól működik, hiszen a lényegre koncentrál, elvitted egy egészen grafikai irányba. Itt inkább az a kérdés merül fel bennem, hogy oké, hogy ez megtörténik, de utána hogyan tovább. Ha ezt kiteszem a falra, akarom-e ezt hosszútávon nézegetni. Magyarán egy kiállításnak lehetne-e ez része. És erre a válaszom az, hogy nem. Mert azontúl, hogy megvan ez a felismerés, nem mutat messzebb. Magyarán ez nagyon jó tanulmány, de ezt utána majd tovább kell gondolni, hogy ebből kép legyen. Olyan kép, ami egyedi, megismételhetetlen, és csak a tiéd. Attól, hogy te vagy rajta, ez még nem fog megtörténni. Tehát tanulmányként elfogadom, és fontos lépcső, mert fontos felismeréshez vezet, de ezzel még majd kéne dolgoznod. (hegyi)