Itt egy olyan három képből álló képsorozatot látunk, ami valószínű egy munkahelyi helyzetet mutat. Péntek délelőtt van, Ágnes szó szerint vette ezt a történetet, tehát azt mondja, hogy az én péntek délelőttöm ilyen általában. Azt mondom, hogy ez nagyon érdekes, és most egy kicsit elkezdem ezeket a képeket vesézni, azért, mert azzal próbálok segíteni Ágnesnek, hogy azt a fajta ironikus hangvételt, ami nagyon jól jellemzi őt és ami fontos és egyedi vonása, azt a képeivel is meg kell tudni fogalmazni, mint akár egy rádióműsorral vagy egy filmmel. (Ennél a képhármasnál zavar az értelmezésben, hogy álló és fekvő képek váltakoznak.) Az első képen egy számítógép monitort látunk, amin már nincs semmi lényegi információ, tehát úgy tűnik, hogy aki ezt a computert használja, az enyhén szólva unatkozik vagy nem tudom mi a jó szó, nagyon sok kedve dolgozni nincs. Tehát nem egy számítógépes munkalapot látunk vagy nem egy épp megírandó levelet, hanem egy háttérképet, és ez elég lényege üzenete ennek a helyzetnek. Látunk még egy billentyűzetet, egy fejhallgatót, egy bögrét, egy naptárat, ezek, mint manifesztumok jelzik az irodai hangulatot. Én azt mondom, hogy egy picit itt a megrendezés lenne a kulcsszó, tehát az, hogy így találtam, az nem elég erős indok, nem elég erős védelme ennek a képnek. Így találtam és azért vagyok én az alkotó, hogy abba, ami a környezetembe van, szerkesztéssel beavatkozzak. Miért mondom ezt? Merthogy itt ennél a képnél szerintem maga a computer háttér kevésbé izgalmas pontosan azért, mert nem hoz információt, lényegesen kisebb felület is elég lenne ahhoz, hogy jelzésértékkel jelezze az irodai hátteret, míg mondjuk a naptár szerintem fontosabb lenne, mert egy dátum megjelenése a képen az mindig izgalmas. És hát ezen a naptáron valami látszik is, nem tudom megmondani, hogy milyen fotográfia, de lényegesen izgalmasabb közlés, mint amit a monitoron látunk. A másik hogy a billentyűzetből is egy kisebb rész elég lenne azért, merthogy magát azt, hogy ez egy számítógépes helyzet, jól tudjuk érzékelni fele ekkora billentyűzet megmutatásával is. Ami már kezd izgalmas lenni és ami személyes, a bögre. Nem biztos, hogy jó helyen van. Persze, lehet, hogy Ágnes oda szorította be, még az is lehet, hogy mindig ott szokott lenni, nem tudom, de az biztos, hogy most ezen a képen nagyon kiszorul, miközben ez egy személyes tárgy. Ott van egy fajhallgató, amire megint azt mondom, hogy izgalmas, csak úgy be van oda dobva, hogy azt a néző nem biztos, hogy jól tudja értelmezni, aki technikában nem olyan járatos. Jön a fő motívuma a képnek, ami az izgalmát és az iróniját adná, az pedig az, hogy itt van egy számítógépes környezet, mindeközben oda van valahogy ragasztva egy cérnán, ha jól látom egy kék színű, talán ceruza. És ez az, ami a humora, a bája ennek a képnek, de hát ez most itt alig látszik. Aki már fotózott, annak ez egyből lejön, de nem vagyok benne biztos, hogy egy laikusnak ez ennyire egyértelmű lenne. Tehát ez az a képelem, amire rá lehetett volna ezt az egészet fűzni, maga a digitális technika és az analóg technika találkozása, a postairon és a billentyűzet szerelme, vagy nem tudom. Tehát itt azért létre lehetett volna hozni valamit kompozícióban és ez most nem történt meg. A második kép egy nagyon érdekes helyzet, egy olyan nézőpontot mutat, aminél Ágnes, a saját kis íróasztala mögül kinéz az ajtaján és ott látunk egy teret, ahol egy néni, talán takarító néni, épp a munkaeszközét veszi elé vagy rakja el. Ez is érdekes és izgalmas, talán még izgalmasabb lett volna, ha ezt is rendezői szemmel nézzük. Tehát azt mondja Ágnes ennek a hölgynek, hogy „Irénke, megtenné-e nekem, hogy azt a porszívót elkezdi toligálni itt a kőpadlón?” Mindegy, hogy be van-e dugva, teljesen mindegy, mert ilyen szempontból ez a képen nem fog látszani, de tessék már úgy csinálni mintha. És akkor a nyugalmas irodai helyzetből egy olyan külső térbe tudunk áttekinteni, ahol folyik egy munka attól függetlenül, hogy péntek délelőtt van. Nekem izgalmas lenne. Itt is megjelenik a monitor, sejthetően ez az Estiskola címoldala lehet. Azt mondom, hogy itt megint egy döntés, hogy akarom én ezt mutatni? Ha igen, akkor itt van egy fehér rész, valahogy oda lehet csalni ennél nagyobb információ mennyiséget is. Ami igazándiból izgalmassá teszi ezt a képsort, az az utolsó kép, ami egy nagyon aranyos döntés és egy nagyon jó hangulatú mese. Ágnes királylány elmegy és itt hagyja a békakirályt az asztalán ülni, és azt mondja neki "Kis békakirály vigyázz az asztalomra hétvégén, amíg én bulizok vagy síelek. Hétfőn találkozunk, szia!” És elbúcsúzik ettől a mesei szereplőtől. Tehát van egy mesei helyzet és attól lesz nagyon egyértelmű, hogy Ágnes tudatosan alkalmaz egy olyan helyzetet, aminél ő magasabban van, az ő szemsíkja magasabban van, a kameráé, ami a nézőt képviseli. Ez hoz egy ilyen helyzetet, hogy az a kamera le lett téve az íróasztalra, már nem világít a monitor, kikapcsolta, ha jól látom, kabátban és búcsút int. Ez a befejező kép ez nekem abszolút rendben van. Az egy másik kérdés, hogy itt megint kialakult egy holttér a kép bal alsó sarkánál, de ez nem jelent olyan nagy problémát. Ha az előző képek gyatyába vannak rázva, akkor azt mondom, hogy ennél a képnél az, hogy el van pakolva az asztalról és rend van, ez tulajdonképpen azt is jelzi, hogy Ágnes milyen viszonyban van ezzel a munkahelyi helyzettel. Úgyhogy én azt mondom, hogy maga az ötlet nagyon jó, de azt kérem Ágnestől, hogy legyen szíves ezt a leckét megismételni, mert nagyon tetszik ez a fajta bemutatás, ez a fajta lecke megoldás, nagyon jó az irány, szerintem adódik is erre alkalma, hogy ezt megismételje és én azt szeretném, ha kedve is lenne hozzá pontosan azért, mert ezzel a gyakorlással fog tudni rájönni arra, hogy mitől működik egy mese, akár a saját mesélése. Mi az az „Ágneses” mesélési mód, amit van szerencsénk hétfőnként hallani a rádióban. Tehát én erre próbálom őt biztatni. Úgyhogy most erre nem adok semmit, várom az ismétlést. Köszönöm! (hegyi)