Anya is vagyok.
Gyerek is vagyok.
Nő is vagyok.
Ember vagyok.

Egy játékos kis vers is csatolódik ehhez a képhez és a vers tulajdonképpen megfejtést is ad ehhez az egészen meglepő extrém kompozíciós rendhez, ahol talán anya ugyanazt az utat, ugyanazt a játékrendszert végigéli, amelyet a gyermekek. Valamilyen homokozóban vagyunk, ahol egy ilyen gyerekjátékon látható maga a fotós, talán maga a szülő, szinte az öléből indul ki, a nőiség központjából ez a kép és érdekes módon ez a mászóka, vagy számomra ismeretlen kötélszerkezet is mintha ennek a kicsit összezárt comboknak a folytatása lenne, ahol ott, valahol a végén a színfalaknál az apró gyermekek látszanak távol tőlünk. Azért is izgalmas ez a kép, mert miközben a perspektívával foglalkozik és egy egész jó térbeli választást hoz be ide közénk, majdnem hogy nekünk is tériszonyunk lesz ettől a képtől, ugyanakkor hoz egy belső és mélyebb és az önportréhoz, a portréhoz kapcsolódó helyzetet is, azt, hogy a felnőtt, a felnőttkori lét hogyan ad engedélyt arra, hogyan jogosít fel, hogy újra játszhassunk. Hiszen ha itt bárki, mondjuk egy másik szülő, apuka, anyuka odajönne és azt mondaná, hogy hiszen a Tímea mit keres ott fönt a kötelek tetején, ilyenkor a legjobb védekezés azt mondani, hogy csak a Zsoltikát, vagy nem tudom az Ilonkát, a gyereket hoztam le, vagy itt kell lenni a gyerekekkel, hogy biztos kibírja e ez a mászóka ahogy a gyerekek itt játszanak. Szóval ez egy egész különleges kép, és várom, hogy a Tímea küldje a további képeit. (szőke)
értékelés: