Görcsösen féltem, amim nincs.

Jan Van Eick egy németalföldi festőművész az egyik, nagyon ismert alakja, de mások is akkor dolgoztak a fénnyel, akár a gyertya, akár a tűzfényével, és a képen ha jól látom, mert bemozdult kép, egy tűz fényét lehet látni, ami körül sejthetően emberi alakok láthatóak, és a tűz fénye világítja meg az arcokat. Rembrandt utolsó korszakában az igazán fontos és érett képei elkészültekor már nagyon rosszul látott, és azok a képek és portrék hihetetlenül sűrítetté válnak attól, hogy az a mester, aki csodálatosan pontosan térbelien tudott festeni, pl. a Vágóhíd c. képén szinte tapinthatóan vannak fent a festékfelületek a képen, az időskori önarcképei valami hasonló elrajzoltságot mutatnak, hoznak létre, és ezeket a képeket azért akartam ideidézni, mert olyan mértékben szólnak az idő múlásáról, éppen azért, mert látszólag nem pontosak, nem a kézzelfogható, a listázható, hanem az egységes érdekli, és tulajdonképpen ennél a képnél is ez megtalálható, attól, hogy a kép a hosszú expozíció miatt vagy a helyzet miatt bemozdult, és ettől sűrített az egész látvány, nem tudjuk kik azok, akik ott vannak, talán csak az, aki ott volt tudná azonosítani, de nem is fontos ez, mert a kép sokkal jobban és erőteljesebben szól a kezdetről, ami a középpontban helyezkedik el, nevezhetném szemgolyónak, tűzgolyónak, völgynek, kútnak, köldöknek kiindulásnak, és megérkezésnek – és ekörül foglalnak helyet az úttörők, Timur és csapata, a kerekasztal lovagjai, hogy minél több és minél zavarosabb kapcsolódás legyen ehhez az üzenethez. Mindezt félresöpörve az látszik a képen, hogy ez egy kis közösség, egy kis csoport van jelen, egy emlékképben, és ez a csoport közösségként van jelen, és az éjszaka, ami itt nem is feketékkel, hanem egészen sötét barnákkal, és az abból visszafestődő, visszavilágosodó arany-okkerekkel, világosabb barnákkal és kevés vörössel jelenik meg a tűz körül, amiben még egy kis zöldessárga is van, és ettől még pluszban elválik, plusz értelmet nyer ez a ha akarjuk tojásforma, ami kiragyog a képből. Mint egy féldrágakő, ami érdekesen ereszti át magán a fényt. A képnek tehát az az elsődleges ereje, hogy nem csak ritmikai elemként használja a helyzetből eredő bemozdulást, hanem mindezt sűríti, az üzenetet, ami a címhez kapcsolódik, a helyhez, amit szerettem. Az, hogy múltidőben fogalmazódik meg a cím, az is erre „boldog békeidőkre” utal, amiben megjelenik a közösség, és megjelenik benne a biztonság, a harmónia, mivel a megfogalmazás is múltidőre utal, és a kép is egy ilyen anzixszerű képet mutat, még egy vetülete van, hogy mi mindezt az üzenetet a jelenben fogadjuk be, ami akár akarom, akár nem, arról szól, hogy akkor most hol van az a hely, amit szeret? És mi van azzal az állapottal, ami most zajlik benne? Hol van ez a biztonság és hol van ez a békesség és ez a közösség? Ezért tartom én ezt egy nagyon fontos híradásnak. (szőke)
értékelés: