Egy triptichont látunk, ami három álló formátumú képből, fázisfotóból áll. Ha a képeket önállóan kezelnénk, akkor elképzelhető, hogy bizonyos kompozíciós problémákat vetne fel. Ugyanakkor úgy sejtjük, hogy valójában egy szűkített mozgófilmet, egy szűkített történetsort látunk állóképekben elmesélve, ami esetleg felülértékelheti az önálló képeken felfedezhető aránybeli problémákat, mert a kép középpontjában egy talán nejlon, vagy valamilyen könnyű anyagú, zöldes színezetű függöny széllel kapcsolatos játékát, lebbenését mutatja. A hármas képsor valójában egy XIX sz. végén, XX. sz. elején nagyon is elterjedt, közkedvelt játékot is idéz, amiről esetleg az Estiklopédiában láthattok, ez pedig a könyvesboltokban előszeretettel vásárolt, elsősorban gyermekkönyvekkel kapcsolatos könyvszélekre vonatkozik, ahol megpörgethettük a lapokat, és a lapok szélein, a szamárfüleken megjelent egy rajzolt vagy álló fotókból álló képsor, ami aztán később, az 50-es, 60-as, 70-es és 80-as években is az iskolákban a tanulók között nagyon is divatos játékformába, népi játékban csúcsosodott ki, amikor a gyerekek a tankönyvek széleire ugyanígy rajzoltak, mintegy animációs filmet készítve, sokszor humoros, néha érzéki, pajzán formában. A kép azt a feladatot vállalja magára, hogy az anyag súlytalansága a szél játékával létrehozzon itt is egy ilyen, idővel kapcsolatos szimbolikát. Mivel az épített környezet, amit látunk, egy puritán, de sejthetően klasszicista épületformára utal, egy nyitott ablakkal, olyan az egész, mintha akár egy emberi történet, egy párkapcsolat, ablakon kinéző ember, utcán elhaladó ember kapcsolatában, férfi-nő kapcsolatában, beszélgetés, és ezerféle verziót ide lehetne álmodni, ennek egy befejező traktusát látnánk, ami az asszociációt erősíti. Újra itt is elmondanám, hogy ezek az asszociációk akkor érthetőek, ha ezt egy korhatáros képnek fogjuk fel. Nem abban az értelemben, hogy női vagy férfi alak ruhátlanul jelenik meg a filmben, és az általunk megszokott mozibajárásnál látjuk a 16-os vagy 18-as korhatárokat, hanem mindazt a megélt emléknyomot, amelyek a párkapcsolati helyzetekből, az elbúcsúzásokból, a találkozásokból, a vágyakozásokból, a megtörtént eseményekből táplálkoztak. Megpróbálom egyszerűen elmondani. A kép bizonyos üzenetrendszere akkor érthető meg, ha a befogadó, a néző számára ezek az emléknyomok megtalálhatóak a saját, megélt életútjában, és ezeket rezonáltatja a képsor. Ha ez a rezonancia megvan, megtörténtek ezek az emlékek és nyitottak vagyunk erre a képre, úgy, ahogyan az ablak is nyitott, akkor a kép számunkra elkezd üzenni, elkezd mesélni; amennyiben nem vagyunk erre nyitottak, bár megvannak az emléknyomaink, akkor a kép szikár és értelmezhetetlen marad. Én afelé hajlok - hiszen végig próbáljuk keresni, követni az alkotókon, a saját munkáikon keresztül a személyességet és a szubjektumot - hogy Vedres Ági Rejtély című képe, amelynél én jó címválasztásnak tartom ezt a szót, a mozgás leckére megfelelően oldja meg a feladatát. Az is egy erénye véleményem szerint a képnek, hogy ha ezt mozgófilmen láttatja az alkotó, talán pont azért, mert mozgófilmen kézzelfoghatóbb ez a mozgás, nem jön létre a szürrealitása, a reálistól elemelt állapota, hanem a prekoncepció szerinti mozgófilmből kiemelt három kocka hozza létre az idővel való kapcsolatot, én úgy gondolom, hogy ezt az alkotó jól oldja meg, ezért jár érte a három citromdisznó. (szőke)
értékelés: